Petőfi Népe, 1965. november (20. évfolyam, 258-282. szám)
1965-11-28 / 281. szám
— Olvasd el a Jungfrau-t. Rájössz majd, miért ajánlom. Feleségem mondta ezt alpesi üdülésünk ötödik napján, amikor a nyárhoz nem illő őszies, ónos eső szobában mai-adásra kényszerített bennünket, s a magunkkal vitt könyvek olvasásával űztük az unalmat. Miután végére értem Bogomil Rajnov bolgár író kitűnő novellájának, kérdezés nélkül is tudtam, miért kellett elolvasnom. Egy vállalkozó szellemű pincér magatartásának, karrierjének történetét tartalmazza a mű. A svájci Alpokban penziót nyitott, amelyben csodaszép szerelmével, a házasságkötéssel hitegetett Jungfrauval együtt lá- tástól-vakulásig dolgozott. A penzió fellendítése céljából az általános erkölcsi normák felrúgásától sem riadt vissza a tulajdonos. Elnézte még azt is, ha kéjenc és jó pénzű turisták erőszakoskodtak Jungfrauval, sőt, elő is segítette, hogy szerelme — az üzlet, a vendégforgalom érdekében — odaadja magát nekik. Végül Jungfrau megtébo- lyodott, s a penzióstól elhagyva, virágárusítással tengette életét. Ha idehaza olvasom a novellát, nem hat úgy rám, ahogy hatott odakünn, az Alpokban. Ott „érzékelhetőbbé” vált számomra, mert hasonlóságot fedeztem fel cselekményének környezete, a svájci, és üdülésünk színhelye, az osztrák alpesi hegyek között. Főként pedig azért volt rám különös hatással, mert a tőkés világ törvényeinek, moráljának az érvényesülését — ha más variációban is — hasonlóképpen illusztrálta szálláshelyünk tulajdonosának, a stájer penziósnak és családjának az élete is. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a mi penziósunknak a — persze, az általunk ismert — tettei azonosak voltak az írásműben szereplőiével. Hasonlóság azonban könnyen felfedezhető volt abban a már-már embertelennek tűnő hajszában, küzdelemben. 'en lehetőség „megfogásában . aminek nap nap után a tanúi lehettünk mindannyian, s amit a panziósról innen-onnan hallottunk. Vendégfogadó dinasztia sarja; a penzió szobányi, s halinak csak jóindulattal nevezhető előhelyiségében a falra függesztett fényképek egyike az édesapját, az egykori tulajdonost, joviális öreguras pózban, még a harmincas évek táján, s még népes vendégsereg között ábrázolja. A család rézlemezből kovácsolt címere (mellső lábával kalapácsot tartó oroszlán, körülötte dongó szúnyogok) arra utal, hogy az őslakók legelőkelőbbjei közt szerepelt a család. Korábbi tekintélyüket sejtette az is, hogy a panziós tavaly még polgármestere volt a kis falunak. A gleccserveszélyre intő, s 1964. februárjában keltezett gépelt figyelmeztetés alatt e tisztség viselőjeként még az ő neve szerepel. A figyelmeztetést minden szoba parányi toilette-tük- re alatt elhelyezték. Nyilván propaganda célból, a penziós tekintélyének a külföldiék előtt való növelése végett. Ez abból is kiderült, hogy még jogtalanul is otthagyták, mivel a penziós — tavaly ősz óta már nem első ember a falucska közigazgatásában. Egy nyugatnémet turista nem kevés önteltséggel tájékoztatott erről. Nem mondta, de több mint gyanítom: az ő emberük már a polgármester. Mert észlelhető volt, hogy még ebben a hatvan-hetven házból álló, s télen a sízők tízezreit vonzó falucskában sem csekély a nyugatnémet tőke beáramlása és befolyása. Előnyösebb helyen, a hegy lábának fekvő kies lejtőn emeletes, hatalmas üvegfalú étteremmel rendelkező, szupermodem szálloda áll, a közelében egy hasonlóan korszerű és csábító kisebb — s mindegyik nyugatnémet tőkéseké. A két vendéglátó létesítményhez képest úgy festett a mi régiveretű, húszegynéhány szobás szállónk, mint paloták mellett a vityiló. Ennek lehetőségei közt vívta könnyen szemlélhető küzdelmét a penziós és családja. A hetvenen túl tipegő nagymama a konyhában az élelmiszerporciók adagolásával foglalatoskodott kora reggeltől késő estig; a jó ötvenes, és sohasem — még ránk, külföldi vendégekre sem — mosolygó megtermett asszony hol a tűzhely körül tűnt fel, hol a raktárban serénykedett; aztán bevágta magát a Furgonba, s elhajtott valamelyik távoli faluba bevásárolni. Délután ismét a penzióban ügyködött: felügyelt, dirigált, és — a késő esti órákig nem pihent percet sem. A második és harmadik iksz között tartó leánya maga volt a megtestesült kiábrándultság. — Nem csúnya lány, de a morcossága miatt szép sem. Mintha nem is ő lett volna az a 16—17 év körüli bájos bakfis, akit az egyszerű étterem falára dekorációnak kifüggesztett fénykép, sítalppal a lábán, még boldognak, vidámnak mutat. Ö egyébként nem a penzióban dolgozik, hanem a falu idegenforgalmi csecse-becse boltját vezeti. Nem nagy forgalmat bonyolíthatott le, mert többször láttam napközben is a penzió táján tétlenkedni. Mintha mindig dühös lett volna valakire, vagy valamire, állandó feszültségben élt, s nyilván ezt levezetendő, gyakran beugrott a család Skodájába, elrobogott a száz méterrel alacsonyabb fekvésű völgyben szerénykedő — még a ferene- jóskás időkben épített — vasútállomásra, hogy félóra múlva önmagát űzve, saját maga elől menekülve, a korábbi hangulatához hasonló lelkiállapotban térjen vissza. Évek óta eladósorban van már, de itt, a faluban — „kollektív szemünk” megállapította — legfeljebb a kedves, bohókás tanító jöhetne számításba, ha nem volna nála néhány évvel fiatalabb, s főként, ha nem kis summával társulni is tudna a penzióhoz. Mert az kellene ide, pénz, a földszintjét még terméskőből, az emeletét már fából épített vendégfogadóhoz — tőke a korszerűsítésére; különben ha megkezdődik a síszezon, a nagy pénzű turisták mind a pompá- sabb szállodákban kötnek ki. Ennek gondja látszott szüntelen a tulajdonoson is. Túl az ötvenen, szépszál férfi, akit oly rideggé tett már a felszínen maradásért folytatott töprengés, lótás-futás, hogyha obligációból nagy ritkán mosolyt erőltetett az arcára, jobban tette volna, ha morc marad. Arcizmainak nem a szív diktálta játéka minduntalan fintorrá torzult. Egyszer beszélgetésbe elegyedett velem, a magyar borok minősége és ára iránt érdeklődött, s miután kielégítettem kíváncsiságát. az alpesi életkörülmények, valamint egyéb dolgok felől próbáltam tőle tájékozódni. Látszott azonban rajta, hogy gondolatait más, feltehetően az aznapi bevétel, s a másnapi üzletmenet foglalkoztatja, abbahagytam hát a kérdezősködést. A minden garasra, schil- lingre áhító kalmárszellemére jellemző, hogy naív fogással is próbálkozott velünk. Első nap, miután üdvözölt bennünket, többször felhívta a figyelmünket. hogy az előző magyar turistacsoport — amely azután Becsben is időzött négy napot — a hírünkhöz méltóan minden este nagy mulatóst csapott a penziójában. Így akart minket is „hasonló” dáridóba ugratni, azért, hogy nála hagyjuk a költőpénzünket. Persze, nem hittük el neki honfitársaink mulatozását. Mert hol van az a magyar turista, aki ilyen is- tenhátamögötti — bár a tájat tekintve rendkívül szép — helyen elveri a két hétre kapott 200 schillingjét, hogy utána üres zsebbel állítson Bécsbe, ahol legalább egy Orkán-kabátot is akar venni? Kudarcát látva, többé nem sokat hederített ránk — de annál inkább felhívta magára a figyelmünket. Már reggel 5-kor, kellemetlen hangzavartól felriasztva, láthattuk. Közvetlenül a penzió előtt kisebb fajta villanymeghajtású, s egy tónyi béka brekegéséhez hasonló hangot adó betonkeverővel bíbelődött; hat órától segített a penzióját renováló kőműveseknek, aztán átöltözött, valahova elautózott áruért, majd az üvegajtajú szűk kis irodájában könyvelt, számolt, az ebédnél „megeresztette” a vendégeknek a már említett obiigát mosolyt, délután k őmöves-cuíágerré vedlett ismét (megspórolta a napszámost), később a pincében felállított régi kazánt reparálta, s még este 10-kor is talpon volt, már divatos öltönyben, hogy hátha .betéved valaki a pincében berendezett méregdrága és romantikusnak szánt, de inkább ósdi bárjába. (Tíz nap alatt csupán egyszer jött benne össze egy négytagú bécsi társaság.) Hiányos volna a családi kép, ha nem ejtenék szót a három cselédről, vagy ha úgy tetszik, alkalma-?'’' tról. Kä tehén, amolyan harmincas, pártában maradt erős stájer lány már bennfentesnek számít a családban. Több mint tíz éve dolgozik a penzióban. Ö nyit korareggel, ő zár késő este, mindenütt ott van, kissé hajcsár is, de inkább igavonó, mindenes, aki — behatóan érdeklődött tőlem: igaz-e, hogy Magyarországon nyolc óra a munkaidő? Gertrud, a tizenkilenc évével, a butuska fejével, aránylag még vidáman éli a kezdő alpesi pincérlányok monoton és robotos életét; Grätchen, egy Graz környéki faluból származó parasztlány, a takarítónő (többször észrevettem) időnként elcsen valamit a konyhából, s eldugja az emeleti folyosó félhomályos zugában álló szekrényben tartott törlőrongyai közé, hogy alkalmas pillanatban elfogyasz- sza. (Egyébként nem győzött hálálkodni, amikor minden reggel megkínáltuk a magunkkal vitt demizson borból, s tábla szalonnából.) A három lányt csupán a két vasárnap délutánján, de csak kettő és négy között láttam nem munka közben; a manzárd (azaz padlás-) szobájuk ablakából bámultak az Alpok fenséges csúcsaira. Kirívó volt a hegyek látványa és a sorsuk közti ellentét. Azt hiszem, Ra.inov mindegyikükről tudna ! ' a Jungfrauhoz hasonló no '!át. Tarján István IS felszabadulás előestéje Kecskeméten Hóesés Lehi t a hó, a friss parázs — a röppenő víg pihetánc. Ügy játszott csak. mintha kedves játékkal babrál a gyermek — piszkálta bőrömet előbb, majd bátor lett és vakmerőbb, szemembe vágott szemtelen módon — tán, hogy kedvem legyen - ruhámba bújt, a sál közé s mi lett belőle? Furcsa lé, mely lefut és megdiderget s csiklandozva csordogál lejjebb. — Te fiú, a fát meg ne rázd, tiszteld a korom legalább! Mert lásd, nekem e tiszta táj olyan jó, mulasztja mi fáj, emberré tesz és nyugtat újra. hogy hitemet el ne fújja játszi röpke szél... Mert ember az, ki megbotolva, csendben valahogy mégis talpra áll, s az igaz útra rátalál. F. Tóth Pál ŐSZ élő fasizmus értelmetlen tom- bolását. kegyetlenségét, s bemutatja azt a hősi küzdelmet, amelyet a baloldali erők vívtak a város megmentéséért. Ugyanakkor először ismerteti összefoglalóan a várost felszabadító szovjet csapatok harcait, s a felszabadítók önfeláldozó hősiességét. Érdekesek már a fejezetcímek is. Jól érzékeltetik ennek a tudományos igényű, s ugyanakkor olvasmányos munkának erényeit: Rendkívüli állapot; Mi történt október 10-én? Kecskeméti a felszabadítók között, Két ember mártíromsága; Kommunisták, baloldaliak letartóztatása; Rabolnak a németek; Október 15.; Szervezkedés a város megmentéséért; A kiürítés; Kecskemét felszabadult. Több mint két évtized telt el a véres napok óta. de ez az első átfogó munka a történelmi sorsfordulóról. Nagyon érdekes és tanulságos ez a rövid tanulmány, amelyről az olvasó úgy érzi, talán egy nagyobb lélegzetű munka váza. Jó szolgálatot tett vele a Magyar Honvédelmi Sportszövetség Bács-Kiskun megyei elnöksége, hogy vállalta a kiadását. M. U lömbakác robban, sugarak -lyujtózsinórja füstölög. Kéjenc nyárfák között a stran cement-rongyokba öltözött. Villogó idők intenek csíkokkal vasalt égen át... Gyúródnék kihűlt fellegek, mint levetett fürdőruhák. Hatvani Dániel pillanatig védekezésről ábrándoztak, a hadiszerencse megfordításáról, s ennek az ostoba ábrándozásnak hajlandók voltak odadobni egy nagyvárost, egész lakosságát és minden értékét. Ezeket a napokat eleveníti meg dr. Welter Dániel. Doku- : mentumokat sorakoztat fel, a i szemtanúk hiteles visszaemléke- í zéseivel bizonyítja a végnapjait már az uralkodó osztály is igyekezett legalább menteni, ami menthető, s legfeljebb a menekülésre gondoltak, itt az utolsó „Hirdetmény a polgári lakosság teljes hátravonásáról. A m. kir. kormány elrendelte a polgári lakosságnak az ellenség által veszélyeztett területről való átmeneti teljes kivonását...” Hátborzongató sorok. Még ma is megdermed az ember, ahogy ol- iracca "Perliff több mint _______ ké t évtizede elmúlt az az iszonyat, amit ezek a szavak keltettek 1944. októberében. Kecskemét tornyainak sziluettje és az idézett hirdetmény fotókópiája látható dr. Weither Dániel most megjelent tanulmányának borítólapján. A tanulmány címe: A fel- szabadulás előestéje Kecskeméten. Három hét eseményeit foglalja össze mindössze két ívnyi terjedelemben a szerző, rendkívül színesen. érzékletesen, számos eddig ismeretlen dokumentum fel- használásával. 1944 októbere Kecskeméten kiváltképp súlyos időszak volt. Súlyosabb, mint addig bárhol másutt a felszabadult országrészeken. A város az ellen- forradalmi terror egyik fő fészke. Nemcsak 1919-ben. hanem a fasizmus végnapjaiban ie Cl amilí-rvr mádlltt
