Petőfi Népe, 1966. április (21. évfolyam, 77-101. szám)

1966-04-10 / 85. szám

A z ember szemrehúzott, csaj- la kalapjában, kigombolt, kopott mellényében olyan volt olt, mint valami jobb sorsa érdemes falusi, tanyai kéregető. A feszület alatt állt éppen és a falu felé pislogott, ahonnét javában jöttek kifelé a piacos kocsik, a tejhasznot áruló asszonyok, bolti portékával megrakott kosaras leányzók. A lovak a partoldalon csapkodták magukról a legyeket s néha odébb rántották az ekét, ilyenkor az ember rájuk kiabált, egyszer fel is futott hozzájuk és az ustorral megcsipkedte őket, de aztán megint kiált lesni az asszonyt, a feleségét, az útra. Sokan ráköszöntek, s ő megbiccentette a kalapja szélét, néha mondott egy-egy „Adjon Istent”, de a kérdésekre, hogy „Száraz ugye?” meg- hogy „Nem korai még?” nem nagyon válaszolt. Pedig különben barátságos természetű volt, szívesen fűzte szóba a szót, ha ideje is volt rá. De most a kedve is hiányzott hozzá. Hát éppen ezért leste az asszonyt, mert valakinek el kellett már mondani a dolgot, a Báli urammal való összeveszést. Aztán, hogy az asszony csak nem jött, felkapaszkodott a partoldalra, kezébe fogta a hajtószíjat, ket- tőt-hármat legyintett az ustorral, megbiztatta a különben elég jól húzó lovait és nekivetette az ekét a tarlónak.

A lovacskák vitték az ekét a könnyű homokon, csakúgy porzott a föld utánuk, s az ember úgy érezte, hogy hiábavaló munka az, amit csinál. Semmi értelme az egésznek. A Bálival való hadakozása óta érezte így S ezt kellett volna mér elmondani valakinek, aki nemcsak rándít rá a vállával, hogy „Ilyen az élet”, vagy „Mással is megesett már”, hanem tud is rá szólni valami okosat, de akad-e ilyen ember a föld hátán? Magában dünnyögött hát és úgy mormolta, mint a pap a litániát:

— Nem volna szabad a szegénynek a földre születni. Vagy ha már szegény, akkor elvenni tőle azt is, amilye van, hogy ne reménykedhessen abban, hogy majd az a kicsi valami egyszer jobbra fordítja a sorsát.

— No, csak húzzatok lovacskák. mit füleltek hátra, tán azt hiszitek, hogy nektek beszélek. Nincs veletek semmi bajom. Azzal a korhely agglegénnyel szó- lalkoztam össze, aki még mindég azt hiszi, hogy övé a világ. Még jóformán el sem csépeltünk, máris a sarkamba állt, hogy vigyem neki a bérletet, a huszonegy mázsát. Mondok, számoljuk már össze előbb, hova mennyi jut, de azt mondja, ötét nem érdekli, az adó az én dolgom, fizessem, ahogy tudom, vigyem a haszonbért. Mondok, hétezerötszáz forint az adó, azt is fizetni kell, a haszonbérrel igazán várhatna legalább a kukoricáig, majd abból is adok, meg a gabonából is, és kilesz. Azt mondja, neki gabona kell, így volt az alku. Meg mit spekulálok, neki is élni kell. Hat egye le a fene a derekát, semmi munkáért kap annyit, és még neki áll feljebb! Akkor bolondultam meg én is, amikor kivettem tőle ezt a tizennyolc holdat. Van azóta egy csepp nyu- govásom?

__ Csillag, azanyad! Már megint kiléptél az istrángból.

Az ember lehajolt, felemelte a Csillag hátsó lábát és belökte az Istráng közé. Meg is veregette az öreg ló farát, mert szerette a lovakat nagyon, különösen ezt a Csillagot, aki az első lova volt életében.

— No, indítsunk lovacskáim! Még sok tarló van hátra.

H

át ez az élet. Hajnalban etetni, aztán befogni és ki a földekre. Aratni, csépelni, kapálni, kukoricát tömi, krumplit szedni, aztán megint szántani, vetni, egyelni, ekekapáz- ni Akadt-e már, aki kiszámol- ta mekkora utat tesz meg csupán gyalogosan a parasztember egy esztendőben? Tán meg

Amerikáig is eljutna vele. Na és az asszony! Milyen szép lány is volt Verőn, amikor elvette, akkor még Veronkának hívták. Most meg már csak Verőn. Nem is illene rá a Veronka. Nyáron különösen olyan, mint a nyúzott agár, csak a csontja, jyigg a bőre. Eteti s disznokst, ellátja a ház környékét, a gyerekeket útnak indítja az iskolába, viszi a tejhasznot a faluba, minden héten egyszer a varosba. Ebédet főz, délután kiszalad segíteni a szántóföldi munkában. Aztán rohan, mert már sírnak a disznók, követelik az eleséget. Kilenc óra, mire a vacsorához ülnek, s elplszniog- nak tízig is a ház körül. Ha a gyerekzsivaj nem verné fel időnként a tanya csendjét, börtönnek is érezhetné az ember az életét. Mert ez így megy mar esztendők óta, amióta összekerültek. Amióta boldogulni szeretnének. Amióta azt a kis tanyát, ott a nyárfák tövében, kiszemelték maguknak. Amióta a nagyobbik, a Jóska gyerek kijelentette, hogy ő nem akarja túrni a földet, gépre akar jutni mindenáron. De hát Istenem, kinek van arra pénze? Amióta a kisebbikre azt mondta a tanító, hogy tehetsége van a tanuláshoz, tán még tovább is mehetne, ha bírják erővel. Amióta...

— Bolond az ember, Csillag, Deres, várjatok még azzal az evéssel ne kapkodjatok a kuka- ricacső után, bolond az ember, mert mindig hajtja magát valamiért. Aztán érdemes-e?

M

últkor azt kérdezte valami népnevelő féle, hogy mikor voltak moziba. A szemébe nevetett. „Mikor, uram? Csodálkozni fog, mert én még életemben csak egyszer voltam moziba, legénykaromban.” Ezt válaszolta neki. Az a munkásember, akit akkor leurazott, csak csóválta a fejét, nem értette, sehogyan sem akarta megérteni, hogy lehet így élni. Meg is kérdezte, pontosan így, ezekkel a szavakkal. „Majd a gyerekek!”

— mondta Verőn és fülig elvörösödött. Mikor lány volt, akkor tudott így vörösödni. „Nem élet ez így”, ezt mondta a munkásember és ő rábólogatott, igaza van, nem élet ez így. S akkor mintha valami ködöt fújtak volna el a szeme elől. És azután veszett össze Bálival, de úgy, hogy ha el nem pucol .. Már emelte is rá a vasvillát. Pedig ezt mégse kellett volna. Ha Verőn megtudja, biztosan mérges lesz érte, vagy talán mégse. Verőn is olyan különös mostanában. Nyugtalan, nem alszik, csak sóhajtozik, bántja valami.

De nem szól, legalábbis neki nem, néha a Jóska fiúval sus- torognak.

— Hóha te! Álljunk meg, egy autós integet az úton. Kit keresnek? A szövetkezet? Csak egyenest uram, aztán balra, igen ott, a kiserdő mellett. Nem érti? Az a piros tetős, amerre a gépek durrognak. No, ezek elporzottak.

De Verőn is jön már. Megismerem a fejkendőjéről, meg az alakjáról, menéséről. Akkor tán együnk is valamit lovacskák. Megérdemli az ember és a ló is már ilyenkor. Még ezt a rövidke fordulót. •.

A z asszony lassan lépdelt c m a tűző napsütésben. A cipőjét levetette, a szatyorba tette, meleg az ilyenkor, csak a falu szélén, vagy mikor a városba ér, szokta belebújtatni a lábát, nehogy megszólják. Aki tejet hord, az ilyesmire is ügyelnie kell. Meg, hogy tiszta legyen a kannafedő, a tejfölös ruha, de még a körme alja is, mert van olyan vevő, aki csak a kezét mustrálgatja, mint kupec a kanca hasaalját.

Ismerős kocsik haladtak el mellette, szomszédok biztatták, hogy üljön fel, ne gyalogoljon ebben a melegben, de nem, fel nem ült volna világért sem. Akinek kocsija, lova van, az nem ülhet a más szekerére, így

tanulta az apjától még gyerekfővel. Mert megszólják, és joggal. Azt mondanák, hogy kapzsi, szántani-vetni hajtja a jószágot, de egy kis poroszkálást a piacig sajnálna tőle. Bezzeg magát nem sajnálja, hát csak verje a talpát a kemény gyalogúihoz ... így beszélnének biztosan. Vagy ha nem, hát akkor is. Nem ül fel, és kész. Kinek mi köze hozzá, miért nem. Mert szeret kilométereket megtenni a perzselő napban, miközben csurog az álla alatt az izzadtság, s a kendőt mégsem vetheti le, mert különben napszúrást kapna. Szereti lesni, hogy mikor látja meg a keresztet, ahol az embere bajlódik a földdel. És szereti a suhanó bicikliket számlálgatni, mert ezek a kisebbik fiára emlékezetetik, aki folyton egy ilyen gyorsan futó jármű után sóvárog. „De még nekünk sem telik rá fiam.” Motyogja most magában.

U olondság. Miket össze nem " hord ilyenkor útközben az ember. Biztosan a melegtől van, olyan, mintha kólikás lenne. Fel se ülne erre a karikás alkotmányra, öreg ő már ehhez. A tsz-esek közül sokan motoron járnak. Fiatal, surbankó legények és motoron. Ebbe ölik a pénzüket. „Nekik már nem a föd az istenük — rándít Verőn a vállán, s arcán kesernyés mosoly ül — nem úgy, mint nekünk.”

Hát bizony másként is lehetett volna, ha édesapja, az öreg Danka megáll a második gyereknél és nem akar mindenáron fiút. így aztán hét lánya lett, hét lánya a négy holdra. Az a négy hold se volt az övé. Bugyi Pali irta alá helyette a váltót, a régi gazdája. Jó ember volt, de helyette mégse fizethette ki az adósságot. Az öreg meg csak a kamatjait bírta. Egy kis protekcióval hosszabbítgatták neki a bankban élete végéig. Aztán a fele föld, a java, a szőlő a banké lett, az adta el, a többin a testvérek adtak túl egyhamar. Mi is jutott belőle neki? Már nem is emlékszik rá olyan régen volt, még a pengős világban. Az ám, az édes abból vette a kasznit, a két ágyat, hogy becsületesen férjhez adhassa a legfiataiabbat is, Ve- ront.

IM[ ennyi légy van itt az

úton, s hogy lepik az embert! Az eperre jönnek, eperfával van teli az út. Ha úgy most eprészhetne egyet, ahogy kislány korában! De mit szólna, aki látná. Azt hinné, nincs mit enni odahaza. Meg aztán sietni is kell. Várja az ember, a Jóska. Milyen régen is mondta neki azt, hogy Jóska. Apjuknak hívja csak, ahogy az öregasszonyok szólítják a férjüket. Milyen csúnya szó, apjuk, meg apja te, nincs benne semmi kedves, semmi bizalmas lágyság. Rideg, mint az élet, ez a hajszás paraszti élet.

Amikor először megölelte Jóska, a kiserdő szélén, nyár volt akkor is. De akkor valahogy más. Repkedtek a lepkék, a madarak csivogtak, az ég kék volt, de nem ilyen kőkemény mint most, hanem puha, mint a selymes kék paplan, s az út mentén se bogáncsok nőttek, hanem tarka virágok. Pipacs, meg búzavirág, ezzel volt tele a búzatábla széle is, ahova leültek pihenni a nagy boldogságtól, amitől elnehezült a lábuk. S amikor egy óra, vagy két óra elteltével kiabált az édes, kereste őket, kéz a kézben futottak elő kipirulva, nevetve, mit sem törődve annak csodálkozó pillantásával. S az édes akkor nem Is szólt semmit, biztosan megértette őket.

Az édes akkor kiszikkadt, csontos asszony volt, talán éppen olyan, mint most ő, a Verőn. S az ő fiai meg olyanok lesznek majd, mint most az édesapjuk, aki majdnem egy már a lovaival, mert utánuk jár virradattól naplenyugodásig.

De még éjszaka sent pihen tőlük, s ha dörömböznek odaát, a fal túlsó oldalán az istállóban, j már kászálódik és nézi, nem lé- i pett-e bele a jászolba valamelyik.

1M[ ár létszák a kereszt. Ott

iT* szán tógát az ő embere.

Bóklászik, mint ahogy szokott. Nyáron mindig álmos, soha nem alussza ki magát. Néha tán alszik is és csak a fordulónál riad fel, ezzel szokta tréfálni olykor, ha nagyon jó kedve van. De ilyenkor még a tréfa is meg- savanyodik, mint a köcsögben a tej.

A dombháton túl meg egy kis tanya piroslik. Az a bizonyos tanya. Az övéké, a majdnem övéké. Az a kis nyárfás tanya. Meg is vennék, összekuporgat- ták rá a pénzt. Még tízezer híja van. Ha ősszel nem vesznek semmit maguknak, kibírnak még egy telet a kopottas télikabátban, a megtalpalt lábbelikben, a borjút eladják, hát kilesz az ára. De az embere azt mondja: földet inkább. Azt a két holdat, a kis szőlővel, mert az enni is ad. A főid enni is ad, a tanya csak enni kér.

Aztán rádió is lehetne. Majd mindnek van már, a környékbelieknek. A téeszcséknek is. Azok urak. Hogy arattak az idén! Csak nézték a gépet, jól vágja-e. összekaparták a szalmát és kész. Tarlójuk sincs már, be is vettették újra. Nem karcolásszák ezt a gőzölgő homokot.

A tejes kocsi minden reggel ösz- szeszedi a kannákat, az asszonyok meg csak néznek utána, ennyi a dolguk vele. Vagy, ha nem is ennyi, de fele az övének.

■ I a inkább a tanyát ven- nék meg, a kocsiért, lovakért is kapnának valamit, a kis tehén az megmaradna, meg j egy hold a veteménynek, ezt azok adnák, aztán dolgoznának, úgy mint eddig, de tán kevesebbet, csak legalább egy kicsivel kevesebbet, a Jóska lehet, hogy gépre ülne, jaj istenem ; veszedelmes a gép, de ha ügye- j sen vezetik, a Jóska ügyes gye- j rek, az ember lóbolond, hajhat- | na azt ott is, aztán szólna a rá- i dió, vasárnap kiülnének a gang- j ra, néznék a fiatalokat, a kisebbnek biciklit venne, hadd i karikázzon a többiekkel, a mozi sincs nagyon messze, csak a faluban, de soha, soha nem ér rá odáig jutni az ember, hajtja a jószág, a jószág hajtja az embert, nem ő azokat, meg a föld, az hajtja, a nyugtalanság, hogy legyen betevője, mire megöregszik, de hátha lesz anélkül is, azt mondta az a munkás ember, aki már harmadszor ült le az asztalukhoz és beszélt, mesélt, mert olyan csak a mesében lehet, de tán mégse, miért hazudna az az ember, hiszen olyan szikkadt képe van, olyan eres, dolgos keze, mint a Jóskának, miért hazudna egyik munkás ember a másiknak, miért akarna rosszat? Nem is akarhat rosszat. Ugyan eljön-e még? Eljön-e vasárnap? Csak megkérdezné tőle, hogyan is van hát, adnak azért a lóért valamit, meg a kocsiért, csak annyit, hogy kipótolják a pénzüket. Azt a kis nyárfásat nem szabad elszalasztani semmiképp. Akármit mond is a Jóska, a Józsi, az ő Józsija. Mert meg lehet azt még fogni, ahhoz még egy ilyen aszott, vány kis asszonynak is értenie kell. Annyira nem szállt még el az a nyár, amikor lepkék repkedtek a levegőben és pipacsok nyíltak a búzatábla szélén.

A kereszt tövében lerakta a piaci batyuját. Megigazgatta a vásárolt holmit. A pakli dohány került legfelülre.

F. TÓTH PÄL

Színe és visszája

A színe, vagyis a szebbik oldal így fest: Ma nincs nálunk éhező egyetemista és főiskolás. Nem kell senkinek havat lapátolnia, házitanítóskodni se, vagy futkosni alkalmi munkák után. Még ha szegény szülők gyereke, akkor se.

S ez valóban nagy eredmény. Érthető, hogy éppen ez volt a felszabadulás után a műveltség monopóliumának felszámolása érdekében az egyik legelső tettünk: hozzásegíteni a munkás és parasztgyerekeket, hogy minél többen elvégezzék a főiskolát, egyetemet. Ettől a céltól nem sajnáltunk semmiféle áldozatot, mert tudtuk jól, hogy a jövő nem kis részben ezen is múlik.

Mondom, ez a színe: Ingyenes tanítás, ösztöndíj, a felsőfokú tanintézetekben, s még szociális támogatás is, a szülők keresetétől függően.

A visszája pedig az, hogy államunk bőkezűsége nagyon- is elnéző, a jótét helyébe egyáltalán nem vár jó munkát, jó tanulást, becsületes ellenszolgáltatást.

Illetve, elvileg még csak igen. — De a gyakorlatban éppen nem valami szigorúak az előírások.

Mert igaz, hogy ösztöndíjat csak az kaphat, aki jó t&nuJó. De kaphat támogatást — méghozzá ugyanannyit — az is, aki éppen csak ki nem pottyan az iskolából...

A hét közepén lezajlott kommunista pedagógus aktívaértekezleten mondta el a következőket a Kecskeméti Óvónőképző igazgatója:

Nálunk a jeles tanulók havi 300 forint ösztöndíjat kaphatnak. Ugyanakkora összegű szociális támogatásban részesül az is, akiknek a családjában az egy főre eső jövedelem nem haladja meg a 800 forintot. Ehhez mindaddig jussa van, amíg tanul. Pontosabban: amíg ki nem marad, vagy ki nem zárják az intézetből. Mert a szociális támogatást kapja akkor is, ha elbukott, s folyton utóvizsgázik.

Ezzel szemben a kollégiumi elhelyezés, a koszttal együtt, 200 forint havonta. 100 forint zsebpénz is marad tehát — jutalmul a rossz munkáért. Esetleg több mint amennyit egy végzett óvónő félre tud tenni, ha történetesen idegenben kap állást, vagy egyedülálló nő.

Még furcsább a kép, ha az arányokat nézzük:

A kecskeméti óvónőképzőben 300 forintos ösztöndíjat mindössze hárman kapnak. 300 forintos szociális támogatást viszont 109-en!

Évente több százezer forintot költ államunk csupán ebben az egy intézetben — az oktatás költségein felül. — a hallgatók anyagi helyzetének javítására.

Nem az a baj, hogy ilyen sokat költünk rájuk. Hanem az, hogy nem követeljük meg érte a munkát. Amíg nem érzik maguk a fiatalok, hogy mivel tartoznak ezért az áldozatkész támogatásért addig keményebb feltételekkel, a tanulmányi eredményre jobban figyelő rendelkezésekkel kellene válóban érdekeltté tenni őket a tanulásban.

_______, M. U.