Petőfi Népe, 1965. december (20. évfolyam, 283-308. szám)
1965-12-25 / 304. szám
CSALÁDI KÖRBEN Megunták a vonatozást IiT ecskeméten. a Szélmalom utca 23/a. számú kis porta udvarán szégyenlősen rejtőzik egy ház. Ház? Inkább csak afféle házikó, vagy még inkább: vityilló, amely elgazdátlanodott, roskadozó tanyára, vagy elhagyott szőlőskunyhóra emlékeztet. A kecskeméti lakásbizottság által hónapokkal ezelőtt közzétett, lakáskiutalásra javasoltak névjegyzéke nyomán kopogtattam itt, a négygyermekes Tóth Istvánnét keresve. — Tessék csak beljebb ... Sajnos, így élünk.:. — invitál restellkedve az első pillanatra is megnyerő külsejű- negyvenesztendős asszony. S a dohos, penészszagú- földes parányi konyha fekhelyére mutatva, nyomban beavat a család szomorú történetébe: — Ez itt a férjem „lakrésze”, akitől különélünk, most várom, hogy a bíróságon végleg kimondják a válást. Sajnos, alkoholista és majd huszonegy évi házasság után sem tehettem másképp. A négy fiam és a magam érmékében. Nagyon nehéz az élet/... — hagyja befejezetlenül a mondatot és a valamivel nagyobbacska szobába tes- sékfel. Isoldes padló, ' nyirkosság, dohosság itt is. A berendezés zömét a fekhelyek adják. Ezenkívül egy ruhás-, egy tálaló szekrény, két, könyvekkel megpakolt teknő a sarokban, s a mennyezetet tartó, két oszlop közé szorított kerekasztalka határozza meg a szoba közepét. Emellé telepedve hallgatom és Jegyzem Tóth Istvánné göröngyöktől korántsem mentes életének részleteit. — Amikor 1944. őszén hozzámentem, napszámos ember volt. Az italt már akkor sem vetette meg. De én tele voltam bizalommal, reménnyel, hogy leszokik róla. Sok-sok apró próbatétel következett. Albérletben laktunk, aztán az anyósom- majd az én édesanyám fogadott be bennünket. Hányódtunk ide- oda. 1948-ban én beszéltem rá a férjemet, menjen a gépgyárba. Gondoltam, jobb lesz úgy. Biztosabb a kereset és talán az italról is leszokik. Nem lett belőle semmi. A keresete nagyobbik részét elitta, ami maradt, az a családé. Volt úgy, hogy tíz fillért dobott az asztalra, hogy az a miénk... És így ment ez állandóan. Napirenden a perpatvar, és ha idős szüleim nem segítenek, bizony éhezett is volna a négy fiam. Ötvenhatban aztán feles szőlőt vettünk ki és tanyára költöztünk. Gondoltán, távolabb a Várostól, nem lesz annyi alkalma az ivásra. De ez sem segített... Utána engedett be bennünket ebbe a lakásba, gondozása fejében az azóta meghalt nagybácsikéin. Szükségmegoldás volt, valahol lakni kellett. 1960 januárja óta magam is dolgQZom a Kinizsi Konzervgyár I-es telepén. Rendkívül visszeres, beteg lábaim miatt takarítónőként, havi ezer, ezerszáz forintért. őst, az időközben látogatóba érkezett nagymama szól közbe: — Bizony, elvtársnő, nagyon fáj az nekem, hogy három gyermekem közül Ilonkának ilyen sors jutott. Én az uram nyugdíjából, meg amit magam kis var- rogatással, javítgatással hozzá teszek, segítek, amit tudok. De hát, nem élet ez itt — mutat körül a szobában ... — Kézi tcsókol om! — toppan be a szobába az iskolából hazatérő, kipirult arcú, nyílt tekintetű legényke. —- Édesanyám, tessék adni a pénzt, hozok kenyeret és smirglit... — S a kapott tíz forinttal máris nyargal a boltba. — Ö a harmadik gyerek — téríti el kissé a beszélgetésünk fonalát Tóthné. — Aranyos, jó fiú, amolyan kislánypótló a házban. A smirglit azért hozza, hogy körültakarítsa a tűzhelyet. — Áldott jó szíve van — így a nagymama. — Van itt a szomszédban egy féllábú, idős ember, akinek a felesége is beteges, s akiket nagyon sokszor meglátogat Zolika. Mondom neki a múltkor: Nem szégyelled magad, hogy mindig a Pulai néniék nyakán vagy? Ö meg azt feleli: Édesmamám, npm haragszanak ők ezért, hiszen én csak segíteni akarok, vizet hozok, elszaladok a boltba .., 'T'élj esen besötétedett már. s egyre bővül a családi kör. Zoli után most a központi fűtés-szerelő ipari tanuló, Tibi érkezett haza. — Jaj, anyukám, van valami fásli-féle itthon? Fociztunk és úgy bokán rúgtak!... Odakintről, a konyhából mor- molás hallatszik. Hazatért a férj. Rövidesen azonban betette maga után az ajtót, s felengedett a szobában keletkezett pillanatnyi feszültség. A legkisebb fiú, a második osztályos Pisti hazatérésével, már csak a legnagyobb: Laci hiányzik. Beszélgetésünk kissé szertelenebb. A gyerekekre terelődik a hangsúly. Pityu hízelegve anyukája mellé húzódik. S most értem igazán, amit Tóthné az előbb említett: miért oly kedvesek náluk a szombat esték. Pityu ugyanis kétközben a nagyma- máéknál lakik, onnan jár iskolába. Szombaton azonban otthon, a konyhaszékeken, az anyu fekhelye mellé ágyaznak neki, s ő úgy alszik egész éjjel, hogy szorítja édesanyja kezét... — Hát te, milyen szakmát tanulsz a nyolcadik osztály elvégzése után, Zoli? — Eddig úgy gondoltam, hogy amit a Tibi — mondja komolyan. — De most az a véleményem, egy családban nem kell két központi fűtés-szerelő. Inkább talán festő és mázoló leszek ... _ fi mit szólnátok hozzá, ha ^ úgy véletlenül karácsonyra megkapnátok az új lakást? — Teszem fel merészen a reménykeltő kérdést. — Nem is tudom, hogy az milyen jó lenne! — emeli fel a tekintetét a könyv lapjairól Tibor, aki úgy látszik elfelejtette közben a fájó bokáját, mert a sarokban egy könyvet lapozgat. — Mégha nem is karácsonyra, de nem nagyon sokára ... Tóthné szemét könny fátyolo- sítja el. Érzem az okát. ő azonban kimagyarázza, eltereli a szót: — Nagyon meg vagyok fázva... De az előbb azt kérdezte, hogyan jövünk ki a kis jövedelmünkből. Elsorolnám... Most már valamivel könnyebb, mert szeptember óta az én vállalatom fizeti a 360 forint családi pótlékot. Szeptembei'ben három havit kaptam meg visszamenőleg. Tibiké sötétkék ruhát kapott belőle, Zolika magas szárú cipőt, Pisti inget és magamra is került új cipő, mert a nyári papucs lement már a lábamról. Legidősebb fiam, a huszadik éves Laci négyszáz forintot ad haza a konyhára. Ö a gépgyárban dolgozik. Keresetének többi résiét ruházkodásra költi és mivel már komolyan udvarol egy kislánynak, bútorra spó- rolgatja össze... — No már most: kéthetenként öt kiló lisztet, három kiló zsírt, ugyanennyi cukrot vásárolok, kenyérből pedig két vagy három kilót naponta. Lacikám segítsége, a négyszáz forint igencsak elmegy húsra és zsírra. Az ő kedvéért, mert cukorbeteg, szinte naponta húsosételt készítek és tojás is sok fogy. Éppen számoltam, hogy nálunk igencsak a húsra költjük azt a pénzt, amit a zsír olcsóbbodásával megtakarítunk. Mit mondjak még? Ruházkodásra bizony nemigen marad... Szerencsénk, hogy ezzel-azzal segítenek édesanyámék és a testvéreim... özeleg a vacsoraidő. Nagy- mamáékhoz pacalra hivatalos a népes család. Nem tartom fel őket. Mielőtt azonban elköszönnék, Tóthné egy fényképet keres elő és büszkén mutatja: — Laci, a legnagyobb fiam... Hogy teljes legyen a családi kör..: Búcsúzkodom. Ez a rövid idő is alkalmas volt rá, hogy bepillanthassak egy munkáscsalád életébe, öten élnek a kunyhóban, s most, hogy megismertem sorsukat, úgy látom, mintha nem is ezek a düledező falak tartanák a tetőt, hanem hatalmas, erős kezek. Az az emberség borít föléjük óvó és védő otthont, amely ennek az egyszerű asszonynak és ennek a korán emberré nőtt négy kisgyereknek az életéből sugárzik. * Pz egyszer nagyon hálás a riporter egy egyszerű, szűkszavú tanácsi idéző papírnak, amely a látogatása után érkezett a Szélmalom utcába. Ez a néhány sor adja meg a befejezést a történethez. Tóth Istvánné új otthonba költözik, megkapta a kiutalást egy két szobás, konyhás lakáshoz. PERNY IRÉN A Vízgépészeti Vállalat La- josmizsére telepített gyárrészlege 150 munkást foglalkoztat — zömmel helybelieket. Ezek az emberek az év elejéig sok száz társukkal együtt — egy nemrégiben készült felmérés szerint körülbelül ezren járnak el a községből dolgozni — szabad idejük nagy részét vonaton töltötték, vagy csak a hét végén találkoztak családjukkal. Közülük hárman arról beszélnek most, hogy mit jelentett számukra a hazatérés. Talán megértik őket azok is, akik nem próbálták még, milyen érzés kora hajnalban, búcsúzás nélkül lábujjhegyen eltávozni az alvó család mellől, akik nem kényszerültek a zötyögő fapadoson pótolni a félbeszakított pihenést. Mert mindezt nehéz szavakkal érzékeltetni, mint ahogy hosszasan kellene magyarázni azt is> miért nem nyújt tökéletes otthont a szépen berendezett, televízióval, könyvtárral felszerelt munkásszállás sem az asszonytól, gyerektől távol élő munkásnak. Tizenkét év Idán ... Muhari István lakatos harminc évéből tizenkettőt szülőfalujától távol töltött. „Meglakta” a pécsi, a dunaújvárosi és az almásfüzítői munkásszállásokat. — Addig még csak ment is a dolog, amíg legény voltam — mondja —, de amióta nős vagyok, valahogy hosszabbak lettek a hetek. Sokszor úgy éreztem. hogy sohasem jön el a péntek. És, amikor eljött, abban sem volt sok köszönet. Délelőtt ültem vonatra és csak este nyolc órakor értem haza. Jóformán csak köszöntem, haraptam valamit, mert alig vártam, hogy ágyba kerüljek. Hétfőn hajnalban aztán vissza. — Szórakozás? Arról sem lehetett szó. Ráadásul tavaly beteg lett az asszony. Attól kezdve nemigen tudtam odafigyelni arra, amit csinálok. Mindig csak az járt a fejemben, hogy segítségre szorult és én nem lehetek mellette. Ha nem jön ez a munkaalkalom, talán otthagyom a szakmámat is, hogy hazakerüljek. Muhari István most pótolja, amit tizenkét év alatt mulasztott: moziba jár és mohón olvas. És ez többet ér, mint az a néhány száz forint, amennyivel távoli munkahelyein többet keresett. Ha várja valaki az emberi Gondos Endre hegesztő így kezdi vallomását: — Hazudnék, ha azt mondanám, hogy rosszul éltünk a cimborákkal Győrben. Alig akadt olyan este, amikor nem mentünk el valahová. Igén, ittunk is, anélkül el sem lehet képzelni a dolgot. No, nem sokat, de rendszeresen. A keresetből bizony nem igen tudtunk félretenni. Vidám, változatos élet volt, de azért — fűzi hozzá komolyan — meguntam. — Huszonnyolc éves vagyok és ebben a korban már a családalapításra is egyre többet gondol az ember. A menyasz- szonyom hallani sem akar arról, hogy itthagyja a szüleit és eljöjjön velem Győrbe. Választanom kellett, és én így választottam. — Megbánta? — kérdezem végül, mert tudom, hogy az ő keresete is jóval kisebb most* mint régi munkahelyén volt. — Dehogy is bántam. Ma már tudom, hogy az esti csavargásoknál százszor többet ér, ha várja az embert valaki munka után. Most már családapa is lehet — Éppen annyi időt töltöttem vonatom, mint amennyit dolgoztam — magyarázza Gajdácsi Károly, aki hajnali két órakor kelt minden nap, hogy műszakkezdésre ott legyen Budapesten a Ganz MÁVAG-ban. Ráadásul az egyik legnehezebb fizikai munkát végezte, kovács volt. — Amíg az ember fiatal, jobban bírja. De én már negyvenéves vagyok és az utóbbi időben egyre gyakrabban kerültem betegállományba. A továbbiakban elmondja* hogy amióta megszabadult a vonatozástól, nyolc kilót hízott. Most egy számára jóformán új .feladatkörrel” ismerkedik: vég. re nemcsak kereső, hanem gyereket nevelő családapa lehet. — Négy fiam van és bizony, a tanulmányi eredményeken is meglátszott, hogy az anyjuk nyakába szakadt a nevelés minden gondja. Azon az egy vasárnapon nekem erre alig jutott időm, hiszen még a ház körüli munka jó részét is bérmunkással kellett elvégeztetnem. Most alig győzök rendet csinálni. — A hosszú évek alatt megszokott útitársak, a kártyapartnerek nem hiányoznak? — Nem hiányozhatnak, hiszen velem együtt hazajött Pestről az egész társaság. Munka után Idős Nemes Lajost, az uszódi Egyetértés Tsz fogatosát döcögve himbálja a szekér, amikor a napi munka végeztével hazafelé hajt. Jó néhány fordulót teljesített mai feladata, a kukoricaszár behordása közben, A szövetkezet központjában kifogja a lovakat, aztán megindul otthona, a Hunyadi utca irányába. A konyhában a készülő vacsora jó illatai fogadják. A munka után oly jóleső családi együttlét meghitt percei ezek. Mindnyájan együtt vannak, csak az ifjú Lajos, a traktoros hiányzik még. A bátyai Piros Aranynak szállít téglát. A családi jövedelem zömét magától értetődően a két férfi hozza haza. A családfő ötvennégy éves. öt éve, a szövetkezeti gazdaság megalakulása óta ül „két lóerős’’ járműve bakján. — Jó munkásember volt mindig a ve- jem — szólói meg a család legidősebbje, a hetvenéves Dávid néni. — Nemcsak a forintért, de kedvvel, szívből dolgozik. A „kisebbik" Lajos is már október végéig túljutott a félezredik munkaegység megszerzésén, s azt a néhány napot, amikor lerobbant a gépe, kapálással hasznosította. Szállító traktoros: Szuper Zetorjá- val ott volt a kombájngabona, a fűszer- paprika, a tégla és a sóder, meg a többi áru rakodásánál, hordásánál. De szóljunk nem utolsósorban a három asszonyról is, akik — bár közöttük életkorban egyenként csaknem negyedszázad a különbség — tehetségükhöz, munkabírásukhoz mért szép vetélkedésben látják el a családi művelésre fogott négy hold kukorica, két hold fűszerpaprika, összesen fél hold uborka és csírás burgonya, s a háztáji föld gondját, meg a jószág nevelését, gondozását. A. dunamenti község határát, a termést árvíz, jég, majd a korai fagyok károsították. — Gyenge lett a kukoricánk jó része is — panaszolja Nemesné. — Morzsoláskor alig győzöm a válogatást, mert a hízónak a javát keresgélném. Egyet már a múlt hetekben levágtak, de még kettő hízik. — Kell a hús — indokol Nemes Lajos —, egész éven át tarisznyázunk; a fogatosnak is, a traktorosnak is, no meg a földeken dolgozó családi brigádnak, a három asz- szonynak is a szalonna, kolbász, miegymás a „konzervája”. Szép a háztáji állomány: a „tekintélyes” hízók, az anyakoca é's a hat malac, a fejőstehén és a vemhes üsző, a harsányan zsinatoló baromfisereg. S ha most, az év végén a Nemes család számba veszi, hogy két kezük munkája nyomán mennyivel gyarapodtak, a „zárómérleg” számadatai bőven adnak okot a megelégedésre. A két férfiember munkaegységeinek a száma nem sokkal marad Békés Dezső az ezren alul. A szorzószám — egy munkaegység forintértéke — hatvan. Kukoricából mintegy félszáz mázsát részeltek. Fűszerpaprikából a jövedelmük megközelíti a hétezer forintot. Az ifjabbik Nemes keresetéhez hozzájön még a szállításokkal kapcsolatos rakodásért járó hét és fél ezer. s a rendszeres gépkarbantartást honoráló havi 250 forint. Mind a traktorosok, mind a fogatosok bizonyos számban teljesített munkaegységen felül prémiumot is kapnak, kukoricában. Ez is vonatkozik apára és fiára egyaránt. Lajos bácsi nem pletykás ember. Harapófogóval sem lehet kiszedni belőle, hogy a zárszámadáskor esedékes összeget mire is fordítják. (Az új gáztűzhely máris ott áll a tisztaszoba sarkában, erre hát nincs gond.) — A ház körül mindig szükség van ki- sebb-nagyobb építkezésre, ami jól és alaposan elkészítve nem olcsó mu' " ■ Meg aztán — én már megelégszem a két lóerővel, de Lajos a gépkorszakban született, maga is géppel bánik: nem csoda, ha olykor-olykor a többlóerős jármű gondolatával is foglalkozik; Majd kiforogja az idő... — ennyit hajlandó dipl&matikusan nyilatkozni. Egy bizonyos: nagy a család, lesz helye a pénznek. Nemesék becsülettel megdolgoztak érte, mindenképp rászolgáltak, jó helyre jutnak a tízezrek. Használják egészséggel! Jóba Tibor
