Petőfi Népe, 1966. április (21. évfolyam, 77-101. szám)
1966-04-24 / 96. szám
Szárnyvonal az Alföldön üézforgós kukoricaszár néz be a kupéablakon, majd lemetszi a fény kaszája: paraszti, néma hatalom. A jó mozdony ringat tovább, göcsörtös bensője zihál, országhatárt álzi'gó exf-ressz nem lesz belőle, tudja már. De megfigyelik a szive ■ iassudan dongó ütemét j doboznyi állomásokon túl a zöldjein vadgcszter.yck. öt kocsi végigbandukol nyikorgó talpfák sóhaján, — utasai mind ismerősek: ez itt anyám, az ott apám. Két fővonal közt lebegünk, itt, hol senki sem idegen. A cigarettapóznák füstje szivárog át az egeken. Szavunkkal eljátszik az ősz s a falut köddel fedi még. de kék hajnalokon át nézzük szántások bársony szövetét. Ágak közé bújt a torony, napraforgón pihen fejünk, el-elcsituló csattogásból az otthonunk felé megyünk. HATVANI DÁNIEL A BÁTRAK Az olas® ellenállók emlékműve előtt. Az élet azt sosem becézte ki a legtöbbet tette érte, ahhoz halálig mostohább volt i ki — amíg élt — halálraszánt volt. I Aki téllábbal a halálban 1 az életért kelt harcra bátran, j ki érte tett nagyot, vitézit — i életét sosem élte végig. 1 Az Ember mindig csúcsra tartott, I üregek, sziklák közt kanyargót!, i s legjobbjait előre űzte utat mutatni a sűrűbe. I S akit a csúcs elsőre várt itt: nem jutott a hegy derekáig, > társait vakmerőn vezetve t elsőnek hullt farkasverembe. I I O jaj, akik verembe estek, többé a csúcsra nem sietnek, kö-ztizta szivük maradékát ! felfalta szörnyű ordas-étvágy. | Ö Jaj, akik verembe estek, csontjukkal is farkast sebeznek, hörgés helyett kiáltnak esküt, ! szakadék fölött híd a testük. I ö Jaj, a csontjukon keresztül : az Ember nagy lépésre lendül, ; a leleplezett vermek árkán 1 átlép bátrak halála árán! Mi fenn járunk a csúcsközeiben, tisztul az üt, már nem kietlen, köröttünk szikla, farkas-árok helyén lobognak a gyopárok. Verembe esni nincs esély, így megzavarodunk, mint a mélyvíz, örvény vagyunk, nem tiszta kék ár, vonulásunk tülekedés már. Ki a veszélyt, vermet kerülte: elsőnek futna a tetőre, 6 jaj, csak egy csöppet vigyázna, hogy ne tiporjon a gyopárra! Árkokra nem kell már ügyelni, csak hogy ne gázolhassa senki sárba a zsenge hit virágát, * bizalom termékeny ágit. Mégis megyünk, makacs menetben, nögöttünk bátrak, mély veremben, — ■égsö szavuk széltől sodorva ttiinunk száll a hegyoromra: Addig ne szűnjön vonulásod, míg íoléd-magasodnl látod - nézd: a csillagok körűlragyogják - az élet hódíthatatlan ormát!*’ {Róma) BARANYi FERENC TKiákkoromban nekem nem volt Stampai imakönyvem, De emiatt csak akkor húztam a rövidebbet, amikor Er- dősi tisztelendő úr lett a hittantanárunk. A vele történt j esetem előtt néhány héttel, au- j gusztus elején került a falunk- j ba, a polgári iskolába hitlanta- ! r.árnak, mivel az elődjét más- ! hova, egy apácazárdába helyezték. Mi, a nagyobb diákok, iskolakezdésig kinyomoztuk az új tisziről (valamennyi hitoktatónkat így tituláltuk), hogy az első világháborúban huszárkapitány volt, de egy roham előtt fogadalmat tett istennek, miszerint ha élve marad, elmegy papnak. Hogy nem maradt hűtlen egykori katonatiszti mivoltához, arról már augusztus 20-án, az István király emlékére rendezett ünnepségen bárki meggyőződhetett. A tölgyfalevéllel ékesített posztó-rohamsisakok alatt felvonuló frontharcosok élén ott defilírozott ő is, mégpedig fekete tiszti csákóval a fején, amely eléggé elütő ruházati kellék a reverendától. Jókora pot- roha felett, a mellén, tucatnyi medália csillogott, s erélyes lépteinek rezdüléseitől időnkén' össze is csendült. A polgári iskola utolsó évének „várományosai”, mi, a tizennégy-tizenöt esztendősek, vegyes érzelmekkel vettük szemügyre jövendő tanárunkat, aki majd belénk veri, hogy az J egyház, fennállásának tizenki- i lene évszázada alatt mit mű- j veit a lelkek megmentéséért. ! Amikor gyakran levéve csákóját, megtörölte gömbölyded kopasz fejének búbját, még jót J mosolyogtunk rajta, de már ta- J nyát vert bennünk az aggoda- ] lom is: ajjaj, semmi jót nem i lehet leolvasni a tiszi ábráza- I tárói. Egész megjelenése, az I arcvonásai, durva ember be- ! nyomását keltették, j Nemsokára szállóigévé vált a faluban, hogy a „tiszi” amilyen i nagy pap volt katonának, olyan ! nagy katona lett papnak, mert | hozzáfogott néhány menyecske i ostromához. Állítólag hasonló ! vitézkedése miatt kellett eljönnie előző helyéről is, de erről senkinek nem voltak bizonyíté- j kai. Hogyisne: nemcsak az is- ! ten, hanem szolgáinak az útjai is kifürkészhetetlenek. ¥ lyen előzmények után kezdtük meg szeptem- I herben a tanulást, s vártuk az I első hittanórát. í A „tiszi” suhogó léptekkel j ment fel a dobogóra, s gúnyosan végigmustrált bennünket. — Ide figyeljetek dödöllefe- ! jűek — kezdte a bemutatkozását. — Ha valamelyitek vasárnap elmulasztja a szentmisét, az jobban teszi, ha kimarad az iskolából, de még jobban, ha eltűnik a földkerekségről. Meg vagyok értve?! — Igen — mondtuk halkan. — Mi az, hogy igen?! Igenis, megértettük, tisztelendő atya! órusban megismételtük, hangsúlyozva az „atyát’’, nehogy nyakunkba zúdítsa a : szentleiket is, — Aztán imakönyvel vlsztek-e ! magatokkal a szentmisére?! — Igenis, viszünk, tisztelendő atya! — Milyet?! — Stampait — zúgtuk, mivel az ilyen nevű szerzőtől származó imádságos könyvet írta elő ' a reglama. ! Az én hangom is benne volt ! a többjében, jóllehet füllentet- J tem, hiszen, mint említettem, j nem rendelkeztem az ájtatosÍ 1 kodás e segédeszközével. — Azért ám! — villant meg tiszi szeme. — A huszár kézé ÄI/A be kard, a diákebe Stampai imakönyv! Punktum! No, de hát én miért éltem diákéveimet a nevezetes mű nélkül? Egyszerűen azért, mert a szüleim nem tudták megvenni. Apám már az ötödik éve állás nélkül volt, s a csak hébe-hóba kapott munkájáért járó fillérek az imakönyvnél ezerszer fontosabb dolgokra is kevésnek bizonyultak. A család rendelkezett ugyan egy imakönyvvel, még a nagyanyámról maradt ránk, s ott kushadt valamelyik fiók mélyén. Jó néhány centi vastag, csontburkolatú, rézkapoccsal ellátott remeke volt a könyvkötészetnek, s nyomott vagy félkilót. Még kisebb diák koromban elvittem magammal a misére, de a társaim harsogva kiröhögtek, csak úgy zengett sorakozónk helye, az iskolaudvar. Még hónapok múlva is emlegették, ha bosszantani akartak. Így hát a lelkem tisztántartásának kötelező gyakorlatára imakönyv nélkül jártam templomba, ami nem okozott semmiféle bajt, mivel az előző tisztelendő úr jámbor lélek lévén (azért is helyezhették az apácák közé), nem sok ügyet vetett kényszerű hanyagságomra. Ám hogyan úszom meg az egykori kapitánnyal! Parancsnokságának az első hete végén, a Hittanórán elhangzott figyelmeztetésétől szorongó érzéssel mentem a misére. Kezdetben nem történt semmi baj. Az alsósok ott álltak a templom hajójának oldalfalánál, mi, a nagyobbak pedig a kórus alatti homályban óvtuk lelkünk üdvösségét. Macher Jani például — állandó szokásához híven — most is elhozta a pakli kártyát, s csak úgy, kézből, osztotta a szomszédainak, Kovács Petinek és Mayer Karcsinak. Huszonegyeztek. Én arra gondoltam, hogy a mise után loholok haza, mert roppant izgalmas folytatásos regény olvasható a Friss Újságban. Volt, aki a baloldali falnál áhítatba merült lányok eopfját-kontyát bámulta, s élénk pillantáscsatákat vívott a szemérmesen hátra-hátra pislogó bakfisokkal. Egyszóval: valamiben mindegyikünk elme- | rült a fejebúbjáig, ott hátul, a templomhajó farán, azaz — legyünk stílusosak — tatján. Az én éber szemem azonban (szegény gyereknek mindig ébernek kellett lennie) észre-1 vette, hogy a „tiszi” kijött a i sekrestyéből, s az oltár előtt egy üggyel-bajjal megejtett térdhajlítás után az alsósokat ellenőrzi: van-e imakönyvük? — Add ide a Stampaidat — súgtam a mellettem álló Havas Lalinak, egy jómódú hentes eléggé butácska és rendkívül kövér fiának, aki időnként suttyomban le-lehajolt, s beleharapott a magával hozott, pa- j pírba csomagolt félkilónyi kol-j bászba. — Csak nem Imádkozni; akarsz? — nézett rám értet!en j és dagadó ábrázattal, már vize- nyesedő szemekkel. — Szeretnék egyet énekelni — füllentettem, miközben aggódva figyeltem a kiseobek szemléjének mór a végén tartó tiszi t. Megkaptam a könyvet s azt hiszem, sem addig, sem azóta nem énekeltem még olyan áhítattal a „Boldogasszony, Anyánk’-ból a „nagy Ínségben i lévén, így szólít me-eg ha- 1 z.ánk” részletet, mint akkor. • S már ott Is volt közöttünk Irdősi tisztelendő úr. Elsőnek ’ -alihoz fordult, aki későn vé- , ve észre, rágás nélkül nyelt le így jókora kolbászdarabot. — Hol az imakönyved? — Pistánál — bökött felém fiú. Én megjátszottam, mintha sm látnám-hallanám őket, s ; úgy vittem fel tenorba a hana = ” V "J * * l íj* j gom, ahogy a madár rebben a magasba, ha a fészkét veszély fenyegeti. IXiába volt minden. A gömböc pap máris rámmordult, mialatt a hívek éppen ezt énekelték: „Ne feledkezzél meg szegény magyarokról .. — Miért nem a saját Imakönyvedből énekelsz?! — Mert nincs! — mondtam fojtott hangon. — Ni-incs?! — futotta el szemét a vér. — Igen. A szüleimnek nincs pénzük megvenni — váltam elszánttá. — Holnap fél nyolckor bejössz a tanáriba! — parancsolta bíborba gyúlva a „tiszi”, s azon nyomban otthagyott bennünket. — Klassz voltál, Pista — súgta Macher Jani. miközben ismét előhúzta Zsebéből az idejében eltüntetett kártyát. — Én sem hoztam el azt a :ohadt Stampait. Ha nem hergeled fel a tiszit, meet mehetnék én is raportra, — s máris osztotta a többinek a kártyát. — Nesze, egyél — adott egy darab kolbászt Lali, mivel feigerjedí. állapotában őt sem maceráita a „tiszi”, amiért csak elvitte, de nem használta az imakönyvét. Hétfőn reggel pontosan megjelentem a tanárt szobában. Erdősi tisztelendő úr egyedül volt még, s ahogy egy határozott Laudétur-ral beléptem, felállt az íróasztala mögül, és a lúdtalpain himbáltatva hájas testét, elém lépdelt. — Azt mondtad, a szüleidnek nincs pénzük imakönyvre? Miért nincs?! — szinte Harsogta kérdőrevonón. — Mert édesapám öt éve nem kap állást. — Miért nem kap? Mi az apád? _¥TLépész. És nem tudom. hogy miért bocsátották el. Pedig kiváló szakember. A századfordulón tíz évig külföldön is tanulta a szakmát. — Biztosan valami uoxftAse' ta! — húzta ei a száját gúnyosan. — Nem tudom. — Volt a háborúban? — Igen. Szokta mesélni, hogy négy évig, mint szanitéc sofőr, az első vonalból szállította a sebesülteket. — És miért nincs a frontharcosok között? — Nem tudom. Pedig tudtam. Édesapám, engem már emberszámba véve, nemegyszer kijelentette előttem is, hogy sehol nincs any- nyi csirkefogó együtt, mint a frontharcosok között. Verik a csinnadrattát, pedig többségük a fronton csak hátul, a „depó”- ban húzódott meg. S most ismét háborút szeretnének. Ezt óbégatják az összejöveteleiken, ünnepségeiken. És ő ezért nem jár közéjük. A tiszi undorral végignézett rajtam, tiszta, de szegényes ruházatomon, s fölényesen parancsolta: „Leírod százszor, hogy a templomban, a mise alatt, mindenki a saját imakönyvéből ájtatosan énekel és imádkozik!” — Kérem, én énekeltem. — De nem a saját imakönyvedből! ... Az ellenőrző könyvedbe pedig beírom, hogy a templomban rendeltenül viselkedtél, s velem szemtelen voltál. Aláíratod apáddal! Remélem, tud írni — kajánkodott. — Tud. A magyaron kívül németül, franciául és angolul ír, olvas, beszél. Mivel tíz évig ezekben az országokban járt. Megvető ajkbiggyesztés volt a válasza, — s leforrázva hagy- tam el a szobát. FKélután, odahaza, elsírtam magam, amikor édesapámnak átnyújtottam az ellenőrző könyvet, amelyben addig csak dicséret szerepelt. — Sohase bántson, fiam — vonta mellére a fejemet. — Ha urak, papok bélyegeznek meg bennünket, az a mi számunkra dicséretet jelent. Ezzel kezébe vette a tollat, s miközben erőteljes vonásokkal ellenőrző könyvecskémbe írta a nevét, még ezt mondta: — Eljön majd az idő, amikor ... Nem fejezte be. Derűs pillantásából sejtettem, hogy mire gondolt. Tarján István HOVA LESZNEK Mikor a pázsit, mint a gyermek, kócos. — nyár elején villognak a kaszák, a Hold fenődik szikrás csillagokhoz, s meg-megsuhognak már az éjszakák. Ö, kaszálás ünnepe! — Távol járatlan ártereken, nyírfák térdinél, a rétek zöld-ezüst haja ha lángol, beletemeti arcát felzokogva a szőke szél és szerelmet remél. Mit tudtok ti, kis elplántált füvecskék a sztyeppék szelekbe bontott hajáról, a legelőről, mely könnyű eget lehel, az árvalányhajas hegy homlokáról, ahol a fények gulyája legel. Hová lesznek a rendek, szénaboglvák. jászlakba vetett ágyak illata részegítő sarjúval telt saroglyák álmai, míg a szekér visz haza, s az ájulások, mik szemünk lefogják! A szerelem hová hajtja fejét, hol zokogja ki az ember magát, ha szerelmes és semmi nem elég? Hová lesznek a szénarendek, rétek, — learatott énekű citerák, amelyeken dalokat' vert a lábunk, ha láboütuk a holdfények tavát. Ó. hova száll a tájakról az 11131!” A völgyekből eltűnik keserű tömjénje legédesebb álmainknak, mint húr nélkül kopog a hegedű, s nem lehelheti ki lelkét a fű! Ö, hová lesz a sok lehervadt emlék, — a Múlt! — keserű szénaillat! Érzik-e majd, kik géppel kaszálják a rétet, — éneklő illatát sok elvirászott, és szárba szökkent álmainknak? VY Mihály
