Petőfi Népe, 1965. december (20. évfolyam, 283-308. szám)
1965-12-25 / 304. szám
Harang szól a múltból s újra csak hajtotta a kereket, mintha a pokol tüzét kellett volna eloltani.,. És másnap kezdődött elölről az egész. Egyhangúan forogtak a küllők, a tengelyre nyikorogva csavarodtak a láncok. Ma már csak az ittlakó néhány család használja a kutat, mert hogy a vize igen kellemes. A tsz állatállományának villanymotor szivattyúzza a vázét, csőkútból. Az uraság egykori nyaraló- villája ma a szövetkezet székháza. — Néhányszor voltam benne — emlékezik Frei bácsi. —Nem mondom, úri módon volt berendezve. Engem, mivel jobban tudtam malacot herélni, mint az állatorvos, különleges becsben tartottak. Legalább is így ö csak állott.. kaján a fény, bocskorán meg csillant a por s körötte a csorda álmát ringatta halkan az okol. (Sinka István) Ott csüng a harang a bajai Vörös Fény Tsz központjának udvarán, egy rozoga gerendára függesztve az elmúlt, de el nem felejthető cselédsors emlékeztető jelképéül. A felírás jelzi, hogy a forró, szikrázó vörösen hömpölygő rezet 1859-ben, a kalocsai érsekség műhelyében öntötték formába. Már akkor kilángolt belőle a zsellérsors minden keserve, a Dózsa György utáni ke- rékbetöretések csontropogása, a Werbőczi-törvények vesszősuhintása. És ha szólt minden áldott, a cselédek részéről inkább elátkozott hajnali háromkor, a homályos abiakú, megroggyant gerincű cselédházak falairól a kondulás visszhangjaként sok- évszázados jobbágynóták, betyárballadák keltek szárnyra. Sauerbon Sándor „méltóságos úr” egykori cselédei közül még él és jelenleg is itt lakik a 82 az évszázados tartóoszlopok, fo- «jagg?» rog vissza az idő... Mert, egy- ****"“jjj Jsa. *. kot vödör vizet felhúzni nem nagy dolog, majdnem testedzés- ^ xlt&ls äi számba megy. De esténként kétháromszazszor le- es felengedni az ikerdézsát, abba már belegebedhetett a derék. Pedig így volt, mert az urasag joszagallományát itt itatták. Húzta a bé- A kút és mai használói. A mély res a vizet, húzta, leste és át- víztükör a fiataloknak már nem kozta a szürcsölő ökörszájakat, idézi fel a múltat. Ilyen belül az egykori cselédház — 1965-ben. Ebédelnek Freiék. A képen: Frei néni és lánya, Pálfi Jánosné, és kettő a hét dédunoka közül: Palika és Csaba. <£ászU* Zoltán felvételei^ mondták... Mert, én is csak akkor jöhettem, ha hívtak. De a többi cseléd a háznak a küszöbéig sem jutott. így volt ez, kérem! Az épületnek a majorság felé néző oldalán volt a cselédszoba. Ma ez az elnök irodája. Az ablakon még ott a díszes rács, amit Sauerbon rakatott fel, hogy ezzel is növelje a távolságot az uraság és az „alattvalók” között. Pedig anélkül is nagy volt a távolság! Volt olyan cseléd, akinek még csizmára sem téllett. Egész évben agyonfoltozott bakancsban járt-kelt. Hatvan éves korára sem érhette meg Frei Demeter, aki pedig kiemelt kommenciót kapott, hogy akár egy hold föl- decskét is szerezzen magának. Igaz, hogy akkora már öt lányát adta férjhez. A földosztáskor az elsők között írták nevére a tíz holdat. Sokat nem kezdhetett vele. ezért 1949-ben ugyancsak az elsők között lépett be az akkor megalakult termelőszövetkezetbe. Több mint tíz éven át gondozta a gazdaság sertéseit, és csak úgy „mellékesen” lelkiismeretes, hozzáértő gondozókat nevelt maga mellé a fiatalok közül. Kétszer részesült kormánykitüntetésben és két ízben nyerte el az országos mezőgazdasági kiállítás elismerését is. Nyugdíjat kap, amit a közös gazdaság jócskán kiegészít. Annál is inkább, mert Frei bácsinak esze ágában sincs odahaza üldögélni, a csélédházból átalakított lakásban, de még rendszeresen tesz-vesz a tsz-központ udvarán, rendben tartja a majorság környékét. Reggelenként eltréfálkozik Szabó István elnökkel és Pálfi Győző párttitkárral, s az utóbbinak szemére is veti, amiért az idén elfelejtkeztek megünnepelni a születésnapját. .. Mégis arra a. legbüszkébb, hogy sikerült megőrizni a jókedélyét és szellemi frisseségét. Meg arra, hogy a 16 unoka majd mindegyike érettségizett. Van közöttük orvos és géplakatos. hajóskapitány meg pedagógus. A hajdani béresek, napszámosok szinte a semmiből kezdték el a közös gazdálkodást. Ma már valódi nagyüzem van a régi cselédnyomorúság két és fél ezer holdján. — Itt már semmi sem a régi — néz körül Frei bácsi. — Csak a sár. Az nagyobb, mint bármikor, mert dagasztja a tizenhét traktor... Jó lenne már egy kövesút ide. Kiszáradt a kerekes kút vályúja, s a falak sem visszhangozzák a hajnali harangkondí- tástt. De néha. mintha megreccsenne a rozoga gerenda. Az emlékek súlya alatt. Hatvani Dániel A fenyő alatt O égen ellobbant a csillagszórók utolsó szikrája. Illatos meleg ül meg a szobában, a sötétben is ébren tartva a fenyő, kalács, , cukorka, csokoládé gyertya, az ünnepi vacsora, az ajándékok, a nyugalom boldog jelenvalóságát. Szinte sűrítve van együtt minden, ami a békességet j jelenti. Alszik az anya, a gyerek, az öregszülő. Lélegzésük köny- | nyű, mint a kinti villanyok fényének rezdülése a zöldgaly- ! lyak arany—ezüst díszem. Gondolatfinoman, szinte álomban ringanak a fenyőágak. Alattuk szundít az új pulóver, a mackó. Miért, hogy ebbe a ragyogó álomvilágba zaklató látomások is beleszöknek? A kristályfényű ablakra plasztikusan rajzolódó fenyőfán túl, egészen messze, miért látni egy másik fenyőt is? Havasat, riadtat — fölötte a „Churchill-gyer- tyák” hátborzongató, lebegő izzását. A földnek azt a félelmetes, moraj ló rengését miért érezni még több mint húsz év múltán is? Miért nem felejt az ember? Miért érzünk, látunk ma is sokszor „montázsszerűen”? Hogy a jégvirágos, mégis meleg fényű ablaküveg helyébe könnyen sötétkék papírt, ormótlan deszkákat tudunk odaképzelni. Ahol most, a meghitt szoba- 1 sarokban feleségünk, gyerekülik mosolyog, moccan álmában — oda könnyen előtűnhet az egykori légópince is. Vackaival, a szedett-vedett rongyokkal — mert a jó ruhát maroknyi élelmekért adtuk oda már. A hideget lehelő vaskályhával, melyet hasztalan fűtenénk, hiszen bomba rombolt szét mindent körülöttünk. Szinte a súlytalanság állapotának könnyedségét nyújtja a körülöttünk testet öltött béke, mégis fel tud kavarni az a régi óhaj, fogadalom: „Mindenemet odaadnám, csak niég egyszer béke lenne!” Nem túlzás, ünneprontás ez? Felidézni szörnyű időiket, mikor nincs semmi baj. Nem olvastunk, láttunk, beszéltünk eleget azóta is a háborúról? Nem jól vagyunk így, ebben az illatos boldogságban? Mire jó az, hogy visszaugorjunk húsz- huszomkét karácsonnyal, s éljük át a vacogós, kukoricakenyeres, szacharinos, szűkölő „ünnep”, a deportációs pokol kínjait? Nem úgy van jól, hogy egyszer már behegedtek a sebek — apák, fiúk, testvérek hiába-várása miatt? Nem az a boldog valóság, hogy asszonyunk haja lágyan omlik el a tiszta párnán, mint meleg madárfészek? Hogy kislányunk, kisfiúnk dünnyögve tolja le magáról a takarót, veti szét selymes, halvány kék-eres karocskáit — mert meleg van? ¥ így, úgy, ez az igazság. Most! De éppen azért, mert tudjuk, hogy szeretteinkben, becsületes munkánk után kijáró anyagi biztonságunkban, nyugodalmunkban mindenünk megvan, ami embernek kell — tisztában vagyunk azzal, mennyit veszíthetnénk, ha... Mi jól megértjük, hogy éberségünket nem altathatjuk el, bármennyire is béke, nyugalom van nálunk, s máshol a Földön, ahol zavartalanul ünnepelhetnek. Mindaddig féltőén vigyáznunk kell a békét, amíg imperializmus, kizsákmányolás, elnyomás lesz a világon. Mi, a szocialista tábor tagjai, a forradalmi munkásosztály pártjának, ideológiájának neveltjei tisztán látjuk a nyomorúság, a háborúk okait. Mi, j nem nézhetjük sem a kívülállók közönyével, sem vak jóhi- j szeműséggél, sem kényelmes önmegnyugtatással a nemzet- i közi eseményeket. A sziporkázó csillagszórók fényében, a hangulatos ünnepi órák nyugalmában sem feledhetjük, hogy — a békére vigyázni kell! Míg mi a fenyőt díszítettük, s az ajándékokat rakosgattuk családi örömeinkben eltelve, a rádió, a tv az- 1 alatt is eszünkbe juttatta: Vietnamban gyilkolnak, Indoné- j ziában, Kongóban, s a világ más tűzfészkeiben testvért testvér ellen, dolgozó embert munkástársa ellen ugrasztanak az imperialistáik. Tudjuk, hogy minél több százmilliókba kerülnek Ameri Icának a vietnami vérengzés mindennapjai, annál lelkesebben dörzsölik markukat a kapitalisták. Hogy napi i százmilliókba „kerül” az agresszió, ez csak a dolgozó ember szemszögéből tekinthető így. A tőkés haszna annál nagyobb, minél inkább fogy az áru. Amerikai vagy vietnami katona — neki éppolyan áru, mint a repülő, géppisztoly, bomba, sisak, menetöltözet, hajó vagy az olaj. Minél több pusztul belőlük, annál több újat kell gyártani, annál nagyobb létszámú katonaságot lehet helyükre küldeni, s őket felsze- i relni. ]Yf ért hiszen a csodálatosan gazdag Amerika annyira ■*■*■*• automatizált, hogy otthon egyre kevesebb emberre van szüksége a tőkéseknek. ]Vlind többen válnak munkánál- j külivé abban a társadalomban, amely a fantasztikusan okos gépeket előállította. Hiába azonban a nagy gazdaság, i n - gyen nem ad kenyeret a tőkés. A haszon azonban kell, mert ez a kapitalista létének előfeltétele. Profitot azonban csak az ember képes „termelni”. Legnagyobbat pedig a hadiiparban. Hogy a „portéka” — az ágyú, repülő, bomba — elkeljen, háborút szít, robbant, tartósít az imperializmus. Minél inkább átlátják céljait a világ népei, annál erőszakosabb, cinikusabb. Az emberiség azonban mindjobban együttérez a béke megőrzésének, helyreállításának történelmi gondjában. Mindinkább kialakul valami nemzetközi béketudat. Nem-szocialista országok lakói is tudatára ébrednek az egyes ember szerepének, jelentőségének is a békeharcban. A sok egyes ember törekvése mind szervezettebb formákat nyer. Békemenetek, tüntetések, gyűlések, harcos demonstrációk színhelye a világ, s maga Amerika is A Föld népei előtt egyre nagyobb tiszteletet vívnak ki a szocialista tábor orszá: melyek társadalmi rendjének alapja a munka, a kizsáknví- nyolásmentes élet. Minél jobban megértjük mi is itt Magyarországon, Romániában, a Szovjetunióban vagy Kubában hogy a békét szerető emberiség bizodalma bennünk van, annál inkább tudatában kell lennünk az ezzel járó felelősségnek is. 4 munka, a mindig jobban végzett munka az, an 1 erőnket, becsületünket növeli, ami serkentő példa p még kizsákmányolt, elnyomott népek számára. Ebből a kö- tel ességtelj esi tésböl nem maradhat ki senki, ha azt akar.jr hogy ami fenyőillatos karácsonyaink továbbra is, mind ilyen békések legyenek. Ez csak más népek boldogságé I együtt lehet végleges. TÓTH ISTVÁN
