Petőfi Népe, 1965. augusztus (20. évfolyam, 180-204. szám)

1965-08-20 / 196. szám

Nagy időit tanúja

G!zíves-kedves szóval tessékelt beljebb a félhomályos előszobából.

Az asztalon horgolt terítő. Akármerre néz az ember, mindenütt kézimunka.

— Ha nagyon elfáradok —,ez most már egyre többet megesik" velem is — és nincs kedvem olvasni, fogom a horgolótűt. Az agyam addig pihenhet, mégse unatkozok...

Hallgatom kerek mondatait. Érdemes odafigyelni arra, amit mond. Józan előadásmódjára, találó szavaira, beszédére, melynek eredeti gondolat a fedezete.

A tizenhat év előtti augusztusról jöttem érdeklődni, az alkotmány születéséről, amelynek tanúja volt Kancsár Sándorné akkori országgyűlési képviselő is.

Kancsár Sándorné ma nyugdíjas. Tíz évig volt országgyűlési képviselő. Először akkor választották meg, 1949. májusában, amikor már folyt az új alkotmány kidolgozása.

Történelmi pillanatok voltak. Az újjászületett hazában már új rend uralkodik. A harc még nincs befejezve, de már eldőlt. A nép gyakorolja a hatalmat, először igazán, mióta megtelepedett ezen a földön, de az állam alapokmánya még őrzi a kiváltságokat, az elnyomást, a nép régi urainak jogait.

fLM agasztos feladat lehetett még kis részt is kapni abból a munkából és felelősségből, amely az új rendet iktatja törvénybe, amely így valósággal új hazát ad egy népnek.

— A kidolgozásban természetesen csak nagyon kevés képviselőtársam vett részt — mondja Kancsárné —, de kötelességünknek tartottuk tüzetesen megismerni'rts új alkotmányt. Jól emlékszem, a kommunista képviselőcsoport üléseit mindig a Parlament Vadásztermében tartottuk, ahol hosszú viták zajlottak le. Az új címer körül talán még a kelleténél több is volt a vita. Szép emlékem az ünnepi országgyűlés, hol csak egyetlen napirendi pont volt, a Magyar Népköztársaság Alkotmányának ismertetése és elfogadása. Augusztus 20-án, amikor az alkotmány életbe lépett, már valamennyi képviselő fel- készülten állt emelvényre az országszerte megrendezett gyűléseken.

ahogy tovább emlékezik, ^ összefolynak az akkori augusztus élményei az előző néhány esztendő harcainak emlékével. Kancsár Sándorné kétszeresen is az új rend képviselője volt az országgyűlésben. Az elnyomás alól felszabadult dolgozó osztályokat, egyszersmind az egyenjogúságot elnyert nőket is képviselte.

Mosolyogva mondja — (hol lián az már! a világért sem akarja megbántani emlegetésével a férjét, de annyira jellemző az akkori közfelfogásra) —, hogy még a felszabadulás után sem volt szabad eljárnia a gyűlésekre. Nem engedte a férje, aki — párttitkár volt akkor otthon. Mélyhűtőn.

— Vasárnap délelőtt mindig gyűlésre ment az uram. Én gyorsan feltettem az ebédet, aztán utána! Meghúzódtam hátul, hogy ne lásson. Amikor befejezték, még tárgyaltak egy darabig, de én már akkor otthon főztem megint. Mire hazajött, ott várta az ebéd az asztalon. Nem vett észre semmit. Mégis mindig tudtam hogy mi van a községben.

r

tJóU került el az Újonnan Földhöz juttatottak Országos Szövetségének iskolájára is, hogy a férje akkor éppen pártiskolán volt.

— Nagyot néztem, amikor megérkeztem. Egyedül negyvenöt férfi között! Azt mondtam magamban: Te itt férfi leszel! Legalább annyit kell tudnod, mint nekik, nem maradhatsz le mögöttük a tanulásban!

Ö lett otthon az UFOSZ elnöke. Ezzel a ritmussal fogadták: — Hosszú a haja, rövi$ az esze, főzökanalat a kezébe!

De győzte, furfanggal is, becsülettel is.

Mindenekelőtt azzal szerzett elismerést, hogy nem dirigált ám! Tiltotta volna a meggyőződése. Mindenkit meghallgatott. Aki nem szólt, azt külön megkérdezte. Mindig együtt döntött a vezetőség, neki pedig önbizalmat adott, hogy lám, he. lyesen látta, ő egyedül is úgy határozott volna.

Egyszer aztán két hétre berendelték Bajára iskolára. A második héten utánajöttek, hogy menjen gyorsan haza, mert a helyettese „zsebből osztogatja” a tartalékföldeket. Még liter borért is. Tisztességes ember kell oda — mondták —. csinálj gyorsan rendet.

Pozícióra sose tört. Egyszer bírót akartak belőle csinálni. Képviselő is úgy lett, hogy előbb tiltakozott. Egy hétig tartott, míg engedett a rábeszélésnek.

mandátum neki csak felelősségvállalást és munkatöbbletet jelentett. Hogy milyen ember Kancsár Sándorné, kikövetkeztethető abból is, hogy legjobban új munkahelyén, a megyei tanács szociálpolitikai osztályán érezte magát. Nem kívánkozott magasabb állásba, onnan ment nyugdíjba, .s ott félnapos munkatárs most is. Mert:

— Nem tudnék dolog nélkül élni. Apám korán munkára fogott. Az volt a szokása, hogy este megkérdezte: Máma mit Csináltál? Megérdemled a kenyeret? Igaza volt. Az embernek fel kell tennie minden nap a kérdést: Mit tettem ma? Rosz- szat, vagy jót? És eleget? Amikor panaszt hallok, hibákat látok, arra gondolok: milyen kár, hogy kevesen kérdeznek ilyet önmaguktól! Pedig ma már igazán csak rajtunk, mindnyájunkon múlik, hogy boldogabban éljünk. Nem okolhatjuk a bajokért az uralcat, a kizsák- mányolókat, csak magunkat.

Mester László

Felszáradó hajnalon

tanyától tanyáig megyek elázott utakon»

új a szél sövénytől sövényig ■ tengernyivé szépült hajnalon, lugdosom az olvadástól nég ed nem sodort homokot. Cojtol a gaz, a messzeségben áéményfüst zokog.

ítég elhagyott fekhelyemre tehén hajtja fejét, ágak húrján zendtilnek mar sok ezerkilométeres zenék. Utamat elég szélesre egyedül nem taposhatom.

Fúj a szél tanyától tanyáig lelázott hajnalon.

E távolságban ki kérdi meg: mit tudsz, mit érzel?

Nem felejtett évszázadok játszanak a fagy ékszerével. Nyög a kútágas, vizet húznak s az arc a mélyben ottmarad. Az összedermedt szalmaszálak jég-pozdorjaként omlanak.

Némaságát tán egyszer elejti majd az ág s egymás közelébe hívja a költő és a fény szavát. Egyik láthatártól a másikig ívelő vágyat el nem olthatom. Kifakad a barackvirág a felszáradó hajnalon.

HATVANI DÁNIEL

Azon a nyáron, 1948-ban tértem haza a hadifogságból. A pontosan négy esztendeig tartó távoliét után szüleim lakóhelyén, az egykori uradalomban,

I „testközelből” mohón tanulmányoztam az egykori, s a felszabaduláskor földhöz juttatott cselédek, az újgazdák megváltozott életét.

Ebből azonban nem lehetett megélnem, s nem tétlenkedhettem a szüleim nyakán sem. Hiszen édesapám — az uradalom volt gépésze — már 76, édesanyám pedig 68 éves volt, akik a részükre juttatott 5 hold földből hármat korábban kénytelenek voltak bérbeadni. Ráadásul még a front átvonulása előtt Iá-, dában elásott két öltöny ruhámat valamelyik jó szomszédunk eltulajdonította — így aztán mindössze az a katonaposztóból készült ruha volt összes vagyonom, amelyet a fogságból magamon hoztam.

— Gyere el csépelni, jól kereshetsz. Legyél a segédtraktoros — ajánlotta Gábor, a szomszédos községben nem sokkal előbb létrehozott gépállomás egyik traktorosa, a pusztán legjobb barátom, aki annak idején édesapám keze alatt a gépek kiváló szakemberévé nevelődött.

— Én? Traktort még csak távolról láttam, nem értek hozzá

— szabódtam (s való igaz, mert korábban az uradalomban csupán gőzgépek voltak).

— Nem is kell értened. Elő van írva ilyen beosztás is, de mellettem jóformán semmit sem kell csinálnod. Tanulmányozhatod a parasztság „átalakulását”, s az sem megvetendő dolog, hogy részt vehetsz a néphatalom gépeinek első cséplési munkájában.

A jó kereset reményében — amire soha nem voltam úgy rászorulva, mint, akkor —, s azért is, hogy Gáborral együtt tölt- hetem a nyarat, örömmel vállaltam a munkát. Tudtam: „történelmi ütközetnek” leszek a tanúja, részese is, mert hiszen arról volt szó, hogy a fiatal pé- pi demokrácia minél több kenyérhez akarja juttatni az egész társadalmat. Ebben az ütközetben a kommunista párttagsági könyvét néhány hónappal előbb kézhez kapott Gábor áll az egyik oldalon, mellette csekély képességeimmel én — de vajon hányán állnak az oldalunkra a távoli falucskában, amely idilli környezetben, takaros házaival úgy lapul a dombok között, mint tojás a fészekben. Izgatott az is, hogy az új gép, rendszerünk gépgyártásának első terméke, megállja-e helyét

— de efelől Gábor hamarosan megnyugtatott: a próbacséplésen nagyszerűen vizsgázott a masina, s ő alaposan átnézte minden alkatrészét, baj nem lesz tehát vele.

Félnapos húzatással délután érkeztünk a faluba.

A párttitkár, negyvenéves körüli földhöz juttatott, s igen megnyerő modorú, élénk érdeklődésű parasztember fogadott és tájékoztatott bennünket. Elmondta, hogy a kommunista pártnak rajta kívül még két tagja van — s a szegényparasztok valamennyien a gépállomási géppel akarnak dolgoztatni. (Érdekes: középparaszt nem volt a helységben.) A kilenc nagygazda azonban, akinek földje a termékeny lapályon terül el, egyelőre még „tatabatá- zik”. A szomszédos község maszek cséplőiét emlegetik. Gábornak megvillant a szeme, s csak ennyit mondott: „Akkor itt nem lesz nagy kereset. Pedig nagyon kellene a gépállomásnak, s nekünk sem ártana.” A párttitkár bemutatta Mihály bácsit, a DÉFOSZ elnökét is, aki a gépnél a mázsáié szerepét tölti be. Rozzant, az egykori cselédélettől már jóvátehetetlenül megrokkant ember volt testben és lélekben az öreg.

— Az etetők? — érdeklődött Gábor.

— Csak egy etető lesz — mondta a párttitkár, s el is sza- lajtatott érte.

Negyvenéves, cingár ember keresett fel bennünket nemsokára.

— Egyedül akar etetni? Nem fogja bírni hajnaltól estig —

mustrálta meg tetőtől talpig az öles termetű Gábor, akiben egyébként akkora erő volt, hogy a húszkilós súlyokat a két kis- ujjára akasztva egyszerre tudta a magasba lökni.

— Nyolc apró gyerekem van — sírta szinté az etető, mire Gábor nyomban megnyugtatta: „No, rendben van.”

A cséplőmunkások a mindösz- sze három utca férfiaiból felváltva kerültek ki — tehát kalákában végezték a munkát.

S másnap hajnali négykor felbúgott a gép.

Csakhamar bebizonyosodott, hogy az etető nagyon is gyenge fizikumú a dob töméséhez, s szakszerűen nem is ért hozzá.

— Jöjjön le, pihenjen itt, a fák alatt — parancsolt rá Gábor, s ő ment a gépre helyette. És délig etetett. Délután folytatta. Csak akkor intette fel a „hivatalos” etetőt, amikor valami igazítanivaló akadt a traktoron, a verőn.

S ez így ment egy hétig. Akkorra viszont már sustorogták, hogy a gépész nem akarja keresethez juttatni a nyolcgyerekes szegényparasztot, rápályázott az ő részesedésére is. Tudtuk, honnan fúj a szél, s nem éppen barátságos pillantásokat vetettünk az ötven-nyolcvanhol- das nagygazdáknak a lapályban dölyfölő házai felé.

(Folytatás a 6. oldalon.)