Petőfi Népe, 1965. július (20. évfolyam, 153-179. szám)

1965-07-04 / 156. szám

Vendéglátók és vendégek üsatnap’ — Igen, Homorúdról — feleli halkszavúan. — Nagyon kedves embereknél vagyok a 15 hóna­pos kisfiámmal. A férjem csak hét végén látogat meg bennün­ket, mert ő odahaza maradt. Nagyon sok a dolog a gépjavító állomáson, ott dolgozik. Miközben elérkezünk a ven­déglátó Keiner Antalék otthoná­ba, a vendég Gál Józsefnétól megtudom, hogy amikor szüksé­gessé vált a kiürítés, őt tulaj­donképpen Hercegszántóra irá­nyították. De Sümegi néni, az otthoni szomszédasszony java­solta: jöjjön velük. Majd ő meg-. kéri a rokonait, segítsenek, leg- I alább lesz egy ismerőse. A foly­tatást pedig a rokonszenves há­ziasszonytól hallom: — Kedden múlt két hete, hogy kis Borikámat beírattam az iskolába. Amikor jöttünk ha­za, látom, hogy a szomszéd ház előtt sírdogál a fiatalasszony, mert ő még nem tudta, hóvá kerül. Én meg mondtam neki, jöjjön hozzánk. Hattagú a csa­ládunk, az már igazán nem szá­mít, hq. kettővel többen leszünk. A kis Lacikát pedig az uram is úgy szereti! Olyan aranyos, hogy nem is adjuk vissza az anyukájának, igaz'e, Borikám? — jegyzi meg tréfásan, a kis­lányához fordulva. — És Téri­ké, a fiatalasszony is, olyan al­kalmazkodó, szerény ... — Hát még a házinéni mi­lyen aranyos! — szól közbe csendesen Gálné. — Lacikám naponta velük ebédel, sőt, gyak­ran én is. És egész nap gondját viselik a kisfiamnak, amikor hazamegyek kapálni... — Hir­telen elhallgat. Látom, könny fátyolozza be a szemét. Aki be­legondol, megérti. Megható helyzet. Hiszen nem is olyan régen, még csak nem is hallott A csaló vizeslepedő-kúrától tüdőgyulladást kapott, abba halt meg. Huszonnyolcéves korában. * T izenkilenc évvel később, pontosan 1952. november 5-én, délelőtt tíz óra­kor hármat csengettek fővárosi lakásom ajtaján. „Ez csak rokon lehet — gondol­tam, amíg lekászálódtam a rekamiéról, és elindultam ajtót nyitni. — Más nem csen­get hármat, csak rokon.” Csakugyan az, Jenő öcsém állt az aj­tóban. S máris úgy támadt nekem, ahogy szok­ta, ahogy együtt nevelődtünk jóban-rossz- ban, sokáig csak a rosszban. Igyekezett derékon kapni, szó, ami szó, ő elegánsan felöltözve, én pizsamában, kipróbáltuk az előszobában, hogy melyikünk az erősebb. Keményebb izmú, mint én, de kevesebb fogást ismer nálam, így aztán néhány perces küzdelem után meg kellett eléged­nie a döntetlennel. Nem szégyelljük — persze, csak ma­gunk között — gyerekességünket, s mint­ha most élnők igazán a múltban elvesze- lődött ifjúságunkat, az ilyenfajta virtus­kodással vezetjük be csaknem minden ta­lálkozásunkkor egymás üdvözlését. — Te álomszuszék! Mikor akartál fel­kelni? — korholt aztán az öcskös. — Ne feledd, újságíró vagyok, nekem éjfél után van „fejront”. — öltözz fel gyorsan! Szeretném, ha ve­lem jönnél, a minisztériumba hivattak. — Bizonyára jól megmossák a fejed — ugrattam, de sejtettem az okot. — Akkor a vezérigazgatónk nem adta volna ide a kocsiját — mosolygott enyhén ünnepélyes megilletödöttséggel. — Siess, tizenegyre ott kell lennünk, az autó lenn vár bennünket a kapu előtt. Nemsokára, kicsit feszítve is, robogtunk a minisztériumba. Szótlanul ültünk egy­más mellett. Négy esztendővel ifjabb, hu­szonnyolc éves öcsém az elkövetkezendők sejtelmével, én a róla való emlékezéssel. Arra is emlékeztem, amikor a bábaasz- szony megérkezése után néhány órára fel­sírt, arra is, amikor hatéves korában oda­bújt az állását vesztett, és maga elé ré­vült tekintettel meredő édesapám ölébe, hogy mosolyt csaljon az arcára. Ö, kedves öcsém, hét kemény eszendőn át hányszor mentél az elemi iskolába egy darab száraz kenyérrel, nemegyszer anél­kül is ... Kavarogtak bennem a múlt em­lékképei, — de csak elmosta mindahányat az a sorozat, amelyikben már a felszabadu­lás után láttam öcsémet, a vadóc, kemény fiút, aki az 1937-ben állást kapott édes­apám keze alatt szerelmese lett a vasas­szakmának. C elszabaduláskor már gépészsegéd volt * a pusztán, de alighogy megalakult a szomszéd faluban a gépállomás, ide jött traktorosnak, ö lett a megye legjobb szán­tóvetője. Kezdetben virtusból dolgozott, meg a jó keresetért. A pénzt még gyak­ran emlegette. De felvették a pártba, párt­iskolára küldték, s már egyre gyakrabban hallottam tőle ezt a kijelentést: „Az or­szág érdeke.” Később egy Pest környéki gyárba ke­rült esztergályosnak. Az egyik nyáron meglátogattam, a fényképe ott díszelgett a legjobb munkásoké között. Ekkor már univerzális lakatos volt. Mosolygott a ké­pen, a valóságban azonban olyan össze- lottyadtan találtam rá, mint aki nem aludt előző éjszaka. „Nem is sokat — mondta. — De most nem lehet szunyó­kálni. Sürgős újításon dolgozom már a harminchatodik órája. Azt mondod, nem bí­rom? Dehogy nem. Az üzem mosodájában az éjszaka teleengedtem a fürdőkádat víz­zel, abban aludtam két órát. Mert tu­dod ... ” —, és elmondta, hogy valamilyen ; szerszámgépet drága pénzen külföldről szoktunk behozatni, de egy mérnök segítsé- gével ő megcsinálja idehaza is. Meg is! csinálták. És kitüntetett munkás lett az öcskös. i És főművezető ... És megérkeztünk a minisztériumba. A nagy fogadóterem már tele volt va- \ ** sasokkal. Néhányan, mint ismerő- ; sök, melegen üdvözölték legifjabb fivére-; met. Aztán bejött a miniszter. Valamikor; vasmunkás volt ő is. Röviden beszélt szó-! cialista iparunk eredményeiről, aztán ne-! veket említett, kitüntetéseket osztott. Egyszer csak elhangzott az öcskös neve ; is. Széles, vasas tempóval ment Jenő az ] asztalhoz. A miniszter megrázta a kezét, < s miután mellére tűzte a munkaérdem-! rendet, még egyszer parolázott vele, vállon \ is veregette. ( J Én csak ültem a sarokban, s bár nehe- J zen érzékenyülő ember vagyok, nem bír- J tam a könnyeimmel. Eszembe jutott Jóska bátyám. Tizenki-! lene évvel azelőtt annyi idős volt ő is, < mint az öcsém, aki soha nem gondolt j arra, hogy beszélhet a miniszterével. S most úgy szorongatták egymás kezét, mintha édestestvérek lettek volna. Tarján István ték, mert semmit sem hagyott maga után. Amikor Kecskemétre jött, már túl volt az első próbálko­zásokon. Sógorát húszezer fo­rinttal csapta be, és emellett még számos, néhány száz fo­rintot kitevő „kölcsönt” vett fel. legtöbb' csalását Szentesen követte el, de találkozunk a listán dunaújvárosi, kaposvári, kecskeméti nevekkel is. Felke­reste volt osztálytársait, vala­mikori ismerőseit és szorult helyzetére panaszkodva meg- sajnáltatta magát, s pénzt kért. természetesen, kölcsön. A tár­gyaláson is állandóan azt han­goztatta, hogy neki nem volt szándékában becsapni az em­bereket, a pénzt mindig meg akarta adni. Ennek az ellenke­zőjét azonban a tanúk bizonyí­tották. Mert a csaló nem &ra törekedett, hogy meglevő adós­ságait törlessze, hanem újabba­kat vett fel. Ruhára kért pénzt, mondván, hogy három nap múlva megadja. Nyilvánvaló, hogy a ruhavétellel várhatott volna még három napig, ami­kor — állítása szerint — „na­gyobb összeget” kapott volna. Amikor Kecskemétről eltűnt, a rendőrség hosszú ideig az egész országban kereste. Végül is előzetes letartóztatásba ke­rült és a napokban ítélkezett felette a kecskeméti járásbíró­ság. Kilenc rendbeli csalás és hat rendbeli csalással elköve­tett kisebb súlyú bűntett miatt halmazati büntetésül hathónapi szabadságvesztésre ítélte. Nem ez az első csalás, ami­ről lapunkban írunk, s nem ez a csaló az, aki a legtöbb em­bert becsapott. Az a módszer, amivel kicsalta a pénzt, már közismert, sablonos. Mégis megbíztak benne az emberek. Bzonyára fel sem merült ben­nük, hogy esetleg csalóval áll­nak szemben, hiszen ki hitte volna a szánalmas külsejű, alá­zatos emberről, hogy mások megtévesztéséből szerzett pén­zen él, többet „keres” ezzel, mintha dolgozik. Éppen ezért csak ritkán vállalt munkát. Egyáltalán nincs szándékunk­ban azt tanácsolni, hogy senki­nek ne adjon kölcsönt senki, hiszen mindenkinek az életében adódhat alkalom, amikor kény­telen társai jóindulatára, em­berségére támaszkodni. Nem ár', azonban óvatosabbnak lenni. G. S. Ha dolgozott, csak azért tet­te, hogy újabb ismerősökre te­gyen szert, akik az ő szemé­ben már kiszemelt áldozatok voltak. Vass György, szentesi lakos szinte az egész országot bejárta, de legtöbbet mégis Csongrád és Bács-Kiskun me­gye területén, községeiben tar­tózkodott. Emberismerete már- már zseniálisnak mondható. • Legtöbbször ugyanazt a szöve­get mondta el: beteg a felesé­ge, ő sem érzi jól magát, és mindezeken túl ruhát akar ven­ni. A pénzt megkapta, mert azt ígérte, hogy csupán néhány napról van szó. Nagyobb össze­get vár egy helyről és akkor megadja. Az emberek bíztak benne, hittek neki és mindenek fölött megsajnálták, segíteni akartak rajta. A pénzt azonban soha többé nem látták viszont. A csaló eltűnt és hiába keres­zatra mutatva magyarázza: — Viselt darabok. Most ma­gunkkal hoztuk. Ügy vettük kéz alól az ötvenhatos árvíz után. Mert akkor házunk, min' denünk elpusztult. Magunk is már a derékig érő vízből mene­kültünk. Borzasztó volt! Most minden más. Mindent a derék, jó katonáinknak köszönhetünk. Ha ők nincsenek, és az a sok jó intézkedés, akkor nem is tu~ dóm... És ezt hallgassa meg, kedves. A kisunokám csalán- kiütést kapott. Menyem, aki egy hónap múlva szülni fog, eV vitte a helyi doktor úrhoz. Az meg nemcsak a kislányt nézte meg, hanem őt is kikérdezte az állapotáról és mondta, hogy ok­vetlenül menjen be Bajára a kórházba. Másnap pedig, hogy biztosan szót fogadjon neki a menyem, kiküldte még a zöld­keresztes nővérkét is, hogy fi­gyelmeztesse. Hát kérem, ilyen aranyosak, így törődnek az em­berrel! * * » Képek a dávodi vendég­látókról, akik az ember­ség legjavából adnak példát. És a vendégekről, akik hálatelt szívvel, fegyelmezetten alkal­mazkodnak a kényszerhelyzet­hez. S akik — egészen bizo­nyos — ugyanolyan nagyszívű vendéglátók lennének, ha sze­repcserét diktálna a szükség. Perny Irén egymásról a két család. És íme, most? ... — S ha már lehetséges lesz és elbúcsúznak egymástól, va­jon ápolják-e a barátságot az­után is? — fordulok most Kei­ner Antalnéhoz. — Persze. Tériké, és Duna- falváról idelátogatott édesapja is meghívott bennünket bú­csúba ... * * » ti ét házzal odébb ko­■*1 pogtatva találtam rá az édestestvérénél vendégeskedő idős Sümegi Imrénére. Itt is szomszédja maradt a fiatal G?J Józsefnénak. Sűrűn teleírt leve­let tart a kezében, a másik­kal meg a szemét törülgeti. — Csak nem valami rossz hír, Sümegi néni? — A, nem. Kedves nászasszo­nyom testvére írt Tolcsváról. Több mint egy hónappal ezelőtt vendégségben voltak nálunk Homorúdon. Azt írja, hogy mi­lyen jó is volt. Énnekem meg az otthonunkat juttatta eszem­be. Elérzékenyedtem... A hófehérre meszelt szobács- ka összes bútorzata két nagy és egy gyermekágy. Benne ép­pen ébredezik délutáni álmából az alig hároméves kisunoka, Irénke. A néni meg, a bútor­El őttem napbarnította arcú, gömbölyű karú fia­talasszony halad. Az ebédet vi­szi a konyháról. Mellészegő­döm, s megkérdezem: — Ugyancsak vendég Dávo- don? senki nincs itthon, mert korán reggel mindenki dolgozni ment. Majd csak estére jönnek. Apuka is. Csak anyuka nem, mert ö április 1-én itthagyott bennün­ket. Jóska lesüti a fejét. Kedvem volna, de nem merem az anyu­kája felől faggatni. Szemmel- láthatóan bántja a dolog. így hát megkérdem: — S jól megfértek a rokon­sággal? — Nagyon. Mindenkinek és mindennek csináltunk jó helyet, Még a górét is kiürítettük, hogy elférjen benne a Gyuricza sógo- romék kukoricája. Jóskának egy órára vissza kell mennie a munkahelyére, nincs már ideje. Nem is tartóz­tatom. * • * E'olbuchin utca 28. szám alatt két meglettebb korú asszonyt találok a kétszobás csa­ládi ház konyhájában, mosással elfoglalva. — Jaj, kedvesem, nagyon rosszkor jött! Nagyon sietünk a mosással, hogy megszáradjon az ágynemű, mire az uramat visz- szahozzák. Most vitték Bajára a mentők. Nagyon súlyos beteg szegény — fogad elkeseredetten a szemüveges Anna néni, Gúnya Ferencné. Mélyen átérezve a bá­natát, tömören vázolom jöttöm célját. S aztán anélkül, hogy abbahagynák a dolgukat, a két asszony egymást kisegítve el­beszéli: Ismeretségük, barátságuk régi keletű. Annak idején 1943-ban a közös sors hozta őket közel egy­máshoz. Hiszen a most súlyos beteg Gúnya Ferenc bognár­ként, Keszthelyi Péter pedig fejőgulyásként dolgozott akkor a püspökpusztai uradalomban. S a két család barátsága tovább szövődött azóta. 1956-ban, a nagy jeges árvíz idején Keszthelyiék márciustól májusig élvezték Gúnya Ferencék vendégszerete­tét. Ezúttal is, még mielőtt a Püspökpuszta kiürítésére került volna sor, Anna néni üzent ba­rátaiknak: jöjjenek csak, ha a szükség úgy kívánja. És most — bár szerencsére nem került víz alá a puszta — lassan három hete lakik itt a héttagú Keszt­helyi család, melynek felnőtt tagjai munkában vannak. Csak a nagymama felügyel a piciny unokájára. És amiben tud se­gít, megpróbál vigasztalást nyúj­tani a vendéglátó barátnője bá­natában. ßavod utcáján katonák me­netelnek. Nápégette bar­naarcú legények. Egy idős, göm- bölyded néni a járdán haladtá­ban megáll, nézi őket és mint­egy önkéntelenül. hangosan megjegyzi: „Drága gyermekeim!" A tanácsházán Gál József vb- elnök tájékoztat: — A nálunk tartózkodó négy- százötven katonának és társaik­nak köszönhetjük, hogy tsz-eink- ben nyugodt, jó ütemű munka folyik. Egy-két napon belül be­fejezzük a növényápolást. Mert segítségük nélkül, könnyen meg­lehet, hogy ide, a tanácsháza közeiéig is eljutott volna a víz. * * * ßenn, a tanácsházán, a vb- elnökévei szomszédos iroda- helyiségben Tárnái Sándorral, a homorudi tsz bérelszámolójával ismerkedem össze. Dávod vendé­ge ő is, s egyúttal a termelő- szövetkezet számos feladattal felruházott helyi megbízottja. A homorudi közös gazdaság a ba­jai járás öt községében kény- szer-vendégeskedik. Elgondolha­tó hát, akad feladat bőven. Az ezerkétszázas sertésállomány például Vaskúton kapott helyet. Tárnái Sándor a Dávodon ott­hont kapott tsz-gazdák háztáji állatállományának takarmány­biztosításáról gondoskodik, szer­vezi a gazdák munkába menete­lét. Mert naponta tehergépko­csi viszi őket a víztől megvé­dett homorudi határba. Az élet nem állt meg, a munkának gyors ütemet parancsol az időjárás, a fejlődő kapásnövények, az arat- nivaló. — így hát valószínű, hogy ke­vés embert talál otthon az elv­társnő, akár a kedves vendég­látóink, akár közülünk valókat — világosít fel Tárnái Sándor. Próbát teszek mégis. Bartók Béla utca 1„ Árokszál­lási Józsefék portája. A kiska­puban négy 6—7 éves-forma kis­gyerek. Közülük pöttömnyi, szeplős orrú legényke áll elém. — Árokszállási Ferike vagyok, ők meg az árvizesek. Most ná­lunk laknak — mutat kis tár­saira. — Tessék bemenni, a nagy testvérem, a Jóska itthon van. ebédel, Ö mindent tud. Amint az udvarra lépek, az ott tanyázó kacsahad éktelen hápogásba, imbolygó futkosásba kezd. A zajra ebédjének utolsó falatját lenyelve, előkerül a ház­ból a 16 éves szerelőtanuló Jóska. — Sok most a baromfiak, van vagy háromszáz. Mert Homorúd­ról tíz rokonunk lakik nálunk. Ök hoztak körülbelül 200 ba­romfit, egy lovat, 2 tehenet, négy borjút és 17 disznót. De most

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents