Petőfi Népe, 1965. október (20. évfolyam, 231-257. szám)
1965-10-31 / 257. szám
Mii ábrázol a szob or? Bálványos Huba: KapáslányELÉQIA Esők ezüst-szálait gombolyította fel ez a nyár is napjaim alumínium-filléreit itthagyta botorkálok deres paradicsom-kórók mellett váltamra ül a szomorúság kopott-szárnyú galambja Űjra csak tikkadt utakra emlékeznek a volt-nyár vérbő sugarai a látomásban csattognak a kukoricákra feszült reggelek mint városokká duzzadt álmok vitorla-fehér lázban Pár verset elsuttogtam járkálva az esték ismerős zugában méla oszlopok mentén csodáltam a vágyat vízpartokon heverve s mélységek köve között koppant olykor az elmém Zenék hullámai mosódnak el az időben ■rálehel az ősz ifjúságom tükrére lobogásom gallyai száradnak egyre lehullnak előragyog a télből konok férfiarcom visszfénye Csupasz fa törzse lettem fagyokra készülő kérgem alatt mégis az eljövő nyarakkal majdan kibomló virágok sejtjeit őrizgetve rostjaimban az újabb lombok sóhaja nyargal Fakult üvegeken átsütő hajnalok eltűntetek a csöndben villogástok már itt hagy váltamra ül a remény csapzott-szárnyú galambja s felszáll egemre némán a magányos téli csillag. Hatvani Dániel INVOKÁCIÓ Eső eső eső zúdulva záporozva Megszaggatja a fényt az est kötelein Felhőt szopnak a fák s eszembe visszahozza A cseppek dobolása Szergej Jeszenyint Városok váratlan vendége vén parasztok Panaszos kisfia kinek a homlokát Kocsmák mocskolják kinek tavakká fakasztott Búzavirág-szemét körülülik a fák Kinek a ló szívbéli jóbarátja Mesebeli Krisztus zajos zarándoka Száját istentelen káromkodásra tátja S veled forradalom veled úszik tova Eső eső eső viharok virradatja Cseppek dobolása hej mennyei dobos Hajnallá áradt a csillagok kék patakja A patáját benne rőtszínű kanca mossa Mint tócsák tetején a zápor buborékja Táncol és forog a tajtékos habon Millió sapkáját viharzó égbe dobja A gyárkéménylábú hars forradalom Már fölmenetelnek az égre is e roppant Nevetésű étkű harsányszívű hadak Haj te legény hova mégy bújj kocsmasarokba Kurvák ágyát kutasd hátha egy rád akad Csak hó csak hó csak hó ki vágtat ott a szánon Nyírfa-jajú pusztán csengő szól esztelen Milyen szél hordta szép sztyeppe szép ifjúságom Szemembe hóvihar füstök fogják kezem Kedvesem keze jászol kedvesem hangja csillag Leegyszerűsödött e csupaszín világ A kedves kék húsát pontos vonalaikkal Négy dimenzióra bontják fekete fák Kinek a szerelem kiadta már az útját Búzavirág-szemét szürkére fújta füst Annak az élet sem annak halál sem újság Mert minden megszokott biztos szerkezetű Eső eső eső kajla kalásza gyászol Földresúnyt fejéből peregve hull a szín Kékké ringat az ég felhőt zizegő jászol Pajták pajkos pajtása Szergej Jeszenyin Veress Miklós A szobor nem tetszik a i nagyközönségnek. Mivel oda van írva a talapzatára, annyit I mindenki tud, hogy kit, azt ! azonban már senkisem tudja, j hogy m i t ábrázol. Egyöntetű a ] vélemény, hogy az illető nem j lehetett olyan, amilyennek kő- I be faragták. — Macskafeje van — állapí- ) tóttá meg valaki. — A nyaka a gúnáréhoz hasonlít — tette hozzá a másik. — Tyúkmellű — így a harmadik. — Nem is ember ez, hanem óriásira nőtt embrió — folytatta a negyedik. És így tovább. A profán, de jogos bírálók (jogos, hiszen az 6 pénzükből állították fel a szobrot) még úgy sem jutottak dűlőre, mint évtizedekkel ezelőtt az a két iszkaszentgyörgyi atyafi, aki j István királynak a Sidló Ferenc i alkotta, s Székesfehérvár egyik i terén felállított szobránál imigyen meditált: „Te komám, micsoda állat az első királyunk alatt?” — A ménkű tudja. Lónak kell azonban lennie, mert négy lába, meg farka is van. — „De hát akkoriban sem lehetett ilyen a ló!” — Mégis ló ez, hallod — járkálta körül a koma az állat stilizált szobrát. — Csakhogy nem közönséges ló. Itt van la a neve is, a talapzatra vésve. Sidló-nak hívják. Mondom, a szóban levő szobor bírálói ennyire sem vergődtek zöldágra, de a vélemény- nyilvánítást sem hagyták abba. Ezért az illetékesek összehívták a SZOMIMEBI-t (a Szobrok Milyenségét Meghatározó Bizottságot), hogy állapítsa meg: nem tévedett-e a SZOFIBI (a Szobrok Felállítását Intéző Bizottság) akkor, amikor a szobor elfogadása és nyilvános helyre állítása mellett döntött? Az utóbbi testület több tagjával szintén képviseltette magát az értekezleten, amelyre elment a riporter is, hogy tájékoztassa a nagyközönséget: mit ábrázol a szobor, azaz miként kell értelmezni azt, amit ábrázol. Az érvelést az egyik szofibis kezdte: — Kérem, igaz, hogy a szobor nem hasonlít emberi lényre, de ha hasonlítana, az naturalizmus lenne. A mű tulajdonképpen alkotójának az ábrázolt személy tettei által fűtött belső hevületét tükrözi. — De kérdés, ez a tükröződés visszavetődik-e a nagyközönség lelkületében is, úgy, hogy szintén lelkesedjék ama tettekért? — vágott közbe egy szomime- bis. — Az a tapasztalatom, hogy nem. Hiszen macska, lúd, tyúk és embrió, meg ki tudja még minek a keverékét látja mindenki a szoborban! — Ez a nagyközönség műve- lellenségévei magyarázható — replikázott amaz. — Ma már transzcendentális világot élünk — szólalt meg társa és a saját bizottsága, tehát önmaga védelmében is egy másik szofibis. — Ezt a világot kifejezni tehát, csak transzcendens módon, azaz a tapasztalástól függetlenül, az érzékin felülemelkedve lehet. A szobor ily módon alkotódott, ez az ér- telrhe. A lényege! A szomimebisták össze- néztek: ezek jól felkészültek a vitára. S mert pontosan nem tudták, ez esetben hogyan kell értelmezni a transzcendenst, meg a transzcendentálist, annak beható tanulmányozása végett elnapolták az értekezletet. Három nap múlva diadalittasan vágták oda, hogy a szofi- bisták idealista nézetet vallanak. Ám, az utóbbiak sem hagyták magukat. Pro és kontra csapkodtak a szócsatározás villámai, míg végül, már a hajnali órákban, a vita elnöke kiszáradt torokkal hörögte: — Hagyjuk fenébe az egészet. Az Úristen a megmondhatója, mit ábrázol az a büdös szobor. Mindenki megnyugodott. Csali a riporter nem. Neki akárhogy is a dolog végére kell járnia. Felkereste hát az Úristent. — Jól szórakoztatott a napokig tartó és mégis meddő vita — fogadta kedélyesen az Űr. — Persze, ha enr^m is megírnak az értekezletre, öt perc alatt megnyugodtak volna a kedélyek. — Hogyan? ön valóban tudja, mit ábrázol a sSobor? — Hogyne tudnám. És ne értsen félre, nem azért tudom, mert én a mindentudás hírében állok. Ezen már én is túlvagyok. .. Emberi lényt ábrázol a szobor... — De hiszen..' í — Ne szakítson félbe. Úgy ábrázolja az emberi lényt, ahogy én értelmezem. Világos? — Nem. — Persze, maga már régen tanulta, még kisdiák korában a Bibliát, aztán elfelejtette az abból tanultakat. — Kérem, én materialistává fejlődtem. — Tudom. Ha ismerné azonban a Bibliát, ön is rájöhetett volna, hogy mit ábrázol a szobor. — Nos? — A Bibliában az áll, hogy amikor én a világot teremtettem, a hatodik napon ezt mondtam: „Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra.” — Most már végképp nem értek semmit. — Várja meg a végét. Elhatározásom nem járt sikerrel, mert az ember nem hasonlít rám. Hiszen én szellem vagyok! — Az ember pedig matéria — vágott közbe a riporter. — Az anyagfejlődés törvényeinek megfelelően alakult, formálódott. — Igen. Önök így állapították meg, később. És lehet, hogy igazuk van. Ennek mélyebb megértéséhez én már öreg vagyok. .. De a szobor is szellemet ábrázol. Érti már? — Értem — hűlt el a riporter. — Szellem. Azért ijednek meg tőle mindig a kisgyerekek. — Tehát ezért tetszik nekem. Azért, mert olyannak ábrázolja az embert, amilyennek én akartam megteremteni — szólt az Űr bölcsen és diadalmasan. — E szerint a szobrász és a szofibisták, s meri beadták a derekukat, a szomimebisták is, idealisták! — Mindegy, hogy minek nevezik őket. Tény, hogy az én elgondolásomat szolgálják. — S mindig így lesz ez? Mármint hogy mindig ilyen szobrokat alkotnak és állítanak fel? — Ha tőlem kérdi, még mindentudónak képzel, és ez esetben idealistává válik ön is. — A világért sem. — Nos, az emberi, de tapasztalatom szerint nagyon helyénvaló tudomány, a logika alapján következő a véleményem. Mivel az ember már a legkezdet kezdetén a szellemi helyett materiális formát öltött magára, s ezen az úton fejlődött és fejlődik tovább, nyilván így történik majd abban a kategóriában is, amelyet önök művészetnek neveznek. Az ősállapo- tokat tükröző, s a szellemi lényekhez hasonló nem egy szobrot felváltják majd a valóságos emberi lényhez hasonlók. A riporter erre megnyugodott. Tarján István J.GOLOVANOV DOKUMENTUM •p^-O tNVE~ XX. Komszomol tér. — Prohorov a Kazanyi pályaudvarra érkezik. Ideges. Nem mindjárt megy a rejtekhelyhez, a kis fiókhoz, hanem vár egy kicsit, közben óvatosan körülnézeget. Belenéz a felvevőgép lencséiébe, mintha a szemünkbe nézne. — ördögbe is, hogyan vették fel ezt? — suttogtam Roscsin fülébe. — Majdnem úgy, ahogy Uru- szevszikij operatőr csinálja a Moszfilmnél — suttogja a választ Roscsin. — De nem, viccen kívül. Hová rejtették a kamerát? — Ha mindez egy pályaudvaron történik, véleménye szerint hová kell rejteni a kamerát, egy szénakazalba, vagy talán egy üregbe? — kérdezte nem kis gúnnyal Roscsin. — Egy bőröndbe. Vagy valami kosárba — találgatom. — Brávó — mosolyog Roscsin —, nagy koponya maga... (Csak úgy mellékesen mondom, hogy ez az egész beszélgetés t&y Sherlock Hotatesr-ciH. Watson párbeszédre emlékeztetett. Egyébként fogalmam sincs róla, hogy miért választott segédéül egy vesébe látó férfiú, mint Sherlock Holmes, ilyen tökkelütött figurát, mint dr. Watson.) Prohorov már ott áll a 242. sz. fióknál. Kisfiú lép mellé és leplezetlen kíváncsisággal nézi, hogyan állítja be Anatolij a záron a 2122-s rejtszámot. , — Csak nem munkatársunk ez a kisfiú is? — suttogom Roscsinnak. Meg akarom bosz- szulni magam a szénakazalért és az üregért. — De a miénk — suttogta Roscsin gúnyos hangon. — Pro- nyin őrnagy, törpének álcázva. Ezt így írja meg! Hogy minden olyan legyen, mint egy igazi de- tektívregényben... Prohorov kinyitja a széfet. Megint körülnéz. Láthatóan minden idegesíti: a nézegető kisfiú, a padlót törlő takarítónő és a pádon ülő utasok. De azok figyelemre se méltatják. Prohorov ezúttal is levelet tesz a fiókba, de meet. már nem csokoládésdbozban. hanem egy Anyégin-kötetben. (Későbö mikor kezemben tartottam ezt a kötetet, mérhetetlen düh fogott el a csirkefogó iránt. Nemcsak minket adott el. még Puskint is beszennyezte.) Az államvédelmi szolgálat emberei egyik lencséről a másik lencsére „teszik át” Proho- rovot. Már ki is jött a térre, bement a gyalogalagútba. A Ja- roszlavszki pályaudvarnál kiment a peronra, odalépett egy vonathoz. Megállt, benyúlt a hátsó zsebébe, elővette a jegyét és átnyújtotta a kalauznak. Mohón szívta a cigarettáját. Beszállt a kocsiba. A kalauz felemelte a jelzőzászlót. Vége. A teremben kigyulladt a fény. — Hova utazott ez az átkozott? — kérdeztem Roscsintól. — Behívót kapott a kerületi katonai parancsnokságtól — világosított fel Roscsin. — Ezért utazott Jaroszlavlba. Maga is csomagoljon: pár napra Rigába kell utaznunk... Prohorov behívása egyáltalán nem zavarta meg a kémelhárí- tók tervét, bizonyos fokig még meg is könnyítette. A soron következő operatív tanácskozáson Voroneov javasolta, hogy összegezzék az eddigi eredményeket: — Prohorov olyan állami és katonai titkokat gyűjtött össze, amelyeket el akart adni egy külföldi kpmsznl fiá latna k. g Q
