Petőfi Népe, 1965. november (20. évfolyam, 258-282. szám)
1965-11-14 / 269. szám
Képek között a megyei képzőművészeti kiállításon 1 sebb színikép megkívánná, hogy- egy általános iparművészeti, dí■ szító művészeti, emellett egy ■ népművészeti kategóriát is csa- i toljunk a képzőművészeti mel- • lé. Nem lehet elfeledni, hogy i Bács-Kiskun megye a népi al- 1 kotóművészet tekintetében igen ■ szerencsés helyzetben van. Faragóink, fazekasaink, (zománctechnikával foglalkozó képzőművészeink!). emellett pingáló és hímző asszonyaink százai tartják a kapcsolatot szinte állandó jelleggel nemcsak a bel- földi tömegekkel, hanem a magyar népművészet iránt érdeklődő külfölddel is. Ennek a sajátos körülménynek a figyelmen kívül hagyása nagy hiba lenne a jövőben. A kezdeményezés ebben a tekintetben nem várathat sokáig magára. Ehhez a témához tartozik a kiállítás egy sajnálatos célkitűzésbeli tévedésének a szóba hozatala. Mindenütt hazánkban, ahol vidéken élő képzőművészek alkotásainak bemutatására kerül sor, a megtelepedett művészek alkotásai mellett teret engednek a tárlatokon az ott működő művésztelepek alkotói számára is. Példák igazolják, hogy a kecskeméti művésztelepen hosszabb-rövidebb időt eltöltött vendégművészek alkotói fejlődésére jelentős hatással volt ez a táj, a homokvilág embere. Évekkel korábban tőlünk elbúcsúzott művésztelepiek alkotásain lehet még most is fellelni a mi vidékünk táji élményeinek emlékeit. A művésztelepiek társadalmilag, emberileg és művészileg hozzánk tartoznak, velünk teremtenek — itt élőkkel — sokoldalú, emberi és művészeti kapcsolatokat. Képviseletük az ilyen megyei képzőművészeti tárlatokon mindenképpen megoldandó lenne. Borpincében Téglaboltozat súrolja homlokunk. Szőlőgyökerek tartják a fenti világot. Nyakig állunk a venyige-békességben, mozdulatlanok az álmok. Dongák közül üveglopón száll fel a könnyű aranybor, tán enyhébb dalokra hangol, ha lazulnak a vasfényű gondok. Nekünk már nincs időnk áldozni a tivornyák istenének. Harcok közötti süket szünetekben lángol fel zihálva az ének. Nyugalmat álcáz a nedű, de megkeserednek szánkban az antik zamatok s csak bólintunk, hogy emez a riztíng. amaz meg a hárslevelű. Lám, e kósza verssorok sem gömbölyödnek. szabályossá. Cserepesedik ajkunk, mintha a láz hulláma mosná. Bizony e korban a költők nem zengenek mámoros bordalt. Keskeny az út, hát józan szigorral méricskélik a jobb- és baloldalt. Egy-két pohár, esetleg három — ennyi a jussunk e felborzolt világon. S most itt vagyunk mégis, mi, a tétova daccal célratörők s nem remegő kézzel kell óvnunk a fagytól vagy tán a perzselő sugártői a még csak rügyező jövőt. Megállunk a mámor felszínén, poharunkat a földhöz vágva. A mélyből jövőnek szebben nyílik a magasság virága. Aszúsodjon a bor még száz évet. Csengőbb lesz akkor koccintásunk. S most a villámló jelenbe kilépünk a pincéből, részegen — a szenvedélytől. Hatvani Dániel Seholnincs-kert. .. Nézem a kertet, mely nincs is sehol. Sorra veszem a nemlétező fákat, melyek tövében szegénység honol, szegénység árnyai, de nem a bánat. Agyamba fúródik egy lövedék; a háborúban indult el talán, s egy nincs-is-ablakon, melyet az ég tár elébem, most kihajol Anyám... . Antalfy István ÖKÖLLEL?! ! lyes kifakadásról is hallottunk: ■ „Ha kell. akár ököllel is ver■ jük a gyerekeink fejébe ennek ■ a társadalmi rendszernek a ■ megbecsülését, tisztelését” — mondotta egy idősebb felszólaló egy értekezleten. Értjük, hogy az ilyen felnőttek türelmetlensége, indulata miből fakad. Rendszerünk, eredményeink. erkölcsi normáink féltése adja szájukra az érdes, nemegyszer goromba megállapításokat. Ök tudják, közvetlen élményekből. tapasztalatokból, hogy mi volt a múlt, mennyi erőfeszítéssel jutottunk idáig — a felszabadulás óta is. Még szabatosan meg is fogalmazzák elvileg, hogy a fiataloknak a mostani viszonyok a természetesek. Nem lehet őket okolni, ha a kapitalista társadalomról téves nézeteik vannak — időnként. Tfcji hát a teendő? Többször A * beszélni nekik az úri világban kijutott szenvedésekről, az osztályharcról, elnyomásról, nyomorról. Ez így rendben is van. Csak azok; tévednek, akik o mai rendszer megbecsülését, tiszteletét *&mlM K máS&L jp1 elnőttek tanácskozásain a utóbbi időben ismét töbt szőr hallani ingerült megjegy zéseket a fiatalok hajviseleté ről. a szűk meg a bő nadrág ról, „ízléstelen” táncaikról. — Meg kellene tiltani, hog; az ipar ilyeneket gyártson! — Még attól se kellene visz szariadni, hogy egy-egy bozon tos hajú titánt a rendőr igazol tatna. Csak úgy látszatból fag gatná. kicsoda, micsoda: talár nem dolgozik, hogy nincs pénze borbélyra? — Helyes lenne iskolai törvényekbe iktatni, milyen ruhában szabad járni, mekkora lehet a haj. Talán ezeket a véleményeket lehet leggyakrabban hallani: „Megtiltani! Igazoltatni! Szabályzatba foglalni: Nem szabad!” — Végeredményben ezt tartalmazza a fenti néhány álláspont. Rideg, adminisztratív módszereket ajánlanak, és érdekes módon: sokkal ritkábban esik szó például szülői ráhatásról. „A meggyőzés már nem spkat használ ilyeneknél” — vetik ellen. ha valaki ezt is megemlíti. _ Nemjrég még üj&a saenvgdéALTALABAN nem könnyű - s nem volt egyszerűen megold ható itt sem — a zsűri mun kája. Ami ezt illeti, több évn visszamenő tapasztalat mutatja hogy sokkal eredményesebbet végzi munkáját az olyan országos szerv által kijelölt bírált bizottság, amelyben legalábt tanácsadóként a helyi művészeti fejlődés múltját és jelenét jól ismerő helybeli szakértő is tevékenykedik. Ha a most megnyílt tárlat bíráló bizottsága nem nélkülözte volna ezt a segítséget. az egész életmű, a helyi fejlődés ismeretében — legalább tárlatokon már több ízben, korábban Is szereplő, ismert, befutott és hosszabb idő óta alkotó művészeink minden bizonnyal Jellegzetesebb anyaggal szerepelhettek volna. Sokat használt volna ez éppen ennek az összegző jellegű, teljességre törekvő megyei képzőművészeti kiállításnak, ha országos művészeti szerveink már korábban nérlegelték volna ennek lehetőségét. CsáJw IgjgS A RENDEZŐSZERVEKNEK azt a törekvését, hogy lényegesem szélesebbre tárják a kaput — a tárlat összképéből kiindulva — nem ítélhetjük teljes sikerűnek. Talán éppen azért, mert nem kaphattak helyet a megyére olyannyira Jellemző művészeti tevékenységek, mint az Iparművészet, vagy éppen az AZ ITT bemutatott ötven műalkotást szemlélve önkéntelenül felmerül a nézőben, hogy bizonyos tematikai szegényedés tapasztalható a megyében levő alkotóművészeknél is. Ehhez járul egy másik jellegzetesség. Nem érezhető a képeken az együttélésnek és azonosulásnak az a szenvedélyes belsősége a Duna—Tisza köze népével, mint ami olyan mélyen élményszerűvé tette például a nem is olyan távoli, nagy alföldi város: Hódmezővásárhely művészetét. A hamokvilág, a Kecskemét környéki élet jellegzetes színeit és embertípusait alig-alig találjuk meg az alkotások többségén, melyek inkább a nagy és általános, évszázadok óta kialakult, szinte klasszikus képzőművészeti tematikához igazodnak, mintsem hogy a jellegzetes. sajátos társadalmi tartalmat, az itteni tájat és embert igyekeznének kifejezni, ábrázolni. Ha viszont nem kérjük számon alkotóművészeinktől a tájjal és társadalmával való ilyen gj&MígÉj J&MulQS MBSŰH{]á(é ts ■ \ A MOST megnyílt megye képzőművészeti kiállítás való ban igen tág horizontját fest meg a Duna—Tisza köze művészetének, érdekes és sokszín í tudósítást ad a képzőművészei megyei jelenéről. Érdekes voll egymagában az a célkitűzés is, mely nemcsak a hivatásos, hanem az amatőr művészek számára is lehetőséget adott művek, műalkotások beküldésére. A mintegy 200 beérkezett alkotás közül végül is a bíráló bizottság ötvenet tartott alkalmasnak arra, hogy a közönség elé bocsássa. Az ötven mű. melyet ünnepélyes külsőségek között tártak az érdeklődők elé az elmúlt vasárnap a rendező szervek, híven tükrözi kicsiben mindazokat a művészeti törekvéseket, amelyek valamivel színesebb, több oldalról megvilágított. inkább részletezett formában a X. Magyar Képzőművészeti Tárlaton is jelentkeztek, s amelyekről be is számolt az országos kritika. EGY HETE tartja nyitva ka púit az a hosszas és gondos elő készületek után a közönség el< tárt kiállítás, amely nem kisebl célt tűzött maga elé, mint azt hogy részletes, és csaknem hogj teljes képet mutasson a képzőművészek munkásságáról, mintegy felmérje, „leltárba vegye’ mindazt a sokoldalú és színes művészeti tevékenységet, amely megyénkre jellemző. A vállalkozás tehát, tisztes és igen felelősségteljes. Annál is inkább, hiszen a megye az egész magyar művészeti fejlődés szempontjából igen jelentős képző- művészeti hagyományokkal rendelkezik. Elég utalni a nagymúltú kecskeméti művésztelepre vagy Baja színes és érdekes képzőművészeti jelenére, közelmúltjára. amiben egyébként egyáltalá] nem Látjuk valamiféle provin ciális jellegű beszűkülés vészé lyét — akkor örömmel fedez hét jük fel a megye jelentős é évek óta új és új művekkel kő zönség elé lépő művészeinél éppúgy mint azoknál a fiataloknál, akikkel kevesebbszer találkozott a képzőművészetei iránt érdeklődő — hogy szenvedélyes a törekvés a módszerek, a kifejezési eszközök gazdagítására. új, még eddig nem alkalmazott formai megoldások keresésére. S ha a képek, a műalkotások témája nem is túlságosan sok irányba mutató, s ha hiányzik is az alkotások nagyobbik feléről maga az ember — ízléses, sikeres törekvéseket fedezhetünk fel jó néhány művészünk vásznain vagy grafikai alkotásain. Példaként említhetnénk Palkó József szép grafikáit. közülük elsősorban a Balatonnál címűt, örömmel fedeza szemérmes, nem rikító, deko- rativitásra való törekvést. Mikii Ferenc Tamburás csendéletén, Noel Ö. Gábor tájképén. Üj hangulatok és módszerek érződnek az egyébként elég kevés képpel szereplő Bozsó János egy-egy alkotásán, Goór Imre sötét tónusú, egyes képein nem eléggé kiforrott kompozíció jú vásznain. (Festőiség tekintetében talán a Hegyi falu című mű a legérdekesebb.) Kevés színnel idézi szinte a fametszetek megoldásait Gál Sándor tájképe. A vaskúti falukép mestere, Weintrager Adolf Párás őszi délután című vászna sajátos színvilágával, a kiállítás egyik szép darabja, bár szívesebben láttunk volna a jól ismert délvidéki festőtől és. grafikustól néhány olyan alkotást is. amely legújabb művészeti törekvéseit tükrözi. Sajnálatos, hogy nem éppen a legjellemzőbb műveivel szerepel a kiállításon sem Diószeghy Balázs, sem Faluhelyi József, sem Vd- oardy Gyula. örömmel ismerkedtünk azonban meg Tóth Menyhért expresszionista ízű, lerűs színvilágú vásznaival s j í művész sajátos alkotó mód- j szerével, mintahogy elismerés- , sei említjük Marostordai Anna , iáik tónusú, lírai hangulatú 1 grafikáit Fuchs József Hóolva*- 1 lás című szép akvarelljét és ' tiss J. Zoltán grafikáit. A plasz- 1 ikát egyedül Imre Gábor alko- f ásai képviselik — köztük a I leiemen László portré a leg- 6 igyelem remél több. y?J7frC/Á/?XJ2^
