Petőfi Népe, 1965. október (20. évfolyam, 231-257. szám)
1965-10-24 / 251. szám
m. SOHOLOV SIBALOK MAGZATJA adott. Nem hagyhatlak élefbenj a gyermek miatt pedig ne aggódj. Kancatejjel majd felnevelem, nem engedem, hogy meghaljon. Két lépésnyit hátráltam, levettem a puskámat, ő meg . átölelte a lábamat és megcsókolta a’ csizmámat... Ezután visszaindultam, de hátra sem néztem. A kezem reszketett, a lábam beroggyant, a meztelen, nyálkás gyermek majd kiesett a kezemből. öt nap múlva visszafelé haladtunk ugyanazon a nyomon. A szakadék felett, az erdőben egy sereg varjú. Sok keserűséget kellett már lenyelnem emiatt a gyermek miatt. — Fogd meg a lábát, oszt vágd a kerékhez!... Mit kínlódsz vele, Sibalok? — mondták néha a kozákok. De én végtelenül sajnálom a kis gézengúzt. Azt gondolom: Hadd nőjön meg! Ha az apja a fűbe harap, majd a fia fogja védeni a szovjethatalmat. Örökre megmarad Jakov Sibalok emlékezete. Nem úgy pusztulok el, mint a dudva, utódom is marad... Eleinte, hidd el, kedves polgártársnő, sokat sírtam miatta, pedig azelőtt soha, hírből sem ismertem a könnyet, A. századnál megellett egy kanca: a kiscsikót lelőttük, annak a tejkosztját használtuk fel. Eleinte nem akarta elfogadni a cuclit, csak epekedett, de aztán megszokta, és ugyanúgy szopta a dudit is, mint más gyermek az anyja csecsét. Inget is varrtam neki alsónadrágból. Most már kinőtt belőle egy kicsit, de sebaj, majd csak meglesz valahogy. Hát most értsd meg már: hová legyek vele? Azt mondod, túlságosan kicsi? Értelmes gyerek, és már csócsát követel. Fogadd be, ne essék baja. Befogadod? Köszönöm, polgártársnő! Én pedig, mihelyt szétverjük Fomin bandáját, elszaladok ide, hogy meglátogassam. Isten veled, fiacskám. Sibalok magzatja! Nőj nagyra... Ej, te beste kölyke! Hát már cibálod az apád szakállát, mi? Nem- dajkáltalak eleget? ■Nem pesztráltalak, te meg most verekedni kezdesz? No, gyere, búcsúzóul hadd csókolom meg a fejed búbját...! IV e aggódj, kedves polgártársnő, azt hiszed bőgni fog? Ne-e-m! Egy kicsit ő is bolsevik — harapni harap, mi tagadás, de könnyet még kisajtolni sem lehet belőle. Fordította: Makai Imre Mihail Alokszandrovics So- lofiovnak, a szovjet próza és a huszadik századi európai Irodalom kiemelkedő alakjának, Lenin'dijas Írónak, Ítélte oda a Svéd Tudományos Akadémia Nobel-dlj bizottsága az 1965. évi irodalmi Nobel-dijat. Solohov kozák földön született, mint serdülő iíjü harcolt az ellenforradalmárpkkal, s a lorradalom győzelme után Moszkvába költözött. Két év múlva visszatért szülőföldjére, s mindmáig Vesenszkajában él. Fő müve a Csendes Don. Hatalmas regény, rendkívüli szemléletességgel és művészi erővel ábrázolja a kozákság forradalom előtti és alatti életét, belső harcait. A Feltört ugar című müve pedig a kozákság átalakulásának másik nagy történelmi fordulójával, a kollektív gazdálkodásra való áttéréssel foglalkozik. A II. világháború éveiben haditudósítóként járt kint a fronton, s A hazáért harcoltak című regényében a szovjet katonák hősies helytállásának állít maradandó emléket. Nagy jelentőségű elbeszélése, az Emberi sors, 1956-ban jelent meg. A Nobel-díjas Solohovot köszöntve közöljük az alábbi novellát. Te művelt nő vagy, pápa- szemet hordasz, mégsem érted meg... Hát mitévő legyek vele? A csapatunk negyven versz- tányira áll innen, gyalog jöttem idáig, a karomon hoztam. Látod, felrepedezett a lábamon a bőr. Ha te vagy ennek a gyermekotthonnak a vezetője, akkor fogadd be ezt a gyereket! Azt mondod, nincs hely? De hát én hová tegyem? Éppen eleget kínlódtam már vele. Igen, az én fiacskám, az én magzatom... Már elmúlt egyéves és nincs anyja. Az anyjával egészen különös história történt. El is mondhatom. Harmadéve egy különleges rendeltetésű században szolgáltam. Akkoriban Ignatyev bandáját üldöztük _ a felsődoni sztanyicákon át. Én éppen golyószórós voltam. Kiértünk egy faluból — kopár puszta köröskörül, és kibírhatatlan forróság. Átkeltünk egy dombon, lefelé ereszkedtünk egy erdőbe, én a szekér elején ültem. Látok egy kis halmot, mintha egy asszony feküdne a közelben. Arrafelé hajtottam a lovakat. Asszony — ez még csak hagyján, de arccal felfelé fekszik, a szoknyája alja pedig feje fölé van borítva. A foga közé dugtam a kardot, szétfeszítettem, egy fiaskóból vizet löty- tyintettem a szájába és az asz- szony magához tért. Odanyargaltak a század kozákjai és kérdőre vonják: — Miféle szerzet vagy te és miért fekszel ilyen szemérmetlen helyzetben, közel az úthoz? Erre elkezd jajveszékelni. mintha ölnék. Nagy nehezen megtudtuk, hogy a banda Aszt- rahany környékén vette fel egy fogatra, itt pedig megerőszakolták és ahogy szokták, útközben ledobták. Azt mondom a földieknek: — Engedjétek meg, cimborák, hogy felvegyem a szekeremre, ha már ennyit szenvedett attól a bandától. — Csak vedd fel, Sibalok! — zúgta az egész század. — «Az asszonyok szívós dögök, hadd szedje össze magát egy kicsit, majd meglátjuk! Hat mit gondolsz?! Én ugyan a szagát se állom a szoknyának, de megesett rajta a szívem és felvettem a magam felelősségére. Életben maradi, otthonosan «érezte magát, hol kimosta a kozákok szennyesét, hol megfoltozta egylknek-másiknak a nadrágját, gondot viselt a századra, mint egy háziasszony. De mi már valahogy restelltünk egy asszonyt ott tartani a századnál. Szitkozódott is a századparancsnok. — Rúgjátok ki azt a szukát, menjen a pokolba. ■"ke én nagyon-nagyon saj- náltam ám. Azt mondtam neki: — Menj el innen, Darja, szépszerivel, épségben, egészségesen, különben eltalál egy bolond golyó, akkor aztán sírhatsz. Sírva fakadt és elkasrtett kiabálni: — Itt azonnal lőjet (k agyon, kedves kozákok, de én nem megyek el tőletek! Nemsokára lelőtték a kocsisomat, ő meg evvel a ravasz ajánlattal áll elő: — Végy* engem magad .uel- lé. Tudok én a lovakkal bánni különbül is, mint egyik-másik kozák. ■"kd aadom a gyeplőket. — De ha a harcban nem tudod megfordítani a szekeret egykettőre, akkor már most feküdj le az út közepére és halj meg, mert úgyis agyonverlek! Olyan kocsis lett, hogy még a tapasztalt kozákok is meg- csudálták. Hiába volt nő, a lóval különbül tudott bánni, mint némelyik férfi. Megesett: a tűz- vonalban olyan hirtelen fordította meg a szekeret, hogy a lovak felágaskodtak. Aztán. .. Egymásba gabalyodtunk, és ahogy történni szokott, másállapotba került. De sok baja van a magunkfajtának a fehérnéppel! — Nézd csak, Sibalok, a kocsisod úgy kigömbölyödött a kincstári koszton, hogy nem fér el a bakon. Vagy nyolc hónapig üldöztük a bandát Akkor cudar dolog esett meg velünk — elfogyott a töltényünk, utánpótlás meg nem volt. A banda egy falu egyik végén helyezkedett el, mi meg a másikon. Nagy szigorúan titokban tartottuk a lakosság előtt, hogy nincs patronunk. Ekkor árulás történt. Éjnek évadján hallom — őrt álltam —. csak úgy dübörög a föld Laza lovas hadrendben jönnek a kertek alatt, be akarnak keríteni bennünket. Rohamra Indulnak, láthatólag nem tartanak sémitől, még azt is megengedték maguknak, hogy odakiabáljanak nekünk: — Adjátok meg magatokat, veres kozákok, úgy sincs töltényetek! Mert különben a pokol fenekére küldünk benneteket! U~ át majd oda is küldtek... Ügy megszorongattak bennünket, hogy nézhettük a dombon, kinek Jobb a lova. Másnap a falutól tizenöt versz- tányira, egy erdőben összegyülekeztünk — de hiányzott a század jó fele. Volt, aki meg menekült, de a többieket lekaszabolták. Elszorult a szívem bánatomban — nincs tovább élet. Darját pedig megtámadta a betegség. Éjszakánként fel ugrált, egészen elváltozott, megfeketedett. Látom, hogy bennünket kikerülve, az erdőbe indul a táborból — a sűrűbe. Én észrevettem a dolgot és a nyomába eredtem. Bevette magát a szakadékba, a vihar döntötte fák közé, talált egy vízmosást, és mint a farkas, összekapart egy csomó lehullt levelet, előJ. GOLOVANOV •DOKUMENTUM •pEOÚNVS, mert így könnyen le lehet bukni. De aztán megfelelő emberre akadt egy Inozemcev nevű Met- ro-alkalmazott személyében, aki ugyan élég együgyű fickó volt, de talán épp ezért vakmerő, ami erre a célra nagyon is jó. Ana- tolij megbízta, hogy keressen fel egy Moszkvában dolgozó jó hírű amerikai újságírót. Az újságíró viszkivel kínálta Inozemcevet, majd rágyújtott a pipájára, és hátradőlt karosszékében, hogy kényelmesen végighallgassa. Inozemcev felajánlotta az együttműködést: mi értékes honvédelmi anyagot adunk Önnek, ön pedig... Nos, természetesen nem ingyen... Kezdetnek tessék ez a boríték... „Csak nem tart a szovjet felderítés ilyen ostobának? — gondolta magában az amerikai újságíró. — Mit vétettem, hogy egy ilyen hülyét küldtek a nyakamra? — Figyeljen ide, kedvesem — mondta az újságíró most már fennhangon, miközben pipafüstje szinte glóriát szőtt a feje fölé —, én magától természetesen semmiféle levelet nem veszek át. Ha maga vagy a barátai közölni óhajtanak velem valamit, ami honfitársaimat érdekelheti, kérem, tegyék ezt élőszóval. Aztán majd eldöntőm, mihez fogok az információkkal. Addig is, nem óhajtana egy pohárka „Fehér ' lovat”? Világmárka. Nos, egy búcsúpohárral... Prohorov magánkívül volt. — Egy rohadt állat ez a jenki — kiáltott fel, rá se nézve Inoször arccal lefelé ráfeküdt, aztán a hátára fordult. Hörgött, megkezdődött a szülés. Én egy bokor mögött ülök, meg se moccanok, csak figyelem a gallyakon át. Először csak nyöszörög, nyöszörög, aztán kiabálni kezd, a könnye csak úgy csurog az arcán, egészen zöldre válik, a szeme kidülled, erőköl- dik, mintha megfogta volna a görcs. Nem férfi dolga ez, de amikor láttam, hogy meghal az asszony, ha nem szüli meg a gyereket — kiugrottam a bokor mögül, odaszaladtam hozzá és rájöttem, hogy segítséget kell nyújtani neki. Lehajoltam, felgyűrtem a ruhám ujját és olyan zavarba estem, hogy egészen beleizzadtam. Amikor embereket kellett megölnöm — nem féltem, és most tessék! Ahogy ott bajlódok vele, abbahagyja a jajgatást, és ilyen badarságot locsog nekem: — Tudod-e, Jasa, ki árulta el a bandának, hogy nekünk nincs töltényünk? — és olyan komolyan néz rám. — Kicsoda? — kérdeztem. — Én. — Ugyan, te bolond, hát megvesztél, mint a kutya? Nem arra való az idő, hogy fecsegjünk, hallgass, feküdj! De 6 megint csak: — Itt áll a halál a fejeidnél — bevallom neked, Jasa, töredelmesen. Nem tudod te, milyen kígyót melengettél az inged alatt... — Hát valid be — mondom — az ördög vigyen el. Erre mindent kitalált. Ahogy beszélt, a fejét állandóan a földbe verte. — Én a magam jószántából voltam a bandában és szeretője voltam Ignatyevnek, a vezérüknek. Egy évvel ezelőtt küldtek a ti századotokba, hogy mindenféle hírt adjak nekik, a látszat kedvéért meg tegyek úgy, mintha megerőszakoltak volna, Most meghalok, különben az egész századot kiirtottam volna. TV agyon felforrt a szívem- ben az indulat, alig tudtam megállni, hogy véresre ne rugdaljam a száját a csizmámmal. De megint újrakezdődtek a szülőgörcsei, és azt látom, hogy a lába közt ott jön a világra a gyermek. Nyálkásan fekszik ott és forgolódik, akár a kisnyúl a róka fogai közt. Darja meg már sír is, nevet is, ott csúszkál a lábamnál és egyre a térdemet akarja átölelni. Sarkon fordultam és elindultam a századhoz. Ahogy odaérek, elmondom a kozákoknak — így és így... Micsoda felzúdulás támadt. Először fel akartak darabolni, de aztán azt mondták: — Te jelentetted fel, Sibalok, neked kell végezned is vele, az újszülött fattyával is, mert ha nem, salátává aprítunk! Letérdeltem, és azt mondtam: — Cimborák! Nem félelemből ölöm meg, hanem lelkiismeretem szerint, azokért a testvéreinkért, elvtársainkért, akik életüket vesztették az ő árulása miatt: de legyen szívetek a gyermek iránt. Ebben ő is, én is részesek vagyunk, félig-med- dig az én magzatom, hadd maradjon életben. Nektek van feleségetek, gyermeketek, de nekem ezen kívül senkim sincs... Könyörögtem a századnak, megcsókoltam még a földet is. Erre megsajnáltak és azt mondták: — No jó! Hadd nőj jön fel a magzatod, hadd legyen ugyanolyan szilaj golyószórós mint te vagy, Sibalok. De az asszonnyal végezz! Visszarohantam Darjához. Már ült, rendbe jött, a karján tartotta a gyermeket. Azt mondom neki: — Nem engedem, hogy a mejjedre vedd a gyermeket. Ha ilyen keserves időben született, ne is ismerje meg az anyatej ízét, téged meg. Darja, agyon kell lőnöm, mert áruló vagy és ellene vagy a mi szovjethatalmunknak. Állj háttal a szakadéknak. — És mi lesz a gyermekkel, Jasa? A te véred! Ha engem megölsz, ő is meghal tej nélkül. Hadd neveljem fel, akkor — nem bánom — megölhetsz. — Nem — mondom neki —, a század szigorú parancsot A noteszban rádióvázlatok, tabellák, rormulák voltak. Vezetéknevek, hivatali telefonszá- mók. Prohorov mindent kiírt belőle. Különös gonddal azt, amit nem értett. Másnap mindent elmondott Valerijnak. Amikor visszaadta a noteszt. Sabolin magából kikelve ordított rá: — Hogy merészelted? Azt hittem, hogy rendes ember vagy. Megyek a rendőrségre és mindent elmondok! — Nono, barátocskám! Gondolkozz csak! Mi most már egy húron pemdülünk. S ha ezt elszakítod, magammal rántalak. Tarts hát velem! Disszidálunk, lesz pénzünk rogyásig. , — Elment az eszed! — kiáltotta Valerij. — Mindent átgondoltam. Beszélünk majd a rádióban... — Mit fogunk csinálni? Megőrültél? — Kigondolunk majd valamit és bemondjuk a rádióba. Lesz munkánk, lesz pénzünk. Valerij hátán végigfutott a hideg... Most tehát „az áru” megvolt, csak „vevőt” kellett keresni. Prohorovnak nem akarózott mindent saját kezűleg csinálni, Ain. Nem tudta, mik lehetnek az „izék”, jóllehet óvatosan kikér- dezigette Sabolint, persze minden feltűnés nélkül. Mikor megtudta, tovább kérdezősködött. Valerij szívesen fecsegett. Magáról, csak királyi többesben beszélt. — Tudod-e, milyen izéket készítünk mi? Idesüss! — és raj- zolgatni kezdett egy papírlapra, majd reszkető kezével gyufás- dobozt halászott elő a zsebéből és a papírt meggyújtotta. — így van ez, testvér! Nem szabad ilyesmit csinálni, értesz? Éberség! Anatoüj eröltetetten nevetett. Egy ízben Prohorov lakásán alaposan felöntöttek a garatra. Valerijjel forgott a világ. Sokáig rókázott a vécén. Anatolij nyugtatgatta: „Annyi baj legyen, majd elmúlik”. Valerij ledőlt a , díványra. Tíz pierce rá már hal- ! látszott részeg horkolása. Ana- ! tolij gyorsan felállt székéről, I nesztelenül a díványhoz lépett, j Keze ügyesen mozgott, mintha ; nem lett volna benne csont. Ha- ’ marosan megtalálta Valerij zakójának bal oldali belső zsebé- : ben a noteszét. Lassan, óvato- i san kihúzta.
