Petőfi Népe, 1965. augusztus (20. évfolyam, 180-204. szám)
1965-08-08 / 186. szám
LEVÉLFÉLE, cím nélkül , Drága, jó barátom, nekem • olyan furcsa, ' hogy önnek minden kritikához | megvan a kulcsa, i és az is szembetűnői | hogy hétköznap is ! remek rutinnal parádézik, > egy két körmondatot \ szerény személyemnek i egyesen szentelt, > s míg intett a faltól, J melynek fejjel futni dőreségi csendesen leült, s kezét J összefonva [ kifejtette elméletét. Nem örültem, hiheti, ' mégis köszönöm, ' hogy . megismerhettem, \ és gazdagodtak ismereteim > azokról, akikről f azt mondta Lenin: [ frázisokkal játszani nem forradalmi tett! . S miközben ' nekem igét hirdetett, > elgondolkoztam: [ drága jó barátom, az égre! \ Miért nem úgy él és cselekszik; > ahogy azt végre [ várná az ember? > Ne haragudjon rám j hogy annyit járt a szám, ) és kritizálni mertem önt. Pedig haragudni nekem volna okom, mert mikor búcsúztunk; ugyancsak foghegyről köszönt. Nos, viszlát! Remélem. találkozunk még, az élet szép, kár lenne elrontani. Bár megsúgom: ha nem megy, a kegy sem tart örökké; s ön nélkül is eljutunk ódat hová indultunk negyvenötben, 9 hiába csináltak annyi bajt közben: kigyógyultunk a nyavalyákból. Még egyszer üdvözlöm egy igazabb, Őszintébb világból. U t ó i r a t : Jöjjön velünk, hátha sikerül! Útlevél nem kell Dlaxialkapu nincs! A varázsszó: Ember. Sass Ervin Az embert vonzza a ma< gasság. Átvitt értelemben, és ? fizikai, alkalmasint geográfiai | értelemben is. ) Ezt akkor tapasztaltam ma< gamon, és még három tucatnyi j turistatársamon. amikor a ;Linz és Attnang-Puchheim, va- Slamint Gmunden közötti vasútvonal mentén emelkedő dombokat az Alpok hegyláncai váltották fel. Mintha odaragasztottak volna ; bennünket a gyorsvonat abla< kaihoz, egyik ámulatból a másikba esve bámultuk hol az egyik, hol a másik oldalon a közelben és a messziségben fenséges büszkeséggel trónoló hegycsúcsokat. Lenyűgöző látvány: tornyos házak visszfényét dajkáló kies tavak, felettük a sötétzöld minden változatában — néhol szinte kékesen — komorló fenyvesekkel övezett sziklahátak, kopasz és szürke csúcsok, amelyeket aranyban fürdet az ellenkező oldalon szintén hegyvonulatok mögött lebukó — a vonatból tehát már nem látszó — nap, s ni: ott hó van, ott meg havas a hegygerinc. A felfedezés megmámorosí- tott bennünket. Havat látni nyáron, a természetben, valóban lelket ficánkoltató érzéssel tölti el a magyar embert, mind- annyiurikat, akiknek a hazájában a legmagasabb hegy ezerméteres. (Osztrák útitársaink oda sem hederítettek a látványnak.) Néhány férfi szemében — az enyémben is — ott égett az el- szánás tüze: törik-szakad, de egy havas hegycsúcsot megmászunk, mihelyt kipihenjük az egész napos vonatozás fáradalmait Tauplitz-ban, az alpesi faluban, ahol tíz napig üdülünk. Mivel késő este — tíz óra után — érkeztünk meg a penzióba, a közvetlen környéket csak másnap kezdtük szemügyre venni. S észrevehetően lelohadt bennünk a hegymászás láza. Azért-e, mert a 833 méter magasan fekvő vasútállomástól tízperces autóbuszozás után már 891 méteren fekvő, s mindössze 40—50 házból álló falu és a környező táj földrajzi, valamint társadalmi vonatkozásban számunkra rengeteg újdonsággal, kíváncsiságot ébresztő ismeretlennel szolgált, amelynek felderítése is vonzó? Vagy azért, mert a vasútvonal mögött, a falutól légvonalban másfél kilométernyire, oly me- tedeken és megmászhatatlannak tűnőn tör magasba a 2351 méteres csupaszikla Grimming, hogy az ember szinte szédül, ha néhány percig csak a csúcsát nézi? Lehet, hogy mind a két ok közrejátszott abban, hogy üdülésünknek csak a hetedik napján lobbant fel tucatnyiunkban ismét a szándék: nem térünk vissza a hazánkba úgy, hogy legalább egy havasi csúcson ne lettünk volna. Akkorra már szinte mindennap gyalogolva bebarangoltuk a környéket: a dombokat, völgyeket, erdei utakat, — s délben tízen kértük, hogy másnap hideg élelmet adjanak ebédre. Estére pontosan a felére csökkent hegyet mászni akaró gárdánk létszáma — s végül másnap hárman vágtunk neki az előző napokon kiszemelt csúcsnak, az 1982 méter magas Trawengnek. Lankás, gazdag fűterméssel és rengeteg virággal pompázó dimbes-dombos rét fekszik neki egy fenyveses, s legalább 65 fokos hegyoldalnak, amely mögött fennsík, a falu alm-ja, havasi legelője (úgy is hívják: Tauplitz-Alm), a faluból nem *“nil el, s amögött csúcsosodik icl a szóbán levő hav^ lv.gy. Az almig valamennyi üdülőtársunk velünk tartott. Persze, nem egy féltő „istenhozzád” végett, hanem, mert a programban utazás is szerepelt a világ leghosszabb — mintegy ötkilométeres — kötélpályáján, a Bergliften. Vidáman, bár kissé megillető- dötten ültünk (néhány hölgy félve is) a hüvelykujjnyi vastag acélkötélről egymástól 15—20 r».i L CUCli VCL, HKSoJ ---------po tt banánt és a belül sztaniol- lal bélelt, keménypapírból készült zacskót, amely narancsszörpöt tartalmazott (Sunkist- nak hívják) kaparjuk be a hóba. így aztán még „fridzside- rünk” is volt, fenn, a hegyen, — s valóban: felségesen üdítő lett a banán, meg a szörp is. Apropó a zerge! Egyet sem láttunk; a lábnyoma, kőtől ledörzsölt szőre, s a bogyója azonban lépten-nyomon „dekorálta” az utunkat. Mondják: rendkívül jó hallású állat, s emberi hangra idejében eltűnik a sziklák között. Nem szaporítom a szót, — három órán át küszködve végre felértünk a hegy tetejére. Mint az Alpok valamennyi csúcsán, itt is gerendából ácsolt, s dróttal kipányvázott, mintegy 3 méter magas kereszt áll a legmagasabb ponton. A lábánál, szegre akasztva, rézládikó, benne könyv, a „Gipfelbuch”, s ceruza. Bárki beleírhatja a nevét, aki tudja — azaz, aki megmászta a Trawenget. Kíváncsian lapozgattuk az 1964 eleje óta vezetett Gipfel- buchot (nem tudom, hány telt már be), s büszkén állapítottuk meg, hogy sem tavaly, sem az idén magyar nem járt még a csúcson. (Lehet, hogy azelőtt sem.) Természetesen beírtuk mi is a nevünket, nációnkat, s a lakóhelyünk — Kecskemét és Miskolc — nevét is. És másfél órán át gyönyörködtünk a Traweng mögötti, körülbelül 500 méter mély sziklateknőből felmagasodó további hegyvonulatokban, amelyeken kékesfehéren csillogott a hó és a jég. Térkép segítségével felfedeztük a 2378 méteres Hebenkast, a 2446 méteres Spitzmauert és a Grosz Priejt, amely 2514 méter magasan büszkélkedik a több tucatnyi hegycsúcs felett. — Hej, ha hegymászó felszerelésünk volna, de nekivágnánk valamennyinek! — sóhajtottunk. S miután az osztrák szerelő által veszélyesnek minősített meredek oldalon (valóban az) másfél óra alatt az álmra evic- kéltünk (az egyik 80 fok lejtésű gleccseríolyón megcsúszott a lábam, s majdnem a halálba szánkáztam), mór bántuk, amiért egy hétig vártunk a Traweng „meghódítására”. Különösen, hogy elutazásunk reggelén egy osztrák alpinista elmesélte, hogy tavaly három, 1963-ban pedig öt magyar turista (mindegyik képzetlen hegymászó) felment a Grim- mingre is. lanulságs az ember ne latolgasson, ha vonzzák a magasságok, s ne féljen a veszélytől, mert elháríthatja, legyűrheti. Fizikai, geográfiai és átvitt értelemben is. Tarján István méternyire lelógó, s a körhinta székeihez hasonló alkalmatosságokra, s ötven percnyi felejthetetlen csüngve-utazással értünk fel az 1600 méter magasan elterülő almra. Az utolsó útszakasz környékének nagyobbik részén jeges hó verte visz- sza a napfényt, s ami a legcsodálatosabb volt: különböző virágok díszlettek a hómezőt tarkító rétfoltokon. Hóvirág, s a jóég tudná megmondani, milyen virág (sajnos, járatlan vagyok a botanikában) virított sárgán, kéken, lilán. Az elsők közt megérkezők, majd folyamatosan a többiek is, hógolyó-záporral fogadták a tíz-tizenöt méter magasan még csüngőket; egyszóval kisded csapatunk újraélte gyermekkorát. Hármónkat, Albertet, a miskolci üzemi íruóst, Lacit, a kecskeméti tisztviselőt, s engem azonban már az hajtott, hogy mielőbb vágjunk neki a fenséges nyugalommal, kissé ijesztve is csalogató Trawengnek. Hómezőn szaporáztuk lépteinket. három nagyobb és több kisebb penzió, egy ultramodern kápolna, s kőből épült néhány pásztoriak szomszédságában; közben megbámultunk egy apró motoros szánt, amellyel napbarnított fiatalember az egyik penzió konyhájára árut szállított, — s végül szóba elegyedtünk egy szerelővel, aki a mintegy másfél kilométer hosszú fennsík áruforgalmának a lebonyolításár-, épülő kötélpálya elején „bütykölt” valamit. — Kérem, fel lehet itt mászni a Trawengre? — kérdeztem tőle a sziklás, gleccserfolyókkal csíkozott meredek hegyoldalra mutatva. Az osztrák végigmustrált, majd szigorúan intett bennünket: — így meg ne próbálják! Lehetetlen ! Veszélyes! Nem kellett töprengenünk, hogy az „így” a hegymászásra csakugyan nem alkalmas ruházatunkra vonatkozott. Albert lábán félcipő volt, s a hegymászóknak kötelező bőrnadrág és viharkabát helyett műszövet- pantallót, illetve trikóinget viselt, Lacin pedig tréningruha kéklett, bár — az öltözéket tekintve — aránylag ő készült fel legjobban a túrára, mert — jóllehet közönséges „síksági” — bakancs volt a lábán. Jómagam szintén tréningruhában álltam az elképedt szerelő előtt, s a lábam magasszárú tornacipőben didergett a vászonborításon percek alatt átszivárgóit jéghideg hóiétól. — És amott? Ott nekivághatunk? — mutattam a hegycsúcs enyhébb lejtésű oldala felé. — Ott sem ajánlom. — Gyerünk — mondta Albert és Laci egyszerre, én is ugyanezt gondoltam, és ekkor éreztem, hogy az embert vonzza a veszély is. S talán volt a „kivagyiságunkban” annak kipróbálása is, hogy rendelkezünk-e férfias elszántsággal, s ebben a helyzetben egyáltalán nem nélkülözhető fizikai erővel. Laci mászott elől, mivel nylonszatyorban én cipeltem mindkettőnk ennivalóját, Albert pedig strandtáskában a maga elemózsiáját és a pulóverét vitte. S úgy egyeztünk meg, hogy aki „üresen” van, az halad elől, keresni a legmegfelelőbb utat. Már a hegy lábánál a szememmel bajlódtam. Hiába töröltem ki belőle, nyomban elöntötte a könny. — Hóvakságot kaptam — állapítottam meg, s szótlanul korholtam magam, amiért a hómezőn nem tettem fel a napszemüveget. De társaimnak nem szóltam semmit. Akkor azonban kétségbeestem, amikor ők nagy üggyel-bajjal megmásztak már egy emeletnyi magas függőleges sziklafalat, s én ott álltam vakon, a további utat elzáró akadály előtt. Albert vissza is jött értem (Laci a gyalogfenyő-bozóttal sűrűn benőtt sziklákon már annyira elől, azaz feljebb haladt, hogy se nem látott, se nem hallott bennünket), de meós barátom segítőkészségének csak annyiban vehettem hasznát, hogy egy könnyömleny előtti pillanatban feldobhattam neki a nylonsza- tyort. Közben a fenyőbozót tengerének zöldjén pihentettem a szemem, mert olvastam valahol, hogy a zöld szín jót tesz a szemidegeknek. Hogy e csekélyke orvosi tudományom gyakorlati alkalmazásának köszönhettem-e látásom visszanyerését, nem tudom, de tény, hogy negyedóra múlva kutyabajom sem volt. Tréningnadrágom mindkét térdének az elrongyolódása árán csakhamar feljutottam Al- berthez, aki mindvégig ott strázsált felettem. — Laci! Laciii! — ordítottunk aztán mind a ketten, de „idegenvezetőnknek” se híre, se hamva. Végre felbukkant egy — még mindig sűrű fenyőbozótossal borított — hajlat túlsó oldalán, s onnan integetett vidáman: „Gyerekek, itt hómező van!” Azt már addig is megtanultuk, hogy hegyvidéken csalóka a távolság. Az ember szinte az orra előtt lát egy-egy dombot, sziklát, de mire a tetejére ér, jócskán igénybe kell vennie a lábizmait, a szívét, tüdejét — és az időt. Mi is vagy fél óra múlva értünk a várakozó Lacihoz, jóllehet közöttünk akkorának látszott csak a távolság, mintha odahaza, az utca másik oldalának egyik padlásán lett volna. falóban hómező, széles gleccserfolyó „izzott” a napfényben első pihenőhelyünk mellett, s a legalább 30 fokos melegben nyomban alsónadrágra vetkőztünk, hogy a hóban megfürödjünk. (Erre nem számítva, otthon hagytuk a fürdőruhánkat.) Én vágtáztam be elsőnek a hóra, de azt hiszem, a zerge sem iszkol olyan iramban szikláról sziklára, amilyen eszeveszett gyorsasággal elhagytam a kristályos porhóval „behintett” jégmezőt. Maid’ lefagyott a lábam. Cipőt húzva persze mind a hárman bemerészkedtünk a mintegy két méter vastag havas jégre, s alaposan megmosakodtunk. Laci azt is 1. 1963. január 28-án a hőmérő higanyszála mínusz húsz fok alá süllyedt. Az N-i speciális alakulat laktanyájának drótkerítése pengett a szélben. Estére járt. Az őrkutyák dideregve fúrták magukat a hóba. Az egyik legénységi szobában levelet fogalmazott egy katona. A tollat, a szokástól eltérően, a mutató és a középső ujja között fogta, a szavakat hevenyészve, kuszán vetette papírra, nem ügyelve arra, hogy a címzett nehezen tudja majd elolvasni. A szobában pirítóskenyér és naftalin szaga keveredett. Faragó honvéd — közismert álomszuszék — akkor ébredt fel szokásos kora esti álmából, és sandán elrnosolyodott. Ezúttal is megúszta. Lustán nyújtózott. A szolgálatvezetőre gondolt. Ha történetesen benyit, hallgathattam volna az ötös számú monológot: „Elvtársam, aranyoskám, a szabad idő nem azt jelenti, hogy végigvágódunk az ágyon, mint egy hulla. A katona ilyenkor ugyanazt teszi, mint a tüzérségi előkészítés alatt: lábat áztat, tyúkszemet vág, levelet ír, gombot varr a sliccére.” Körülpillantott. Rajta kívül még ketten tartózkodtak a szobában. Nagy Andris a kályhánál szöszmötölt, a levélíró pedig — háttal ült a heverésző- nek — már a harmadik oldalon körmölte a sorokat egymás alá. Faragó úgy nézte Nagy Andrist, mint a kismajmot az állatkertben: kegyes megvetéssel, szánó figyelemmel. — Ez aztán karrier! Hat hét alatt őrmester! — gondolta. Majdnem felnevetett. Amikor a szakácsok feltűzték a csillagot a kelekótya újonc zubbonyára, mindenkinek kipottyantak a könnyei. A szakácsoknak a neÍ Ügy futott a zápor a városon át, mint a vidám dal, könnyedén, elverte a szúnyogok hadát, s felizgatta a pici kertek zöldjét és pihegő virágait. A víz úgy futott le a csatornán, mint a sarki kocsma — a „csárda” pultjának támaszkodó torkán a mai napra rendelt szeszadag. < Szabó bácsi nagyobbat üt a szegre, \ amit az ócska cipő talpa áhít, \ görnyeölen szívja be a kapualjból j ideszüremtó mosóvíz szagát, j és letörli homlokáról a munka < felgyöngyöző veríték-uzsoráit. .. j Antalffy István • Árokparton Rongyszirom, i zsákdarab, < esőtől sodort faág. ( A feneketlen zománc-lábason kóró billeg át. < I Göröngyökön tanyázó füvek törnek meg sarkam alatt, fvaesavirág, pitypang, vadrepce fölött motoz a tótlen pillanat. ? Szállnak gépkocsik, s madarak, > füttyöm morzsáit a fénybe lökik. c Tán ezer éve ülök itt. Szél csattog felettem, > akár < sátor is lehetne. Nem takar be, és így látom, merre dől < a kiegyenesített kaszák rendje. ) I Kuruclovak patanyomai isszák egyre az esőket; — a könnyeket! > Óh, nem telik meg soha e föld, ) pedig súlyos már, mint a döbbenet! S ! Tán ezer éve > ülök l a koponyák és gyökerek fölött. s Tán ezer éve nőnek e nyárfák ? s tapadnak ujjaimhoz a rögök, így nehezednek bennem a csontok, j iszappal sűrűsödve; ? történelmi mélységben dörög az eszmélet göröngye; ) e tájon felállni nem lehet, anélkül, hogy ne mozdulnának seregestöl a rozsföldek, ) a pipacsok, az ágak. > Kibontják a csattogó szelet, < lobogjon, mint a zászló, s hogy megragyogjon végre az idő, ? e lassúdan virágzó. Kongyszirom-tenyészet — hazám múltja. ? Hazám, ki a zsákdarabokban kapaszkodtál fel ; az európai országútra, bakancsod nyomát kutatom, itt ülve most, az árokparton. ) Jövő-horzsolta homlokkal I próbálom ajkadon a hangom, S hogy megértsd szavamat, e földszagút,) a vérkörödbe kapcsoló óhajt: $ felszántott földek töltsék meg szivem, s mint tavaszok az áradó dalt. A termő értelemért kiáltom túl < gépkocsijaid, madaraid, S a felhasított rögökből kinövő gyümölcsfák s szirmokba mártott ágait. Hatvani Dániel >
