Petőfi Népe, 1965. október (20. évfolyam, 231-257. szám)
1965-10-10 / 239. szám
Jblmulásaorosal © a modern drámáról a Bajai József atilla Művelődési Házban Kecskeméten — és most már harmadik éve Kalocsán is — mind népszerűbbek Udvaros Béla drámaestjei. Udvaros Béla, a Kecskeméti Katona József Színház rendezője a színház művészeinek közreműködésével rendkívül érdekes előadásokat tart havonta egy alkalommal, amelyekben bemutatja a drámairodalom egy-egy ritkán látott alkotását, vagy egy-egy nemzet drámatermését. Ez az j előadássorozat voltaképpen na- ayon színvonalas ismeretterjesztés. Nálunk már évek óta népszerű, másutt az országban azonban még ma sem terjedt el. Annyi bizonyos, hogy nem csekély hivatásszeretetet és áldozatkészséget követel. A rendező, és a közreműködő színészek fáradozásának eredménye, hogy mind többen — és több helyen — érdeklődnek a drámaestek iránt. Kecskemét és Kalocsa után az idén Baján is megkezdődik ez a sorozat. Udvaros Béla nyolc alkalommal tart a Bajai József Attila Művelődési Házban előadást a modern drámáról az évad során. Az első előadás október 11-én, hétfőn este 6 órakor hangzik el a művelődési ház Dózsa-termé- ben. Arthur Miller Bűnbeesés után című drámáját mutatják be a szereplők. A Modem drá- ma-sorozotnak ezt az előadását csak 18 éven felüliek hallgathatják meg. Érdekes kérdések... A Kecskeméti SZŐ VOSZ Technikumban az elmúlt esztendőkben sok száz diák fejezte be sikeresen tanulmányait. Az iskola és a kollégium vezetői most arra kíváncsiak: mi lett a további sorsuk volt diákjaik- nek? Ezért az alábbi kérdésekre levélben kértek választ: Hány éve dolgozik szövetkezeti munkakörben? Vagy mikor és miért ment el a szövetkezettől? Jelenleg hol dolgozik és milyen beosztásban? Tanult-e, tanul-e tovább? A kérdésekre már eddig is több száz válasz beérkezett. Rövidesen megkezdik a levelek feldolgozását, hogy a megfelelő következtetéseket le tudják vonni belőlük. V. M. yí^rnyék lebbent a teremre. A koromszin éjben mág- í.valüzek vilióztak. Az értekezlet szónoka azt mondta. Imrehegyen az úgynevezett őskeresztény szekta állítólag ma is tizedet fizet a papjainak! Jeges szél csapolt közénk valahonnan a távoli középkorból. Tizedet? 19(}5-ben. a Magyar Népköztársaságban? Micsoda szörnyű lelki kényszer nyomor- gatja ezeket a szerencsétleneket?! Akik pedig hírét se hallhatták soha a régmúlt úriszéknek hajdúnak, botozásnak! Hol élnek, hogyan élnek, miféle emberek? ismeretlen világ Imrehegy környéke festői alföldi táj. Jól művelt földek, elszórt facsoportok, az idén nyár végéig is üdén maradt ligetek. A szikrázó napsütésben hallgatagon gubbasztanak a szétszórt tanyák. Mindegyik külön világ. Itt valahogy nyomasztóbban érzem, hogy a tanyai élet a nagy világ sodrásának peremén lebeg. El voltam rá készülve, hogy nem lesz könnyű hozzájuk férkőzni. A hívők az idegenekkel szemben bizalmatlanok, nem is azért, mintha félnének hogy bántódásuk esik, hanem inkább irtóznak a „bűnöstől”. Nekik pedig bűnös nemcsak az istentagadó. hanem még az is. aki másként hiszi az istent, mint ők. Egy kis füzet a segítőtársam és kalauzom ebben az elzárt világban. Alig tíz oldal: „Az ős- keresztyén gyülekezetek szövetségének hitelvei és szervezeti szabályzata”. Afféle katekizmus. De már majdnem húszéves, ki tudja azóta mit változott? Egy bekezdésben ezt a mondatot olvasom: „A jókedvű adakozókat szereti az Isten”... Ez kell nyomra vezessen. A füzetecske különben igazán érdekes olvasmány. íme egy mosolyogtató passzus: „Keresztelni csak az keresztelhet, aki arra Istentől megbízatást kapott és a Szövetségtől erre a célra igazolványt.” Van azonban odébb egy meglepő pont is: „Hisszük, hogy Isten gyermekeinek, a hívőknek az állammal szemben fiúi kötelességeik vannak. mert engedelmeskedniök kell a felső hatalmasságnak, mert így vagyon ez megírva Isten igéjében.” Az első. akitől a szektáról érdeklődtem, azt mondja: — Tizedet? A jó ég tudja! Nehéz volna rájuk bizonyítani, az idegennek nem beszélnek. Hanem azt tudom, ha valakit kiszemelnek rá. hogy megtérítik. annak aztán nincs irgalom. LEGYEN világosság Le nem mennek a nyakáról. Nem egy ilyet hallottam. Any- nyi bizonyos, hogy egyik-másikuknak kifizetődik a szenteskedés. Ismerek egy élhetetlen, gyenge munkás, korábban az ötről a hatra vergődni sem képes fiatalembert, aki mióta valami papféléje lett a szektának, elég szépen összeszedte magát. S még valamit mond alkalmi ismerősöm, ami ugyan köztudott. de érdemes ide iegyezni a szavait eredetiben, mert világosan mutatja, milyenek a szekták. közvetlen közelből: — Nincsenek sokan, talán húsz-harminc hívő él itt a környéken. Persze pontosan nem lehet tudni, mert egymás lakásán gyűlnek össze titokban. Hanem azon így kívülről is valósággal elképed az ember, hogy mennyire kirekesztik magukat a világból. Nem törődnek semmivel. Se könyv, se mozi. se tv, se bál. se gyűlés! Minden tilos. Csak a Bibliát bújják. Szavazni se jöttek a választáskor. Azt mondták: ők már választottak maguknak urat. Egy másik utcában . .. Egy család élete pokollá vált egv időre. A férj ..megtért” — ahogy ők mondják. S természetesen téríteni kezdte a feleségét is. Az asszony először nem állt kötélnek. Kétségbeesve kért védelmet a szüleitől. Aztán mégis megtért... (vagy csak megtört?). Egy másik házaspár néhány hónapig szintén eljárt a gyülekezetbe. a rokonság kitartó unszolására. Aztán mégiscsak nemet mondtak. Miért? — kérdezem a nyílttekintetű, értelmes arcú asz- szonyt. — Nincs arra nekünk időnk! Mindig a Bibliát forgatni! Könnyen ment a szakítás? — Hát eleinte nagyon erős- ködtek, de aztán belenyugodtak. Azóta, persze nem nagyon tartluk a rokonságot. — A prédikátor mit mondott, amikor kimaradtak? — Nincs ott prédikátor. Amikor összegyűlnek, mindig felolvas valaki a Bibliából. Nem is mindig ugyanaz. Hát nincs semmiféle vezetőiük? — Nincs. Tizedet nem fizetnek? — Nem. Adományt ugyan gyűjtenek, de ki mennyit ad. Gyanút fogok: Melyik szekta ez tulajdonképpen? — A „Jehova tanai”. Nem az ..őskeresztények'’? — Nem. az másik szekta. A« állam nem bántja a hívőket Én aztán alaposan eltévedtem. Ez a szomszéd utca. De hát úgy látszik, nem tudták a különbséget útbaigazítóim se. Pedig én mindenütt az őskeresztények felől érdeklődtem. Hogyan iutok hát hozzájuk? Jehova volt tanúja már többet tudott róluk. Viszont attól tartottam, hogv most azán végképp falnak ütközöm. Még jó, ha meg nem kergetnek maid. De egy dűlő mentén, a szőlők között, kis ház kapuiában kedves szelíd arcú asszony fogad. Ö és a férje csakugyan őskeresztények. A lányuk azonban katolikus és a nagymama úgyszintén A konyhában szól a rádió. Éppen a híreket mondják. Szabad hallgatni? — mutatok a készülékre. — Hát persze. Jár nekünk a Szabad Föld is. azt is olvassuk. S könyveket? — Könyvtári tagok vagyunk. Történelmi regényeket olvasunk. Legutóbb az Egri csillagokat. S mai könyveket? — Azokat azért nem. Sok erkölcstelen v#n bennük (!?). Amikor végre megkérdezem, hogy fizetnek-e tényleg tizedet, nagyon meggyőző a válasz: — Az uram 1600—1800 forintot keres. Lehet ebből adni? Legfeljebb keveset, ami éppen jut. A magunkfajta szegény inkább segít ehelyett odabenn a gyülekezetben. De tizedet? Az isten nem gyönyörködne benne, ha nyomorognánk. No, ha már benne vagyok, nekiszegezem a kérdést arról, amit áz állam iránti fiúi kötelességekről olvastam. Mondom, hogy ez helves, de hogyan magyarázzák ők, akik hívők, hogy engedelmeskedni kell a kommunisták államának? — Az állam nem bántja a hívőket — mondja. — Ha bántana. akkor sem szabad ellenszegülnünk. Mi azt tanítjuk, hogy szeretettel kell .lennünk még az ellenségeink iránt is. De az állam ma nem ellenségünk. (Horthyék annak idején üldözték őket.) fiú mit sem sejtett arról, hogy a társaság egy része időközben lebukott. Midőn elutazott Moszkvából, a moszkvai Proletár kerület sorozó bizottságánál talán éppen ugyanabban az órában jól megtermett, szőke hajú legény jelentkezett, behívólevelén ezzel a névvel: Alekszandr Roscsin. Egykorú volt Anatolijjal. tavasszal járták ki mindketten a tizedik osztályt. Az élet mint tiszta papírlap állt előttük. És huszonnégy év múltával egy szürke Volgában találkoztak össze. Az autó a jaroszlávi úton száguldott végig velük... De ne vágjunk a történetek elébe. 1941. június 20-án, pénteken Anatolij influenzában megbetegedett. Ezt az eseményt nem őrizte volna meg emlékezetében, ha a vasárnap nem találja a 131. sz. tüzérezred kórházában. Éjjel repülőgépek dübörgésére ébredt. Csörömpöltek az ablaküvegek. Nem gyújtott villanyt, gyorsan felhúzta nadrágját és kiment a folyosóra. Abból, hogy az egészségügyiek sü- rögtek-forogtak, rádöbbent: valami komoly dolog történhetett. Egy ismerős felcser rohant el mellette: — Kitört a háború — mondta futtában. A kora reggeli utca kiáltásoktól volt hangos és szaladgáló emberekkel teli. Senki se törődött Anatolijjal. A fiúnak szörnyű érzése támadt. Arra nem is gondolt, hogy elpusztulhat. Talán életében először az* a vágyat érezte, hogy jó volna együtt lenni valakivel, akiből erőt meríthetne. Még nem kelt fel a nap, de nyugat felől piroslott az ég. A laktanyában senkit sem talált. A távolból ágyúdörgés hallatszott'. Anatolij kirohant a laktanyából. Három lovat pillantott meg az istálló homályában. Nagy nehezen felmászott az egyikre, még a nyerget se tette fel. Dél felé utolérte az ütegét. Kovel felé mentek. Ágyúk zúgása követte őket. — Hová megyünk? — kérdezte Anatolijt a második löveg irányzója, Wszja Sztoljarov. — Hallod-e, hova megyünk? — Ahová visznek — felelt dühösen Anatolij. — Minél mesz- szebbre a fronttól, annál jobb. Háromszázan voltak az oszlopukban. Mögöttük négy tank görgött. Az országút fölött először hétfőn reggel tűntek fel a Messerschmidtek. Az útssáli árokban bújtak meg. A német gépek későtáj újra és újra megjelentek. — Űristen — suttogta Anatolij, miközben ráborult az árok nyirkos földjéra —, ments meg engem, úristen! Ne büntesd a te szolgádat, uram... Csak sötétedéskor mentek tovább. A tankok elmaradtak. Prohorovot és az irányítótüzért a parancsnok visszaküldte, hogy megtudják, mi van a harckocsikkal. Egész éjszaka bolyongtak, de a tankokat nem találták meg. Reggelre visszamentek, ám az üteg éjszaka elvonult. Az egyik fordulónál német motor- kerékpárosokba botlottak. Négyen voltak, a motorokon ülve, falatoztak. Prohorov és Sztoljarov hasra vágódott. A németek géppuskát rántottak elő. — Hände hoch. Iván! kiáltott vidáman az egyik német. — Nem olyan sürgős — kiáltott vissza Vaszja Sztoljarov, és lőtt. A német a kormányra bukott. Kattogtak a géppuskák. Anatolij Vaszja kiáltását hallotta, megfordult és látta, hogy Sztoljarov úgy fekszik a földön, mintha a fű susogását hallgatná. „Most jövök én” — gondolta Anatolij. — „De miért? Mit tettem Miért kell meghalnom? Nem akarom, nem akarom. ..” Már nem Is volt ember, az állat üvöltött benne. A géppuskasorozatok nem a testét ölték meg. hanem a lelkét. Ekkor hirtelen agyába ötlött: fel kell emelnie a kezét. „Most lőnek agyon” — mondta magában, látva, hogy a németek nem eresztik le a fegyverüket... Nem lőtték agyon, Egy fészerbe kísérték. Elvették a derékszíját és a komszomoligazolvá- nyát. Aztán visszavitték Breszt- be. Az erőd még harcolt. Prohorov szívesebben vette volna, ha már mindenki fogságban lenne, az egész ország. Aztán sikerült megszöknie. Persze az nem is ötlött az eszébe, hogy visszamegy az övéihez, a hadsereghez. Visszagondolt a Messerschmid- tekre, a géppuskásokra. Nem, most már világos, Oroszországot meghódítják. Valahová el kell rejtőznie, ki kell várnia, ez a lényeg. A városokat nem merte megközelíteni, de a falutól is félt. Nem szeretett és nem tudott dolgozni, harcolni se akart. A moszkvai titkos társaságra gondolt, az egyházra. Így hát templomtól templomig, egyik paptól a másikig vándorolt. Barano- vicsinál bekérezkedett egy kolostorba, ahol Pantelejmon atya volt a metropolita. A metropolitát ismerte Moszkvából. Az is emlékezett rá. Befogadta, még igazolványt is adott neki: „Anatolij Jakovle- vics Prohorov, született 1922- ben, a kolostori konvent tagja.” Az igazolvánnyal ' elkerült Minszkbe, a zárdába. Itt ennivalót kapott. Csak kitartani, mondogatta magának. A front úgyis kelet felé gördül, egyre messzebb. Minszkben megtudta hogy Vilniusba érkezik Szergij Voszkreszenszkij, Lettország, Litvánia és Észtország exarchiája. Anatolijnak sikerült eljutnia Vilniusba. Találkoztak a kolostorban. Az egyházfő negyvenöt éves, pocakosodé, barna férfi volt, nőies, keskeny vállű, puha mozgású. Anatolijt kedvesen fogadta. Beszéltek Moszkváról, a Preobrazsenszkij téri templomról. Aztán áttértek a lényegre. (Folytatása következik.) Beszéltem még másokkal iái Nagyjából mindenütt azonos eredményre jutottam. Megkeresem az őskeresztény gyülekezet vezetőiét. Rakodó- munkás, többszörösen kitüntetett dolgozó. Hosszan társalogtunk. Iskolázatlan ember, de ió beszédkészséggel. Ártalmatlan, sőt jóindulatú. Mondom neki végül: Kár, hogy azt a sok időt és buzgalmat nem fordítják iobb célokra. A jóról való álmodozás helyett a jóért való tettekre. Ö meg azt mondja: Alighanem a kommunizmus az az úi vallás, amiről megiövendőlte Jézus, hogy el fog terjedni a világon. De a kiválasztottak kicsiny gyülekezete akkor is megmarad, hogy általuk megvethesse a lábát az emberiség az üdvösségben. Alig kétezren vannak ma Magyarországon, nem is igen lesznek többen — állítja. Álmodozók. Többségük szegény ember, s iskolázatlan. Az őskeresztények gyülekezete azonban engedélyezett felekezet. Csak ostoba volna? Akkor hát miért is írtam meg ezt a kalandozást ebben az alig ismert, a mi tevékeny és örökösen változó életünk felszíne alatt csordogáló világban? Egyrészt azért, mert tapasztaltam. hogy világuk mégiscsak a múltnak máig tovább élő maradványa. Szellemileg és életforma szerint ezek az emberek messze az elmúlt időben kullognak. S egyre jobban lemaradnak. (A gyülekezet vezetője néhány évvel ezelőtt egy kisebbfajta könyvtárat örökölt A felét tüstént átadta egy ismerősének. mert azokat ő úgyse olvassa, nem olvashatja. Tilosak!) Másrészt viszont eltévedésem a szekták közt azt mutatja, hogy vannak emberek, élnek köztünk olyanok, akikről alig tudunk valamit. Itt élnek közöttünk, de fogalmunk sincs róla, hogy kik. mit akarnak, hova tartoznak, s legkevésbé tudjuk azt, hogy hogyan segíthetnénk rajtuk. Pedig ez nem éppen közömbös. A Jehova tanúi nem szelíd imádkozók. A maguk szűk körében legfőbb eszközük a lelki terror. S szenvedélyesen, konokul őrzik a butaságot, legerősebb védővonalukat. Betű és szó nem érhet el hozzájuk csak a Biblia nyelvén. Minden más gondolat tilos!!! Három felkiáltójellel! Csefkó Mátyás iskolaigazgató mondta, hogy tavaly, amikor volt ilyen tanítványa, nemcsak úttörőfoglalkozásra, hanem még az évzáró ünnepélyre sem engedték el a szülei. S aki közülük otthon marad az iskola után, vad jehovista lesz maga is^ Csak az törhet ki a bűvkörből. aki elszakad otthonról, s elmegy esetleg ipari tanulónak. (Középiskolába egy se ment ilyen eddig tőlük.) Herczeg István, az Üj Élet Tszcs elnöke pedig úgy látja, hogy akit elragadnak a iehovis- jták. az hamarosan elmaradozik ;a közös munkából is. Inkább !beáll máshova napszámba. Ki tudja, beszélnek-e a gyülekezetben a tsz ellen, de tapasztalatai szerint, aki elmarad, arról többnyire utólag derül ki. hogy jehovista lett. Jehova tanúinak gyülekezete tiltott szekta. Nincs központjuk, nincsenek vezetőik. Ha engedélyeznék a működésüket, akkor se lenne. Szervezetlen szekta, irányítatlan és áttekinthetetlen. S van egv fontos szabályuk: nem fognak fegyvert. Mesélték, hogy behívót kapott az egyik családfő, öt évre ítélte a hadbíróság parancsmegtagadásért.- Talán még büszke is rá |— mondta egy józan ismerő:. — hogy a hitéért szenved. Pedig csak ostoba, s lelkiismeret- ;len még a családjával szember is. Mert ő csak börtönben ü öt évig. de addig otthon kereső nélkül tengődik az asszony, s ;a fél tucatnyi gyerek. S ha velük nem törődik, ismer-e — nem istent —. emberi ennek az esztelen és közönyös vallásnak érzéketlen híve? Mester Mszid
