Petőfi Népe, 1965. augusztus (20. évfolyam, 180-204. szám)

1965-08-08 / 186. szám

Út ember csíkos ruhában

„Egy gyufaszál kevesebb, mint kettő../'

A Jakból Lakkozó Vállalat Megyei Igazgatóságának takarékossági referense hetekig tartó és gyilkos erejű fejtörés után 'a következőkben sűrítette a vállalatnál speciálisan adódó takarékossági lehetőségeket.

Lehet spórolni: 1. az autón történő kiszállásokkal;

2. az adminisztrátorokkal;

3. a gyufával.

Tételeit valóban tudományosan objektív tényekre alapozta.

1. Tény volt, hogy Karosa, Marosa, Harcsa járási székhelyek három-három telepéről minden héten, minden telepvezető kü- lön-külön autóval robogott be a megyei szümpozionra. összesen tehát kilenc gépkocsi zabolta a benzint, olajat, koptatta a tömlőt és foglalkoztatott kilenc sofőrt — holott három is elég lett volna.

így született meg az első számú takarékossági parancsolat: „Hulljanak bár cigánygyerekek vagy imperialisták az égből, a jövőben egy autóval csak három személy szállhat ki egyszerre. Sírás, mese nincs.”

Másodszor. Tény vo\t, hogy a Juhbél Lakkozó Vállalatnál, szerte a telepeken és a központban kettőszáznegyven adminisztratív dolgozó építette a szocializmust. ugyanakkor nyolcvan munkás lakkozta a juhbelet. Miértis a túlórázások nagy száma ellenére, minden évnegyed végére háromszor olyan hosszú papírkígyót alkottak az adminisztrátorok, mint ahány méter juhbélt kilakkoztak a szakma mesterei.

Természetes következmény lett tehát, hogy száznyolcvan adminisztratív munkaerőt leépítettek. Gondolván, hogy eképpen egálba kerül az aktahossz és a juhbélhossz.

Harmadszor. Letagadhatatlan tény volt. hogy a juhbéllakko- zás pepecs munkájához egy-egy kölnivizes fürdetés után sokszor kellett újra és újra meggyújtani a gázt. Tudniillik ennek lángja adja a juhbéllak legszebb pasz- ielszínét. A gyújtogatáshoz mindannyiszor gyufa kell. Ám a felületes dolgozók — kimutathatóan — nemegyszer két szál gyufát használnak el egy helyett a gyújtásnál. Frontát- vonulásos időben három szálig is felmentek a magasabb vérnyomásosak.

Világos: A takarékossági mozgalmon belül egy újszerű al- mozgalom beiktatására van szükség. Ez lett az „Egy gyufaszál kevesebb, mint kettő; — takarékos ember leszel ettől” kezdeményezés.

A három szempontot odalent jól megrágták, s inkább kevesebb, mint több zökkenővel a gyakorlatba is átültették azokat. Ennek következtében.

Ha azóta telepvezetőnek, előadónak fontos ügyben Pestre vagy a megyeszékhelyre kell utaznia, ha kell, ha nem, két munkatársát mindig magával viszi. így azután míg az előadó értekezik, a két másik kolléga a Gellértben vagy a Für- dősszűz elnevezésű üdülőhelyen tölti a munkaórákat.

A megmaradt nyolcvan adminisztrátor közül ma már csak huszonhárom beszámítható. A többit idegszanatóriumban tartják megfigyelés alatt. Nyolcva- nukra ugyanis tökéletesen annyi adminisztratív munka hárult, mint kétszáznegyvenükre.

Legkönnyebben megvalósítható az „Egy gyufaszál kevesebb, mint kettő; — takarékos ember leszel ettől” mozgalom lett. Ötvenszeresen csökkentették a gyufafelhasználást azzal, hogy a gázlángokat azóta naponta csak egyszer gyújtják meg. Többször nem szükséges, mert egész álltó nap égve hagyják azután.

—th —n

öt ember ül velem szemben a börtönben. Fiatalok. Rajtuk az elítéltek csíkos „egyenruhája”, arcukon a kíváncsiság, érdeklődés: mit akarhat az újságíró tőlük, hiszen már elhangzott a bírói ítélet. Súlyos büntetést kaptak, ami igaz, hogy még nem jogerős. Végigfuttatom tekintetemet rajtuk. Olyan fiatalok, hogy összesített életkoruk alig éri el a száz évet, büntetésük viszont ennek majdnem a fele — szintén összesen. Cselekményüket, hogy lányokat csaltak ki a temetőbe, s velük erőszakoskodtak, egyszer már megírtuk, arról tehát tudnak Kecskeméten, de szerte a megyében, sőt az egész országban. Most azért jöttünk ide a rácsok mögé, hogy megtudjuk, milyen véleménnyel vannak ezek után önmagukról, az általuk elkövetett bűncselekményről és — bár még messze van — mihez kezdenek szabadulásuk után?

Én veszélyes vagyok

Kogler Jánost első fokon tizennégy évi szabadságvesztésre ítélte a bíróság.

— Tudom én, hogy bűnös vagyok és ezt el is ismerem. Azt hittem, hogy kapok hat, nyolc évet, sőt — mit titkoljam — arra is volt reményem, hogy pár hónap lesz felfüggesztve. De

JC i ti i'a (zé s kommentár

NYÁRI CÉL

— Ügy hiszem, megérkeztünk.

ezt soknak tartom. A lányok, akikkel dolgunk volt — már csak így mondom — jól elbántak velünk. Pedig ők is hibásak. Miért jöttek el velünk a temetőbe, ha ott meg nem akartak. .. Én mindig megmondtam előre, miről van szó. Legtöbb eljött, s mikor arra került volna a sor, sipítozott, aztán meg feljelentett. Kérem, én veszélyes ember vagyok. Megmondta a pszichológus is. Olyan ideges természetem van, hogy nagyon veszélyes tudok lenni. Azért is kerültem ide. Ha kiszabadulok? Az még nagyon messze van. Nem is tudom, mi lesz azután.

Soha nem voltam büntetve

Laczkó András. A járásbíróság tizenegy évi szabadságvesztésre ítélte.

— Hülyeség volt, amit csináltunk. Persze, én nem tartom ezt olyan nagy valaminek, de ettől függetlenül elismerem, hogy bűnös vagyok. Van egy kisfiam, a szüleim öregek. Őket sajnálom. Becsületem viszont nincs. Az odalett és nehéz lesz visszaszerezni. Mert ugye, ha kimegyek innen, rögtön megkérdik, hogy hol voltam az utóbbi tizenegy évben. Mit lehet erre mondani? De akkor beteg volt a feleségem. Mentem a nők után, aztán belekeveredtem ebbe, pedig soha nem voltam még büntetve. Azt hittem, semmi nem lesz belőle, de a lányok feljelentettek bennünket. Ha majd kimegyek, mindent élőiről kell kezdeni. Remélem, lesz még erőm hozzá, bár most úgy érzem, mindennek vége. Ha olvasok, nem tudok odafigyelni. Azon jár az eszem, hogy mit gondolnak rólam odakint. Persze, ez már nem változtat a helyzeten.

A család szégyene leltem

Wéninger Lászlót hétévi szabadságvesztésre ítélte a bíróság. Alacsony, zömök ember. Értelmes arc, értelmes beszéd.

— Csak annyit akarok hozzászólni az egészhez, hogy én bűnös vagyok, de ilyen sokat azért nem érdemeltem. Az egész családban rendes munkásemberek vannak. Én lettem a család szégyene. Mert kérem, engem nem az bánt, hogy itt vagyok, hiszen mások is vannak börtönben, de mi lesz, ha kimegyek? Ujjal fognak rám mutogatni, hogy ott megy a börtöntöltelék. Biztos lesz majd feleségem, gyerekeim, unokáim, és mit mondok majd nekik erről a hét évről? A rokonaimnak most miattam kell szégyen- kezniök, pedig tulajdonképpen

vetéstől, Andrisnak a meghatottságtól. Valóban elhitte, hogy őrmester lett. Vigyázzba merevedett, amint fejébe nyomták az óriási fehér sityakot, és et- ől kezdve fáradhatatlanul végezte a kényelmetlen konyhai munkát. Egy nap alatt kimeszelt és felsúrolt mindent, rendbe tette az örökké piszkos szakácsöltözőt, és hajnalig tisztította az alumínium edényeket. A botrány nem váratott magára sokáig: másnap reggel szabályszerűen kitessékelte az ügyeletes tisztet a konyháról, mert az sáros csizmával lépett a frissen mosott kövezetre. Andris körmeszakadtáig védte az őrmesteri csillagokat, és miközben a fogdába hurcolták, sírva kiabálta: — Nagy ember a Garai tizedes elvtárs! ö léptetett elő!... így nem bánhatnak el egy konyhatörzsfőnök- kel...!

A fogdából idegorvosi felülvizsgáló bizottság elé került, ahol szépen megmondták neki, hogy írjon haza a civil ruhájáért. Azonkívül, hogy a ruhát még nem küldték utána, egyetlen öröme maradt: a huncutságban kifogyhatatlan katonák megmagyarázták neki a levelet.

— Itt van ni, olvasd! — veregették a vállát. — Az áll benne, hogy „specifikus funkcionális. .. stb.” Ez öregem, majdnem azt jelenti, hogy speciális funkcionárius! Gratulálunk, Andriskám! — szorongatták húszán is a kezét. Andris meg csak félszegen, bátortalanul mosolygott.

Most zsebre rakta a forró pi- rítóskenyeret és kioldalgott a szobából. Ketten maradtak, Faragó és s levélíró.

Faragó álmos, lajhár mozdulattal emelte szeme elé bal csuklóját: háromnegyed hét. Ma este foglalkozás lesz a fotoszak- körben. A többiek már biztosan fölmentek a laborba, csak ez körmöli még a levelet. „A mu- cuskájának” — gondolta.

Már oda akarta kiáltani, hogy — „Hány kiló sódert nyomtál bele?” — vagy más effélét, de aztán meggondolt^ magát. Óvatosan felemelkedett az ágyról és felderítőt is megszégyenítő macskaléptekkel a levélíró mögé surrant.

— Megnézem, mennyit képes Összehazudni — gondolta kajánul, és lopva beleolvasott az írásba. A papíron ez állt:

„ .. .tam, hogy azt a türkizzöldet vennéd, az csak 237 forint, vagy a csaut, az meg kerek 300. Mindegy, hogy melyiket, mert mindegyik van olyan jó és mégsem 572. Különben a te dolgod, te tudod. Minden esetre menj el a Lovas utca 69- be (IV. emelet 19.) tudod, a kicsihez, ő tartozik nekem 954 forinttal, de azt ígérte, hogy 17 hónapon belül megadja. Azt át- veheted helyettem, és legfeljebb „ledolgozzuk”. Mindenesetre vegyél egy svéd inget nekem, ha jól tudom, az ára...”

Faragó ekkor hangosan összecsapta a bokáját és felvihogott:

— Honvéd elvtársnak jelentem, 192 forint!

A levélíró úgy pattant fel, mintha áramot vezettek volna a testébe. A toll kiesett kezéből, villámgyorsan hátrafordult. Tágra nyitott szemmel, hangtalanul, ugrásra feszülten meredt Faragóra.

Faragó hátrahőkölt.

— Na jó, hát nem kell azért úgy arénázni.

— De jól tudod az árakat!

— morogta dühösen a másik.

— Csak nem kereskedő voltál valamikor?

— Fenéket! Akkor is inkább szőrmével kereskedtem volna,

mint inggel meg gatyával — lépett még közelebb Faragó. — Egyébként, ha tudni akarod, ezt a százkilencvenkét forintot nem a kirakatból, hanem a harcászatból vettem.

— Marháskodj, csak marhás- kodj — szólt közbe béküléke- nyen a levélíró, miközben társa arcmozdulatait fürkészte.

— .. .mert ha nem vetted volna észre — folytatta Faragó — ez a sorban következő adata a speciális műszernek...

— Minek? — kérdezte rémülten a levélíró.

— Hát a masinának. így, ahogy mondom. Figyeld:

kettőszázharminchét

háromszáz

ötszázhetvenkettő

hatvankilenc — négytizenki- lenc

kilencszázötvennégy — és mi hiányzik? Na? — a százkilenc- venkettő!

Amaz megbabonázva bámult Faragóra, majd a levélre. Félhangosan, a fogai között szűrődtek ki a szófoszlányok: hatvankilenc. .. négytizén kilenc... kilencötvennégy?

(Folytatása következik.1

semmit sem csináltam. Nem tudtam én, hogy ez olyan nagy bűn, hiszen a lányok eljöttek velünk, csak egy-két esetben volt erőszak. Azt elismerem.

Visszavárnak a munkahelyemre

Szlávik Gábor hat és fél évet kapott. Közülük ő néz ki a leg- fiatalabbnak.

— Mindent nagyon megbántam és szégyellem magam. Tudom, hogy bűnös vagyok, viszont érzem, hogy nincs még minden elveszve. Engem visz- szavárnak a munkahelyemre, dolgozni fogok és ez a tudat erőt ad nekem. Mást nem tudok mondani.

írtam a feleségemnek

Szarvas Jánost ötévi szabadságvesztésre ítélte a bíróság. Amit mond, nyugodtan mondja, de a sírás néha fojtogatja.

— Szinte teljesen ártatlanul kaptam öt évet, — úgy érzem súlyos a büntetés. Még a feleségem sem akarta elhinni, hogy ez igaz lenne. Én szerettem a feleségemet, boldog családi életet éltünk. De megértem, hogy öt évig nem várhat rám, hiszen fiatal még. Most megírtam neki, hogy ha úgy gondolja, adja be a válópert. Nem vagyok huligán, szerényen öltözködtem, dolgoztam. Ügy látszik, valahol elhibáztam. Bízom abban, hogy élhetek még becsületes munkáséletet.

Beszélgetés után, mikor kijöttem a börtönből, még sokáig magam előtt láttam az öt embert csíkos ruhában. Fülemben csengett sokszor ingerült, máskor mérlegelő, belenyugvó beszédük, egy-egy kijelentésük. Ezek az emberek tudják, hogy bűnösk, de ahhoz, hogy egész eddigi életmódjuk helytelenségére, a társadalomról és annak írott vagy akár íratlan törvényeiről alkotott felfogásuk tarthatatlanságára rádöbbenjenek, ilyen kemény ítéletre volt szükség. Most kezdik csak mérlegelni cselekedeteiket, most látják csak be igazán, hogy amit tettek, az bűn, még hozzá igen súlyos, a társadalomra, annak egyes tagjaira, de elvileg az egészre nagyon veszélyes.

Teljes egészében ezt még nem látják, s ezért természetes, hogy súlyosnak tartják a büntetést. Mindig elsősorban a saját szemszögükből igyekeznek „elbírálni” a történteket. Elfelejtik, hogy a büntetés elsődleges célja a nevelés, és az ő bűnük olyan súlyos, hogy hosszú évekre van szükség, amíg erkölcsileg is teljes értékű emberként visszakerülhetnek a társadalomba. Kétségtelen, hogy tragédia ez, amelyben a bukás ébreszti rá a szereplőket súlyos tévedésükre, amiben jelen esetben a szándék is szerepet kapott. Az elítéltek maguk is látják, hogy azon az úton, amelyen haladtak, tovább már nem lehetett volna menni, hiszen így is messze jutottak, s legfőbb ideje volt megállítani őket. Minden további lépésük csak elmélyítette volna a tragédiát és még súlyosabb ítéletekhez vezetett volna.

Bűncselekményük sorozatán az egész város felháborodott. Bűnösségük vitathatatlan, s ezt maguk is elismerik. Mindezen túl azonban a bíróság a büntetés kiszabásánál azt is figyelembe vette, hogy eléggé elszaporodtak az utóbbi időben az ehhez hasonló bűncselekmények, a büntetésnek tehát nem utolsó szempontja, hogy másokat is visszatartson a bűnözéstől, ilyen jellegű bűntettek elkövetésétől, sőt, annak szándékától. Most már mind az öten tudják, hogy — szavaikkal élve — „hülyeséget csináltak". Erre azonban korábban kellett volna gondolni.

Gál Sándor