Petőfi Népe, 1965. augusztus (20. évfolyam, 180-204. szám)
1965-08-08 / 186. szám
Húsz éve rebbent az atombomba OTA IEMPEJ (Japán) Egy regilgég tagyaSia Hirtelen valami megkarmolta az eget. A viruló ég kék vászna reccsenve szakadt a szédítő sebességgel kanyarodó alumínium-nyíl érintésétől. Így gyűl ki a tépett seb halálos iszonyodást ébresztve a fiatal lányban. A világ térképe fehér foltokkal tele, puszták ezek, melyek a megrepedt kozmikus celofán alól látszanak ki. A háború árnya elhúzza görbült karmos ujjait, s való véres nyomok maradnak utánuk. Szemem előtt fenyegetőn lebeg egy hályog. Fordította: Bán Ervin ESŐVEL ÁLDÓ hogy' tudhatnád most zápor zeng az éjben híd fütyörész csillogó út szalad tócsa dagad szemergő lámpafényben csengő esők mossák arcomat hogy' tudhatnád itt fenyvek s nyurga nyírek táncolnak most csipkés tornyok körül szép mellükön kisejlik nyíl a kéreg szoknyájuk széllel fényesen terül hogy’ tudhatnád e táj e ritka festmény miért maradt az őszben ily meleg hogy illatával dombok s kanyargó ösvény színével telnek erdők és egek hogy’ tudhatnád miért hoztam szerelmed nyírek közé magammal távoli ikonok és nehéz arany keresztek alatt esőkkel áldani hogy’ tudhatnád érted.zeng itt a zápor téged dicsér ha fény hull hang szakad talán majd ezer év távolából megérted gyönyörű voltodat hogy’ tudhatnád kezed a fények ága szelíd szemed folyók mélyébe néz eső suhog zizzen hajlik a szára csillog az út és karcsú híd fütyörész Veress Miklós „Erkélyjelenet 99 lH®£haí^éven felülieknek sei f JET ezdjük egy lapos **■ közhellyel: „Az élet a legnagyobb színház.” Legalábbis néha valóban úgy tűnik, különösen ott, ahol sokan élnek együtt és zárt udvarok nem rejtik az emberek tetteit. Mint a Leninvárosban, Kecskeméten. A hasonlatok általában sántítanak. A két „szín” sokban különbözik. Itt a játéktér sokkal nagyobb. Olykor három-négy esemény is látható egyszerre. Máskor meg olyan unalom terjeng, mint... (no, ne rossz- májúskodjunk). Pillanatnyilag csend van, afféle vasárnapi csend. A csávázó napsugarak most kergették el a bozontos felhőket és a névtelen erkélyek, ablakok egyszeriben megtelnek napra vágyó emberekkel. A gyerekek meglepő rendben játszadoznak az egyik sarokban. Az események menetét apró, puccos kislány indította meg. Unatkozott, vagy tán az ördög bújt belé: szüntelenül okvetetlenkedett. Belerúgott a homokvárba, sárba hajította a hozzá pattant labdát, belegyalogolt a sánta-iskolába. Kérlelték, csitították, hasztalan. Mit tehettek? Hazaküldtek. A biztonság okából egy darabig el is kísérték. A kicsi a lépcsőház előtt megállt, felkapott egy megkeményedett sárdarabot és a játszók közé akarta hajítani. A terv balul ütött ki; a lendülettől, igyekezettől megcsúszott. Elesett, csupa piszok lett a ruhája. A játszótér békés állóvize a rendbontó eltávolítása után látszólag gyorsan elsimult. Békésen folyt a labdázó-iskola. Az egyik szőke kislány szertartásos mozdulatokkal csattogtatott, hajladozott, lépgetett. s ölen-hatan fújták körötte a mondókát: C* ima, csattogó, szájbavágó, fülcibáló, cérnatekerő, óh, de karcsú nő, kishegy, nagyhegy, elöl taps, hátul taps, elől-hátul taps, hátul-elől taps, elől taps és visszavágó. Nem fejezhették be a játékot, Félmeztelen, elhanyagolt, kövér férfi, karján az iménti kis rosszasággal megálljt vezényelt. — Mélyítek volt?! — tudakozódott fojtott hangon. Csend, riadtság. — Hozzátok szóltam. Most nem jár a pofátok? KT islánya az éppen imént . érkezett fiúra mutatott. — Ö volt. Ellökött. A férfi elkapta a fiú kezét. — Te voltál? A gyerek nem értette a helyzetet, magyarázkodni akart. Nen is itt lakik. Véletlenül vetődött ide. — Ne hadovái] nekem az anyád picike úristenit! Szabad a gyengébbet bántani? A bácsi nyilván hallott egyet, s mást a szemléltető oktatásról, mert térdével váratlanul, alaposan fenéken taszította a fiút. — Majd én megmutatom neked, hogyan kell a kicsikkel bánni! — Következetes ember lévén megismételte az előbbi lábmozdulatot. — Vegyétek tudomásul: ez a játszótér mindenkié! Az én lányom is ott játszik, ahol akar, azt csinál, amit akar és ha még- egyszer beleköttök szétverem a pofátokat! S megindult a sarki kocsma felé. Az erkély-páholyokban felháborodottan, de tehetetlen-meglepetten ülőkre kacsintott menetközben: — Ezek a mai fiatalok! Az igazi színházban a közönség tapssal, füttyel fejezi ki érzelmeit, bátorítja, vagy korholja a szereplőket. Mi csak néztük megmeredve „az erőszak bűvöletében” ezt az alakot. Sajnos, az életben sokkal kritikátlanabb közönség vagyunk, mint a színházban. Vagy gyávábbak. Pedig itt mennyivel nagyobb szükség lett volna az „ezerfejű Cézár” ítéletére. Már csak azért is. mert azt a komisz darabot gyerekeknek és gyerekekkel játszották. WM olott nem ajánlatos tizenhat éven felülieknek se. Deltái Nándor Motoros fagylalt Ügy megszoktuk, hogy gépek nyü- zsögnek-dolgoznak körülöttünk ... Öreg Habók Lajos, aki égész életében kanász volt, s csak a háború óta üldögél vakon a faluszéli ház előtt, már nem I emeli reszketős fejét ! a dübörgésre, hogy ; aha, a Jani a kombájnnal, csak any- nyit mond: hát aratunk megint... Gyarapodó világunkat régebben traktorokkal is mértük, s most azon mérjem, hogy mennyire természetes már a traktor? Hát — ez is egyfajta értékegység. A tulajdonos közönye jó dolog, bár néha az elfelejtésig is elvihet, s az már nem ugyanaz, mint vak Habók Lajosnál, akinek a kombájn-dübörgés jelenti az aratást. Mert — így van ez — kicsit megszoktuk, kicsit el is felejtettük magunk- csinálta segítőtársainkat, kiejtettük őket a mértékegység megtisztelő szerepéből. Mégis, néhány nappal ezelőtt egy motorkerékpár, meg egy alumínium bődön nőtt a szememben naggyá. Aszfaltolvasztó hőségben döcögött az országúton, időről- időre megállt, mindig ott, ahol a sárga, meghajlott gabonaszárerdőkkel birkóztak a kézzel aratók. A bődön teteje csattanva ütődön az oldalkocsi fenekéhez, s előkerült — 0 fagylalt. Igen, fagylalt. Arató öregapámra gondoltam, aki országjárva, bandákban aratott, aki a mindig-ebéd szalonna mellé fa alatt melegedett vizet, meg büdöspálinkát kortyolt beosztva, hogy vakulásig, dologvégeztéig maradjon. Sok ezer arató öregapámra gondoltam, akik, ha két fillért ráköveteltek a napszámpénzre, hát továbbállhattak dolog és kenyér nélkül, s még jó volt, ha a kakastollasok oldalukba nem vágták a puskatust. Láttam, ahogy fogy a fagylalt, hallottam az összeszaladtak jókedvű zsivaját. Egy lánynak a nyakába is tettek, kicsit, sikkantva ugrott odébb. A szomszéd táblán megszokott iramban megszokott kombájn nyelte a métereket, s a nyomában kiürült mezőn apró, indiánbarna kisfiúk szaladtak. A hirtelen hatalmassá tágult sárga, nyugalmas határtalanságban itt is. ott is apró mozgó pontok: hajlongó kaszások, kötélteregetők, marokszedők. A nagyobbak meg: rend- rearatógépek. kombájnok. „Hej, ezt látnátok, arató öreg- apáim!” — majd_ nem hangosan ki- mondtam. Egyre fogyott 0 fagylalt a motor bö- dönjéből: (sztankay) elenyeleg, sokszorosan behozza... Oda nézzenek!... Hogyan rohan a két szál laposvassal?... A pártfogó: a brigád vezető volt, akit egyszerűen Sanyinak hívtak, pedig már régen levedletté ezt a becéző, fiatalító megszólítást; feltartóztathatatlanul lépegetett a negyven felé. Egy ebéd utáni tercierén, amikor Muhaiék újra pellengérre állították Mancit és Lajost, az a kívánság is elhangzott: el kell járni az igazgatóságinál, hogy „Capulet” Júlia (Manci) szobáját helyezzék át az irodaház másik oldalára. Az az oldal nem esik útjába Lajosnak, így a kisasszony se ugrik ki az erkélyre, mert hiszen hiába is ugrana ki, ha nem jár arra Lajos. Arra még a fás szívűek közül sem vállalkozott senki, hogy személyhez szólóan felszólítsák őket, hagyják abba ezeket a „nyilvános főpróbákat”. A piros szívűek azt mondták: nem ártanak senkinek, és nem mindennapi eset látni két fiatal szerelmének hangtalan kibomlását. Két hét telt el, s egyszer csak hiába lesték Júliát az erkélyein, Rómeót az erkély alatt. Nem tűntek fel. Csak egyetlen egyszer sietett ki Manci az erkélyre, s az ott elhaladó Lajos elé egy összegyűrt papírkát dobott le. Lajos felvette, zsebre gyűrte, felmosolygott, ment tovább. Júlia belibbent, Lajos vissza jövet sem állt meg — ezúttal nem lapos vas, hanem gömbvas lengedezett a vállán — nyomult előre a műhelyek felé. — Na, itt már történt valami — kiáltott fel Mühai. És rögtön igaza is lett. Berohant a találkozásokat figyelő expedíció vezetője, fennhangon jelentette: — Tegnap este láttuk „Rómeót és Júliát” karonfogva, betértek egy moziba. — Na, itt van! Kellett ez nekünk?. .. Vége a szép dalnak... — kiáltottak fel többen. Keseregtek, mint akiknek kiloptak valamit a szívükből... Még az öreg Muhai is elhervadt kevéskét. Csurka Péter Rómeó (Lajos) miközben a laposvas leng a vállán, vagy a kezében, vagy meszes vödrökkel, csapzott hajjal eseng felfelé. Vajon idézi-e a shakespea- re-i Rómeó örökszép szavait: ... Csitt, mi fény tör át az ablakon? Napkelte az, és napja Júlia ... Ö, hölgyem az! Oh, lángszerelmem ő! Mondja-e vajon Júlia (Manci): Jóságom, mint tenger, határtalan Szerelmem oly mély: mennél többet ad Neked; magamnak annál több marad... Ez a hangfelkutató expedíció, mely egy földszinti iroda sötétjéből magnetofonnal felfegyverkezve állt méla lesben, egybefolyó szövegeket nem tudott magnetofonizálni, csak igen mélyről jövő, időnként fel-fel- törő sóhajokat, egyes forró szavakat, mint például; te édes, drága liliom. Vagy egyszer az erkélyről alászálló egész kérdést: Mi a másik neved, Lajos? Lehetséges volna, hogy még egymás nevét sem tudják? — nevettek az expedíció tagjai. Pedig naponta felgyulladt Ca- pulet kertjében az örök szerelem tiszta fénye! És mintha csak ők lettek volna egyedül ezen a világon, nem akarták tudomásul venni, de nem is vették észre, hogy régen ttgyelik őket, mosolyognak raj túli. Kint sem találkoznak a gyár kapuján kívül? Nem! A találkozásokat megfigyelő „szolgálat” is csak negatívumokkal szolgálhatott. Nem várják soha egymást a gyár kapujában, nem találkoznak presszókban. Az utcán sem látták még együtt őket. A kiszáradt szívűek, mint az öreg Muhai is, mégis azt kiabálják, hogy ez az állapot tűrhetetlen. — Ebben a gyárban komoly munka folyik. Nem hagyhatjuk tovább szó nélkül ezt a szirupos enyelgést... — Senkinek sem ártanak vele. .. — Nyugodjon meg, Muhai bácsi! Lajos így is túlteljesíti a normát... Azt az időt, melyet Es már mégis csak tarI hetedein! A körülötte dolgozók, de még | a távolabb serénykedők is meg- j hallották az öreg kifakadá- j sát. Az új keresztépület felé I vágták a fejüket. Az irodaház, ! az igazgatósági épület felé, s a 1 már többször megmosolygott I kedves kép tárult eléjük: Az első emelet középső kis ; erkélye alatt állt Lajos, segéd- | munkás, anyagmozgató, akiből i most akarnak szakmunkást ké- ! pezni. Ott állt Lajos az erkély alatt, jobb vállán két szál tízméteres laposvas. á húsz kiló. Lengett a vállán, mint faág leng a szélben. Nyakán kiada- gadtak az erek, amint fejét felfelé, az erkélyre peckelte. . Az erkélyen pedig ott mosolygott le reá Mancika, a fiatal gépíróleány. Manci a vezér mellé volt beosztva, sokszor napokig elunatkozott, mivel a vezér nem volt itthon, még a hazában sem volt; a külföldet járta, devizás üzleteiket kötött. Ilyenkor Manci munka után kutatott az osztályvezetőknél, a titkároknál kilincselt, könyörgöit és gyakran vastag dossziékkal tért vissza, s napokig másolt. Akkor éppen nem másolt, hanem állt az erkélyen, mosolygott le Lajosra: Lajos pedig mosolygott fel reá. Sokszor percekig tartott ez az epekedő, sóhajokkal teli játék. Manci szoknyáját fodrozta a szél. Lajos vállán lengett a két szál lapos vas. Szó azonban nem hangzott el se fentről, se alulról. — Néma Rómeó, néma Júlia! — nevettek rájuk. Hamar híre ment ezeknek a hangtalan, epekedő, megismétlődő „erkélyjelenetek”-nek. Lajos, a sugármagas segédmunkás és Manci a vezér gépírónője Shakespearet beköltöztette a gyárba. Különálló expedíciók alakultak bizonyos érdekességek felkutatására. Az egyik expedíció hallgassa ki, mit mond
