Petőfi Népe, 1965. november (20. évfolyam, 258-282. szám)

1965-11-14 / 269. szám

Jt-’edelesszárnyú Fedelesszárnyú, hova szállsz széttárva szárnyad fedelét? Alattad földi fölötted ég, s te szállsz a két elem között a lég harmadik elemében, egyformán otthon földön-égben s a kettő közti könnyűségben. Fedelesszárnyú, legbelül, negyedik élemül mi űz, miféle tűz mikroszkópikus kis szívedben, mi késztet rá, hogy odahagyd fűszáladat vagy szirmodat s a higan kéklő tengerekben ússzál, repülj, védtelenül a mérhetetlen végtelenben? Kalandvágy ha fi, vagy szerelem? S nem félsz tőle, hogy hirtelen rádcsap mohón egy másik védtelen és összetöri szárnyad? Vagy a szárnyasnak, míg van ég fenn, szállnia kell ahhoz, hogy élfen? Igazad van. Száll) csak, fedelesszárnyú. RÓNAY GYÖRGY Nyárvégi ének Mint gazdájára rátalált eb; lábad alá kúszik ^ táj. — Valamennyi csontodig vájt seb (szegény, nagy utak vándorán amit kő, tövis, ember ejtett) itt tudós doktorára lel. Néz bundáját, az esővertet a határ mint teríti el gőzölgő vánkosul. — Heverj rá, hajtsd rá nehezülő fejed. S ha békén rádmordul — felelj rá magadmyugtató feletetet. Simonyi Imre rÁ munkások éleiéről beszéltem,,. Bozsó János: Hazafelé. való emlékezésekkel, a régi har­cok, megpróbáltatások idézésé­vel próbálják erősíteni, biztosí­tani. Mert ez a feladatnak csak egy része. Csupán ezzel nem tesszük értékesebbé mai életün­ket, erőfeszítéseinket az ifjúság «lőtt. Akik tovább nem mennek a nevelő módszerekben a múlt emlegetésénél, maguk tapasztal­ják. hogy szavuk mindjobban hatását veszíti; Ezt érzik, és a szándék meg az eredmény kö­zötti nagy távolság teszi őket indulatossá. Ezért vesztik tü­relmüket, és mennek el odáig, hogy „ha kell, akár ököllel is verjük a gyerekeink fejébe’' mai életünk megbecsülését. A z életnek csak egyik tar- tozéka a múlt. De ha mondjuk egy adott termelőszö­vetkezetben mellékes és haszon­talan költekezésnek tartja a ve­zetőség. hogy a fiataloknak kul­túrterem. klub létesítésével, sporteszközök vásárlásával te­remtsen művelődési, szórakozási lehetőséget — az ifjúság kedvét egy fokkal sem emeli, ha ehe­lyett a múlt nyomoráról tarta­nak nekik előadást. Ök — mos­tani viszonyaikat nem a Horthy- időkével, hanem a mai lehető­ségekkel vetik össze. És valljuk be férfiasán, ez a sablonos hi­vatkozás egykori gondokra, nem egy esetben fedezéke némely felnőttnek saját felelősségének enyhítésére, magyarázkodásra — objektiven lehetséges tettek he­lyett. II árhogy nézzük, az lenne ** természetellenes, ha gya- rekeink, a szabadságban felnö­vők — jelen törekvéseiket, jövő terveiket lépten-nyomon a húsz évvel ezelőtti viszonyok szerint igazítanák. Például így: „Igaz, hogy mi fiatalok is produkálunk annyit a mi tsz-ünkben. mint az idősebbek, de meg kell elé­gednünk kevesebb munkaegy­séggel. Mert bizony húsz évvel ezelőtt még ennyi se járt volna „gyereknek” ugyanannyi mun­káért. Vagy egy üzemben: „Sze­retnék fogásokat elsajátítani, de X szaki szinte féltékenyen vi­gyázz, el ne lessek valamit, mert talán többet kereshetnék, mint ő.” Ezt a fiatalt sem vigasztal­ja, ha X szaktársa a maga sa­nyarú inaséveiről példálózgat — holott a segítségére volna szük­ség. VT an egy nagyon egyszerű, ” de sokszor érthetetlenül kifelejtett igazság, amikor az ifjú nemzedék formálódásáról beszélünk. A mi mai rendsze­rünket egyedül Kossuth Lajos korának, vagy a tizenkilences veteránok hősi forradalmának emlékeiből, csak a régi példaké­pek iránti tiszteletből — nem tanulják meg becsülni, szeretni a fiatalok. Akkor kiváltképpen nem, ha „ököllel verjük a fe­jükbe, ha másként nem megy”. A mostani életet bennünk, mai felnőttekben, a mi magatartá­sunkban, nézeteinkben, követ­kezetességünkben szeretik, be­csülik meg. Vagy esetleg fordít­va, ha következetlennek, kétszí­nűnek tartanak néhányónkat. Nagyon hétköznapi példákat vegyünk. Mi a véleménye a leg­fogékonyabb korban járó ka­masznak, nagydiáknak, de ki­sebb gyereknek is — mondjuk a magyar iparról, akinek a szü­lei extázisba jönnek, ha kül­földi! pulóvert, szövetet, autót, s egyebet láthatnak, vehetnek. Mi alakul ki bennük a demok­ratizmusról, ha apjuk, anyjuk csak odahaza önti ki .mérgét a munkahelyen tapasztalható visz- szásságokról — és főleg, ha min­dig csak ezekről! —, ahelyett, hogy a helyszínen, kollektív fó­rumon merne szót emelni. Mit tart közéletünkről az a fiatal, aki otthon heteken át hallja a fojtott hangú, szörnyülködő be­számolókat Z vagy Y disznósá- gairól, akit „rég kirúgtak volna már, ha nem lennének befolyá­sos haverjai”. Vagy N-ről. aki­nek manipulációiról. már a me­gye beszélt, s „elkerülhetetlen” megoldásként „átbuktatták”; egy másik járásba. Senki ne higgye, hogy egy 15—17 éves fiú és lány vak és süket arra, hogy ezeken elgondolkodjék. (Nem magyarázat, hogy: „Ez elszige­telt jelenség.”) IV o, de csupa negatív jelen­i’ ségből „áll” a mi társa­dalmi rendszerünk? Rosszindu­latú egyoldalúság lenne így néz­ni életünket.' Az emberek túl­nyomó többsége rendes, becsü­letes, igyekszik tőle telhetőén bátran, őszintén cselekedni, vé­lekedni. És mégiscsak bizakod­va. mind jobb kedvvel dolgo­zunk, törekszünk, élünk egymás mellett. Sokkal több a követen­dő példakép, mint a kivetniva­ló. Hát. ne fukarkodjunk a jő megmutatásával sem gyere­keink, a fiatalok előtt. Mert, köztük is nem komoly számmal vannak olyan nagyhajúak, szűk- vágy bő nadrágúak, akik belül­ről értéktelenek, üresek, érzé­ketlenek, közömbösek. Ha nyeg­lék, szemtelenek, hőzöngők van­nak köztük — induljunk Id a felnőttek felől is: köztünk, előt­tünk olyanok. Ez egyik sem tantárgy az iskolában, s ha túl­kapásokra vetemednek néhá- nyan a sok eleven, mozogni, fiatalnál érthetően kitűnni, fel­tűnni vágyó fiú. lány közül — az azért is van, mert szülei, környezete, barátai ráhagyják. Már szóltunk a szülői, társadal­mi ráhatásról, most csak uta­lunk rá. Mindent összevetve, lássuk azért be. hogy a fiatalság neve­lésében perifériális súlya van a fekete nadrág, vagy hosszab- bacska haj, a twist problémái­nak. Hány kitűnő diák. ifjú­munkás fiú és lány van, akit szorgalmáért, hivatás- és mun­kaszeretetéért becsül, tisztel a felnőtt környezete, éppúgy mint baráti köre, pedig hosszú a ha­ja. szűk a nadrágszára, s „ej- ejezik”. Amikor a vele egyko­riak társaságában tesznek szó­vá például nadrágügyeket, haj­viseletet az idősebbek, sokszor értetlenül fogadják a többiek: „Mi van abban?” Mintha csak azt mondanák: „Miért kell eb­ből ügyet csinálni? Majd kinö­vi.” Igazuk van abban, hogy kétségbeesni nem kell frizura vagy pulóverszín miatt. Amely családban, környezetben megtalálják a módját, hogyan irányítsák a fiatalok érdeklődé­sét eszményibb, nívósabb, kor­szerűbb célokra, elesnek az „ököllel fejbeverés” módszerei. A szocialista társadalom, a kommunizmus eszméi ököllel nem juttathatók sem fiatalok, sem öregek fejébe Tóth István — Mennyi az átlagkereset havonta? — Kétszáz-kétszáznegyven dollár. Az első hallásra soknak tűnik. A lakbér azonban 80— 120 dollár egy hónapra és bár sok az autó, 80 százalékuk nincs kifizetve, részletre vásárolták. A részlet pedig szörnyű teher a dolgozók vállán. A tőkés tu­lajdonképpen nem is szívesen adja készpénzért az áruját. Sok­kal nagyobb a haszna a hite­leken. Nemcsak azért, mert 23—24 százalékos kamatot szá­mít. hanem mert jobban a markában tartja az eladósodott munkást. Ehhez a képhez tarto­zik, hogy Kanadában 600 ezer ember van állandóan munka- nélkül, s nagy kényszer a lét­bizonytalanság. Az említett szám csak a hivatalos adat. a munkanélküli segélyt ugyanis 46 héten át fizetik. Ha közben nem tud újra elhelyezkedni az illető, megszüntetik a segély folyósítását, s így az adatszol­gáltatásban sem szerepel. — És mi a véleménye az itt­honi helyzetről? — Elöljáróban ed kell monda­nom. hogy a kanadai béke moz­galom magyar szekciójának ve­zetőjeként jöttem át Európába a helsinki béke-világkongrcsz- szusra. Ezt az alkalmat ragad­tam meg, hogy hazalátogassak. Sokfelé jártam az országban. Üzemekben is voltam, a többi között a Ganz MÁVAG-ban, Dunaújvárosban, Szegeden, a Textilkombinátban. Hogy mi­lyen nagyot fejlődött Magyar- ország azt az itthoniak talán nem is tudják értékelni. Soha­sem lettem volna kanadai ál­lampolgár, ha a 20-as években ilyen élet lett volna itt. Oda­kint nincs étkezde, bölcsőde, kulturális helyiség a gyárakban. A nőknek emiatt csak kis része tud munkát vállalni, s akkor is lényegesen kevesebb bért kap­nak, mint a férfiak. Odakint természetesen a saj­tó, a rádió, a televízió a hideg- háborús propaganda szolgálatá­ban áll, s elferdíti az itthoni ál­lapotokat. Ám sok kárt okoz­nak azok is, akik innen Ma­gyarországról — csak azért, mert pénzt vagy ajándékcsoma­got remélnek odakintről — le­veleikben nem a valóságot ír­ják. Sokan azt mondhatják, túl sötétre festem a kinti viszo­nyokat — mosolyodik el Tóth József. — Van akiknek jobbati megy. én a mi életünkről, a munkásokéról beszéltem. Nagy Ottó kedni kezdtek. Egymás után alakultak meg a különböző szakszervezetek. Amilyen erős és harcos volt a szervezet, olyan mértékű béremelést tudtak az oda tartozó munkások kivere­kedni. A kommunista befolyás alatt levő szakszervezetek ér­ték el a legjobb eredményeket a bérharcban. A háború alatt befagyasz­tották a munkabéreket. Ám a gyárosok a háború befejezése után — amikor már nem kel­lett a Hitler ellenes harcra összpontosítani az anyagi erőt — sem akartak hallani a dol­gozók bérének javításáról. A szakszervezetek ekkor újra harcra mozgósítottak. 1946-ban sztrájkba léptek a munkások és csupán Torontó utcáin 50 ez­ren vonultak fel követelve a bérek emelését. A nagyarányú megmozdulás sikerrel járt. Tóth József még Kanadába érkezése után nem sokkal be­kapcsolódott a munkásmozga­lom különböző szervezeteinek tevékenységébe. A Kossuth Be­tegsegélyező Egyletnek jelenleg az elnöke. Tagja a Kanadai Ma­gyarok Szövetségének. Ott volt a szakszervezet megalakítói kö­zött, amelynek 13 évig üzemi bizalmija volt, tíz esztendeje pedig vezetőségi tagja. Ezzel a hatodik ikszet ta­posó Józsi bácsi az emlékezés országút járói lelépve visszaér­kezett a mába. Míg kortyolt egyet a síma italú alföldi bor­ból megkérdeztem: — Ma is vannak bérharcok Kanadában? — Hát bizony minden cent fizetésemelésért keményen meg kell küzdeni. Ha a gyárosokon múlna, a munkabérek még ma is be lennének fagyasztva, mint a háború alatt. A munkások 35 százaléka azonban még ma sem szervezett. Ezek általában most is 80 cent órabérért dolgoznak. S hogy mennyit szánüt a szer­vezettség? A szakszervezeti ta­gok 2 dollár 40 cent órabért is elérik. Természetesen. mint említettem attól függ mennyire erős és harcos szervezet tagjai. A gyárosok ezért a munkásegy­séget igyekeznek megbontani. Ellenszakszervezeteket alakítot­tak, amelyeknek a vezetése meg­fizetett munkásárulók kezébe került. Ezek politikailag nem képezik a tagságot, szólamaik­kal megtévesztik a dolgozókat. Néha sztrájkot szerveznek, amikor az éppen a gyárosoknak is jól jön. vagy pedig látványos, de hosszú és eredménytelen vi­tát folytatnak a béremelésről. retett dolgozni. És akkor jött a gazdasági válság, amely elő­ször az olyan szegényeket taszí­totta még mélyebb nyomorba, mint ő. Kezében hajójegyet szoronga­tott. Kanadából küldte két bátyja. S most búcsúzott a vi­rágba borult kis Heves megyei falucskától, Kömlőtől és szíve választottjától. Rózsikétól. ígér­te neki. hogy majd odakint dol­gozik, sok pénzt keres. Azután eljön érte és feleségül veszi. Nem lett belőle semmi. Rózsi­két a írkor látta utoljára, elvit­te őt a magyar betegség, a tü­dővész. Tóth József pedig ma is nőtlen. Történetük talán teátrális- nak tűnik, de az élet akkortájt naponta százával produkálta az ilyen drámákat. Jóskát — és a hozzá hasonlókat — Kanadában sem várták tárt karokkal. A két idősebb testvér is elég nyomorúságosán élt. A hajóje­gyet nagy keservesen kuporgat- ták össze. Mit tehetett? Hátán háza, kebelén kenyere — ba­rangolt a hatalmas országban. Vonat tetején utazott, mint tíz és tízezer nincstelen, mert így nem került pénzbe. Nyáron öt­hat hétre felvették őket a far­mokon dohánytörósre 1 dollár 20 centes napszámért. S ha már nem volt tömi való dohány, kóborolhattak tovább. A kivándorolt magya­rokban még élénken élt a Ta­nácsköztársaság emléke. Szer­vezkedni kezdtek, igyekeztek fellendíteni a munkásmozgal­mat. 1929-ben megalakították a Kossuth Betegsegélvező Egyle­tet, amely osztályharcra is fel­készítette tagjait. Megindítot­ták a Magyar Munkás című új­ságot — s bár csak úgy tudták fenntartani, hogy előfizetői még külön is pénzelték, a lap min­dig megjelent. A Kanadai Ma­gyarok Szövetsége akkoriban a kommunista párt fedőszerve volt. Lassan megerősödtek, s a 30-as évek második felében már tüntetéseket szerveztek, munkát, megélhetést követelve. A rendőrség sokszor szétvei-te őket, de végül is napi 1 dollár munkanélküli segélyt sikerült kiharcolniuk. Kanadában később követke­zett be az ipari fellendülés, mint Európában, A második vi­lágháború kitörése után, 1940- ben kezdtek erőteljesebben ter­melni a gyárak. Ekkor kapott először állandó munkát Tóth József is egy kohászati üzem­ben 37 cent órabérért Ez a tisz­tességes megélhetéshez túl ke­vés volt, a munkások szervez­Sok urunk nem volt rest, se kába, birtokát óvni ellenünk, s kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk. (József Attila) A zenekar halkan játszik, késő este van már. A Kecske­méti Aranyhomok Szálló Étter­mében gyérül a vendégsereg. Az egyik asztalnál őszülő hajú férfi — egy kanadai magyar, Tóth József — ül átszellemül- ten szívja magába a zenét, s a dallamok lassan a múltat idé­zik. Május volt, 1929-et írtak ak­kor. Ez volt az ő huszonhar- madik tavasza. Akkor is zene szólt, de csak egy szál cigány húzta, mert többre nem futot­ta. Inkább barátságból játszott az is, mint azért az egy-két krajcárért, amit a markába csúsztatott. De honnan lett vol­na pénze egy földönfutónak. Apjának nyolc hold földje tele adóssággal és nyolc gyermeke. Nem ült hát az apai ház üres asztala mellé, volt ott elég éhes száj. inkább nyakába vette az országot. Egy darabig Salgótar­jánban kubikoskodott. de több nap találta munka nélkül, mint a talicskája mellett, pedig sze-

Next

/
Thumbnails
Contents