Petőfi Népe, 1966. január (21. évfolyam, 1-25. szám)
1966-01-01 / 1. szám
PETŐFI NAPJÁN... TÉLI ESTÉN • Január elseje: Petőfi napja. E napon. 1823. január elsején született a világirodalom egyik költőnagysága, aki huszonöt esztendő múltán, katonai kinevezését kérő levelében ezt írja Kossuth Lajosnak: „Ha pedig kinevez ön őrnagynak... arra kérem, hogy ez januárius l~jén történjék. Én csak februarius l-jén mehetek rendeltetésem helyére, de igen óhajtom, hogy kine- veztetésem az év első napjára essék, minthogy az születésem napja. Én nagyot tartok az ily kicsinységek felől.” Addigi költészete is igazolja Petőfinek ezt a vallomását: az egymást követő évkezdő napok egy- egy Petőfi-vers dátumaként szerepelnek; Szilveszter a neve a költő forradalmár hősének, s talán a születési nap ihlette Petőfit arra is, hogy január elsején vesse papírna híres jelszavát: Szabadság, szerelem... Az emlékezés szokványos szavai helyett egy aktuális problémát említenék meg itten. Kezdjük a dolgok közepén. Magáénak érzi-e ma! versolvasó közönségünk Petőfit? Szereti és érti-e az olvasók népes tábora Petőfit? Nehéz erre a kérdésre sommás választ adni, de az a benyomásom. hogy: nem eléggé. Tapasztalataimat elsősorban az ifjúság köréből gyűjtöttem — s bár itt is akadnak lelkes Petőfi-olva- sók, az összkép nem mondható kedvezőnek. Természetes, a következő kérdés: miért nem szeretik, miért nem értik eléggé nálunk ma Petőfit? A sok, és egymással összefüggő lehetséges válasz közül egyetlen egyet emelek most ki. Nem ismerik nálunk eléggé Petőfit. Tudom, kemény ez a megállapítás, de langyos-szürke szavakkal nem lehet érzékeltetni egy jelenség, egy probléma tényleges súlyát. Senkit ne tévesszen meg az tény, hogy talán Petőfitől ismerik nálunk a legtöbb költeményt, hiszen az általános iskolától kezdve a különböző közép- és felsőfokú tanintézetekig tanítják, magyarázzák, szavaltat- ják a költő verseit. S néhány Petőfi-költemény valamiképpen a „levegőben van” minálunk: annak ismeretéhez, hogy „Talpra magyal’, hogy „Befordultam a konyhára”, hogy Rózsabokor a domboldalon” bárki eljuthat, iskolán kívül is. De mi az, ami az iskolát végzettek verskincstárában Petőfiből megmarad? Tizenöt-húsz költemény, néhány strófa vagy sor foszladozó emléke, s a nagy nemzeti költőt megillető természetes tisztedet. Ám ez a tisztelet viszonylag kevesekben fonódik össze a mű sokoldalú ismeretével. Tizenöt vagy húsz vers halványuló emléke nem elegendő ahhoz, hogy igaz képet adjon Petőfiről. Ismerni kell a Nemzeti dalt — de érdemes megismerni, , meg kell ismerni az Egy goromba tábornokhoz merész, önérzetes sorait, s a sorok mögött húzódó keserves tényeket. Ismerni kell a Szeretlek, kedvesem megkapó, elragadó vallomását, de érdemes megismerni, meg kell ismerni a Pacsirtaszót hallok megint fájóan igaz, bús-íérfia- san zengő sorait is. Ismerni kell a klasszikus költői felhívást A XIX. század költőihez, de teljesebbé válik a kép, ha ismerjük a Szomorú éj kettős gondot görgető strófáit. Ismernünk kell a Szeptember végén elégikus szépségét. De ismernünk kell a Válasz, kedvesem levelére izgalmas gondolati ívelését is: Nem folytatom a felhívások sorolását. aki érteni akar. ennyiből is ért. De hogy semmiképpen se essék félreértés: egy megjegyzés még ide kívánkozik. Egy időben sokat emlegették, s nem is alaptalanul. hogy a tankönyvek. ismertetések, előadások egyoldalúan mutatták be Petőfit, i amikor csakis politikai költeményeire vetettek j fényt. Az egyoldalúság megmutatkozott abban is, hogy tájlíráját sze- ! relmi költészetét, nép- j dalait mindig ugyan- j azzal a három-négy verssel mutatták be a \ különböző könyvek és ismertetések, s így ala- í kult ki a közismert Petőfi-versek sokat is- j mételt listája. Ez a í lista azonban a politikai lírájának teljességét sem képviselte, s költészete más tájairól sem adott friss és izgalmas képiét. S az is előfordult, nem is ritkán, hogy egy-egy vita Petőfi szülőhelyéről vagy halála helyéről nagyobb érdeklődést keltett, mint maga a Mű... Pedig minden, ami Petőfi életében és utóéletében érdekes, az csakis a Műtől, a Mű fényében kapja meg igazi értelmét. Mi hát a teendő? Ápolni Petőfi kultuszát, csak nagyobb lélegzetet véve költészete levegőjéből; terjeszteni iskolában és is- kólán kívül a verseit, de nemcsak a régismert lista alapján; j érteni és megértetni költészete \ izgalmát, Illyés Gyula szavai ' szerint: ,.o szépség mellett a szellem átérzésével”. pAndi pál I Boldog, kit téli estén gyermeke vár haza, boldog, kit nem aláz meg a részeg éjszaka; boldog, ki fény-virágok vad ábrái között szilárd ösvényt talál a gyanús kátyúk fölött; és boldog, kit az álmok lidérce elhagyott,' s ki ábrándok hínárján füst-könnyen andalog: s boldog, kiből az érzés, akár a könny pereg, — boldog, kit jégbe-fagyva látnak az emberek; boldog, ki önfeledten egy mámorért lobog, s boldog, kit önfegyelme szilárdan összefog; de boldogabb, ki hűvös bölcsessége hajóján mély közönybe evez be az irgalmatlan órán; ám a legboldogabb az, ki önmagát feledve, és milliókba oldva, befut a végtelenbe, hol a testvériség nagy. láng-mályvái lobognak s fejéről az örök fagy zúzmarája leolvad. Garai Gábor Seres Sándor: Terefere. szomszédaira: „A nagyobb fiam!” (%-likor leszereltem, már ott- hon találtam. Bízott a tavaszban, hogy megerősödik, de én láttam már: csak az erős hite tartja benne a lelket. Any- nyit evett csak, mint egy galamb. Minden reggel én mosdattam. fésültem. Haja egészen fehér lett, vékony, selyem- szálú. .. 8-án reggel, ahogy megmosdattam. ahol jobban elfeküdte a hátát, bedörzsöltem sósbor- szesszel. Leszállt az ágyról, a két kezével rám támaszkodott, aztán az ágy szélére. A púdert, amivel meg szoktam hinteni a hátát, eldobtam a markomból, mert egy nagyot, hangosat kiáltott: „Fiam!” — S elkezdett összekucorodni. Mire az ágyba emeltem, halott volt az én drága lelkű, miértünk annyit dolgozó öregapám... Egyedül voltam. Magam öltöztettem fel. Hófehér inget, alsót húztam rá, kivasaltam a kis feket.e ruháját. Míg ráadtam, gombolgattam, sokszor elmondtam neki: Ne tekintse rosszaságnak sok gyarlóságomat. Megköszöntem sok jóságát, azt, hogy jó embernek nevelt fel bennünket. Mellé tettem édesanyám egy ruhájának övét, a kezébe egy kis karácsonyfagallyat, azt ő ültette Ids fenyőről, meg egy pár forintnyi költőpénzt dugtam a zsebébe, a nagy útra ... Laci szépen megberetválta, takarosán megigazította ősz bajuszát ... Aztán eltemettük édesanyám mellé ... ... Kedves Jókomám! Hát ennyi minden történt, hogy kerek tíz esztendeje nem találkoztunk? Nincs már anyánk, apánk. Most már valóban, visz- szavonhatatlanul megszűntünk gyerekek lenni. Mivel is tudnálak — magamat is — kedvre deríteni? Én nem is hiszem, hogy kedves jó Bálint bátyám, édesapád meghalt. Ott látom az enyémmel, a Fecske utca sarkán. A két kisöreget. Mind a kettő töpörödött már, de nagy bajuszuk alatt olyan vidám a mosoly, mint egykori kertünkben a bazsarózsa. Bálint bátyámmal, tudod, hol találkoztam utoljára? Városotokban, az Április 4. Tsz-ben. Akkor már nyugodtabban élt egy kicsit. Udvaros volt a központban, ahol néhány hízó gondozását is ellátta. Nyár közepén jártunk, mikor — tíz esztendeje annak is! — megálltam a székház nagykapujában, mert édesapád „vastag” hangját hallottam. Nemsokára megláttam. Nyugtalanul ődöngött az ólak táján, s haragosan te- kintgetett egy fogatosra, aki szenvtelen képpel babrált a lovak istrángján. — Mi baj, Bálint bátyám? — — Hogy nem süllyedsz el, szégyentelen!? — korholta a kocsist, miközben rám is tekint- getett, így megértettem, ki miatt feldúlt. Majd nekem mondta. — Egy egész ölre való takarmányt vitt el az elébb, a szemem láttára a kocák elől. Ráadásul csak úgy a sárba lökte a lovai elébe. Milyen gazda ez? Utána sokat mesélt a disznai- ról, köztük különösen a „Kincseséről. Ezt a hízót ugyanis nem lehetett a közönséges sertésekhez mérni. Ügy meghízott Bálint bátyám keze alatt, hogy a tsz-vezetőség már-már aggódott: mikor kell az ólat felőle szétbontani, mert nem fér ki az ajtón. A helyi szervektől is egyre-másra jöttek a csodadisznó látására. Lehet, ezt irigyelte tőle a fogatos, mert mikor kihajtott a kapun azon a délutánon, még visszamordult. — Akasszanak fel a disznóddal együtt! Hogy restellte magát, szegény kisöreg apád! — Látod, hát ezt érdemiem a becsületes munkámért? Csak annyit tudott mondani. Nemsokára vissza is sietett dolgára. A kkoriban többször kiszáll- tunk. haza. a városunkba. Láttam az autóból édesapádat — a „Kincses”-sel. Ű a székházkapu küszöbén ült, az irgalmatlan nagy hízó meg az árokban szuszogott. Bálint bátyám bodor füstöket pöfékelt a Kossuth-cigarettából — azt szerette —, a hízó meg a száraz, poros fűben rengett fektében. Nem kellett attól tartani, hogy kikeveredik az országúira. Először is: rettentő nagv nyögések közt sikerült neki oldaláról hasra fordulnia. Ha meg ez megtörtént. hektárnyi fülét kellett irtózatos erőfeszítéssel meglebegtetnie. Csak annyira, hogy egy-egy pillanatra kinézhessen alóla, merre is van előre vagy hátra. Ehhez viszont mázsányi fejét kellett megmozgatni, ami bizony nem ment mennydörgés- szerű röffenések nélkül. Nyugodtan el is szundikálhatott hát Bálint bátyám. így is megpillantottam egyszer. Mélyen barázdált arca megenyhült, kisimult. Sűrű ősz bajusza alatt olyan derűsen mosolygott, mint mikor bennünket elnézett játszás közben. Máskor mondták el. hogy egy ilyen szundikálásból egy nagy nyisszanás verte fel. Azt hitte, a „Kincses” ébredezik. Ám ekkor épp egy nagy autó fékezett le vele egy irányban. Ingujjra vetkőzött fiatalember ugrott ki belőle, és egyenesen a „Kin- cses”-hez sietett volna. Akkoriban azonban még éberségre nevelték az olyan öreg udvarost is, mint édesapád volt. — Szabad az elvtárs igazolványát? — zengett kérlelhetetlenül a felszólítása, s addig nem engedte az ismeretlent a „Kin- cses”-hez, míg meg nem tudta, hogy pont az egyik miniszter- helyettessel áll szemben. Az ki gyönyörködte magát a nem mindennapi jószágban, feljegyezte Bálint bátyám nevét, egyéb adatait, s azzal búcsúzott, hogy: „Viszontlátásra a mező- gazdasági kiállításon!” Sőt ezt nyomban megbeszélte a tsz-ve- zetőséggel is. Ha az olyan egyszerű lett volna! Mert bámulatos tulajdonsága fejlődött ki a „Kincses’- nek a jó gondozó nevelésére. Ezt az elnöknek is elárulta Bálint bátyám. — Ne vigyük fel, János, mert éhen pusziul a jószág — mondta olyan féltő szeretettel, hogy az elnök is megszeppent. — _ Mit talál már ki, Bálint bátyám? Hisz’ adnak ott neki enni, amennyi belefér. — Nem is az-.. Hanem a lel- külete... Mert olyan ez a „Kincses”, hogy ha valaki csak rászól, megsértődik, nem eszik. Nem hitték. Kipróbálták. Egy napig más etette a disznót. No de hol volt annak a barátságos szava Bálint bácsi becézésétől? Ahogy ő tudta mondani. — Csonikám, gyöngyöm egyél mán! Nem is evett egv falatot se más gondviselésében a disznó. Éhségsztrájkot kezdett. Lepedő- nyi fülét le nem rázta a szeméről, hogy ne is lássa az idegen gondozót így aztán nem is '"'-ült fel a kiállítusra, hiába leti háromszázkilencvenhét kiló. De Bálint bátyám fényképét láttam kiakasztva, a mozi" utcában. Mint híres sertésnevelő ba- zsalygott a dicsőségtáblán. Fekete ruhában volt. Fehér ingénél csak a bajusza volt fehérebb. J^Jajd ha legközelebb haza- ■ megyek, megnézzük veletek azt a fényképet. Éltettétek ugye? TÖTH ISTVÁN
