Petőfi Népe, 1965. június (20. évfolyam, 127-152. szám)

1965-06-13 / 138. szám

A nyolc általános után

Nemcsak a szaktanárok feladata

Kecskemét egyik tanyai iskolájában, Belsőballószögön, tan- testületi értekezleten vitatták meg a napokban a helyesírás tanításának gondjait.

Előre kell bocsátanom, hogy a megbeszélést ugyan nem a mi, másfél hónappal ezelőtt megjelent vitaindító cikkünk „provokálta”, de felfigyeltek rá az ottani pedagógusok is, s megállapításaink megerősítették őket abban a szándékukban, hogy kutassák a helyesírás tanításának eredményesebb módszereit.

Aki rosszul beszél, rosszul is ír

Bevezetőül Muzslai Zoltánná magyarszakos tanár tömör ösz- szefoglalóban ismertette azokat a cikkeket, amelyek a különféle szakfolyóiratokban tárgyalják ezt a témát.

Az országos tapasztalatok azt mutatják, hogy nem eléggé eredményes a helyesírás taní~ tása sem az általános, sem a középiskolában. Ez a feladat persze nem hárulhat csupán a magyarszakos tanárokra, hanem az egész tantestületet érinti.

Közös feladat mindenekelőtt helyes beszédre szoktatni a tanulókat, figyelni és kiigazítani a hangsúly és a kiejtés hibáit. Mert az otthon tanult pongyola beszéd, s a tájnyelv sokat ront az úgynevezett helyesírásérzéken.' •

Megfigyelték továbbá, hogy a felsőbb osztályokban többnyire romlik a helyesíráskészség akkor, ha túlságosan sok, gyorstempójú jegyzetelésre szorítják a tanulókat.

lV-től VMII-ig nines javulás

Zilahi Sebess Béla igazgató nemrégiben hat osztályban íratott rövid dolgozatot. A két ívben, s a négy felsőben. Azonos szöveget diktált. Az eredmény meglepő volt. Fejenként 11 hibát vétettek átlagosan a IV. Bibén, 13-at a Vl.-ban, 14-et a VII-ben, 15-öt a IV. A)-ban, 17-et a VIII-ban és 19-et az V-ben.

Szembeötlő, hogy a VlII-osok másfélszer annyi hibát.ejtettek, mint a kicsik a IV. B)-ben! A legjobb felső osztályban is legalább annyi a hiba, mint a IV/b-sek átlaga! Az adatsor ingadozásokat mutat, bonyolult feladat volna további következtetésekbe bocsátkozni. Annyi azr'nban világosan kivehető, hogy a felső tagozatban már nem javul tovább a helyesírás- keszség!

Az írás külalakjáról annyit, hogy oár akadt néhány szinte olvashatatlan dolgozat is, az összkép jó. A leggyakoribb hiba az eltorzult és összetéveszthető a és o betű. Megesik az is, hogy v helyet f-et írnak a gyerekek.

Egyébként hiba nélküli dolgozat nem volt, egyetlen tanuló ejtett csupán egy hibát, mintegy 60-an tíz hibánál kevesebbet, összesen hárman pedig 40 hibánál többet. A zöm tehát meglehetősen hadilábon áll a helyesírással.

Mi az oka?

Élénk vita kerekedett az értekezleten arról, hogy mi az oka a felső tagozat rosszabb eredményeinek. (Helyenként még olyan színezetet is kapott az eszmecsere, mintha a magyarszakos tanárok támadásnak érezték volna a felmérő dolgozatot. Holott nem erről volt szó.)

Bizonyos, hogy az eredmények alakulásában szerepe van annak, hogy a két negyedik osztályban kicsi a létszám — 25 körül mozog —, míg a felső osztályokban 35, vagy annál is több. Azután: a felsőben már kevesebb a diktálás utáni írásgyakorlás, s már nem veszik olyan szigorúan a külalakot sem, ami azzal a következménynyel járhat, hogy a tanuló nem fordít annyi gondot az írásra. A felsősök többet foglalkoznak a magyar órák keretén belül az irodalommal, s így kevesebb idő jut a helyesírás ellenőrzésére. Ehhez járul, hogy ritkábban írnak dolgozatot — igaz, hogy hosszabbakat —, így ritkábban kerülnek szembe a hibáikkal. S már az osztályzásban sem jut annyira kifejezésre a helyesírás elleni vétség, mert bár lehet, hogy ennek alapján egyest érdemelne a tanuló dolgozata, de ha a fogalmazás és a külalak megfelel, akkor jobb jegyet kaphat. Tehát elmarad a helyesírási hibák büntetése. Mindezek tetejében mind többet ártanak a felsőben a túlkoros tanulók, akik éppen azért maradnak vissza, mert a leggyengébbek, mert bukottak.

A felsoroltak éppen elég gondot adnak. De az okok még súlyosbodhatnak, ha a felső tagozatos szaktanár nem végez lelkiismeretes munkát.

Még egy figyelemreméltó észrevétel hangzott el Táczi Szabó Győzőné alsó tagozatos nevelő részéről. Szerinte az alsó tagozatban annyival is könnyebb a nevelő helyzete, hogy egy osztállyal foglalkozik, s sokoldalúan, jól ismeri valamennyi tanítványát.

Másrészt az alsóban a tanmenet módot ad arra, hogy játékos módszerekkel, tehát a gyerekek érdeklődését felkeltő módon foglalkozzanak olyan súlyos anyaggal is, mint a helyesírás. Nagyon tetszik például a tanulóknak a következő játék:

Mit visz a hajó j-vel? — kérdezi a tanító néni. S a gyerekek versengve mondják a szavakat, miközben nagyon jól megjegyzik, hogy melyik szót kell j-vel és melyiket ly-nal írni. Sokkal jobban megrögződnek így az ismeretek, mintha szabályokat tanulnának csupán.

Kerülni a felesleges adminisztrációt

Számos részletkérdés vetődött még fel a megbeszélésen, míg döntésre került a sor. A tantestület legfontosabb elhatározása végül is abban áll, hogy valamennyi nevelő szenteljen ezentúl több figyelmet a helyesírásnak. Hangsúlyozták ugyan, hogy a helyesiráskészség fejlesztése elsősorban a szaktárgyi órákon múlik, mégse kizárólag azokon, s nem zárkózhatnak el e feladat elől a többi tantárgy tanárai sem.

Némi vita támadt ezután akörül, hogy a nem magyarszakosok csak azokat a hibákat javítsák-e a felső tagozatban, amit a tanterv szerint a gyereknek már tudnia kell, vagy pedig valamennyi helyesírási hibát. Nagyon helyesen egyeztek meg végül is abban, hogy o magyar nyelv tantervének figyelemmel kísérése nem követelhető meg a más szakosoktól. A felső tagozatban már különben is jogos minden helyesírási hibára felhívni a tanulók figyelmét, még akkor is, ha nem ju1/ ettesben voltak otthon.

^ Az asszony vasalt, a kislány unva a behurcolt játékokat, egyre gyakrabban tekintge- tett ki az ablakon. Alkonyodott, hűvös szél fújt, az édesanyja mór nem akarta az udvarra engedni. Felajánlotta inkább, hogy kivasalja a babaruhákat is.

— Jobb lenne, ha mesélnél — alkudozott a kislány.

Az asszony megpihent a vasalóval. Emlékezetében egy délelőtti beszélgetés villant. Az üzemben előző nap békegyűlés volt, később érteik haza. Társnőjét, Katit már nagyon várta hatéves kislánya. Faggatta hol volt, hát elmondta. A kis Kati sehogy nem értette mi az; háború, béke... Ma. ahogy így utólag beszélgettek róla, eltűnődött. Vajon az ő nyolcéves Zsuzsija érti-e?

— Tudod mit? — kérdezte gyors elhatározással. — Elmondom neked az én utolsó babám történetét.

— Milyen volt? Nagyon szép?

— Igen. De a történet nem itt kezdődik. Tudod a nagyapa sokat utazott, vasutas volt. A nagymama, azaz az én anyukám meg gyümölcsöt csomagolt egy gyárban. Mindig korán ment, későn jött haza. Egyedül voltam — és nagyon, nagyon szép babára vágytam. Nem nagyra, csak szépre és arra, hogy öltöztetni lehessen. Anyuék tudták, s már nyáron kezdték tervezgetni, hogy karácsonyra megveszik. Az elsőt, de az igazit, mert addig csak filléres rongybabám volt.

— És megvették?

— Igen. A karácsonyfán gyertyák égtek, csillagszóró vetette a szikrát, s a fa alatt világoskék tüllruhában, meseszép szőkehajú baba ült. Szólni, közelíteni is alig mertem. Anyu adta a kezembe és mondta rögtön: „Nagyon vigyázz rá, mert sok pénzbe került...”

— A karácsony, az újév ter- vezgetéssel telt: milyen ruhát varrunk majd a babának. Már össze is gyűjtöttük a hozzávalót, amikor levél jött Olaszor- K

szágból. Fekete szélű gyászjelentésen egy fénykép volt benne. A keresztanyámé. Anyu sokáig nyugtalan volt, sírt. És ki tudja hányszor ismételgette: „A honvág)', a fájdalom, az átkozott háború az oka mindennek. .Én és a baba vártunk. Arra, hogy anyu megint vidám lesz, egyszer csak előveszi a batyuba kötött maradékanyagokat, s vasárnap délután dúdolva, tréfálva a varrógép mellé ül.

r őzben elmúlt a nyár. Apu egy este különös, soha nem látott idegességgel érkezett haza. „Kiürítik a várost” — mondta. Másnap felszedte a kamra kövét, mély gödröt ásott a helyén. Azután két ládát hoztak le a padlásról, s abba pakolták mindenféle, eddig a szekrényben levő holmit. A ládák a kamra gödrébe kerültek, azután szépen visszarakta apu a köveket. Este átjött a szomszéd néni. Egymás vállára borulva sírtak anyámmal és reggel egy kis táska ruhával, néhány napra való ennivalóval elindultunk az állomásra. Ott egy nagyon hosszú vonat állt, kilencvenkilenc kocsit számoltam

meg. Nekünk már ülőhely is alig jutott. Senki nem tudta hova, meddig megyünk, csak azt, hogy el kell hagyni a várost. És a mozdony egy hosszú, keserves sípolás után megrántotta a vagonokat.

__ A vonatok olyan jó, kedn vés ismerőseim voltak, mint neked az utcánkban levő házak. Nemcsak azt tudtam róluk, hogy ők hozzák, viszik szolgálatba apámat, azt is: hol, milyen nevű állomásokon állnak meg Kecskeméttől Pestig, vagy Szegedig. Nem volt ismeretlen már az első állomás, Klábertelep sem. Emlékeztem rá azért is, mert egyszer anyu idejárt egy hétig szőlőt csomagolni. Most másért is emlékezetes. Ahogy a vonattal odaértünk, félelmetes morajlás repülők közeledtét jelezte. „Kiszállni! Kiszállniii!” — hallatszott mindenfelől. Amint leléptünk, majdnem utolsónak a lépcsőről, már fejünk felett zúgtak a gépek. Irány a közeli kiserdő! Apu futott elől a kis fatáskávai, amibe a legszükségesebb iratok voltak, anyu utána, leghátul én, üres kézzel.

— A repülők közben még lejjebb, még közelebb jöttek, mintha kizárólag minket üldöznének, majd hirtelen ropogással „megszólaltak” a géppuskák. Két lépéssel előttem egy őszhajú ember arcra zuhant... Egyszerre csak azt láttam, hogy anyu mind messzebb kerül tőlem. Futni akartam — lépni sem tudtam. Anyu! Anyu! — akartam kiáltani, de nem volt hangom.

A többire nem emlékszem. Később tudtam meg, hogy elájultam, s golyózáporban, életét kockáztatva anyu jött visz- sza értem és ölében vitt a fák alá.. s

Bodor Miklós: Tájkép.

tottak el a magyar órákon a kérdéses pontig, szabályig. Elvégre a bonyolultabb esetektől eltekintve már kielégítően is- merniök kell a helyesírást. A nem magyarszakosok ilyen megterhelése sem indokolt, ök nem osztályozzák a hibákat, csupán javítják, s így hívják fel rá a tanulók figyelmét.

Elhangzott ezzel kapcsolatban még az a javaslat is, hogy a tanárok vezessenek naplót a tanulók jellegzetesebb hibáiról. Ezt a javaslatot a tantestület joggal elvetette. Az ilyen munka ugyanis felesleges adminisztrációt okozna, alighanem még el is venné az időt a voltaképpeni feladattól.

Tervek

a normarendszer

bevezetésére

Az értekezlet eredeti célja az volt, hogy előkészítse egyfajta normarendszer bevezetését a belsőballószögi iskolában a helyesírási hibák jelölésére és osztályozására. A szaklapok többféle ilyen normarendszert is ismertettek már. Bármelyiknek a bevezetése természetesen kezdetben némi többletterhet ró a nevelőkre, hiszen meg kell jegyezni, meg kell tanulni a jelölésrendszert, később azonban az eredmények gyors javulása remélhető tőle, éppen azáltal, hogy a hibafajtákat megkülönböztető jelölései könnyen áttekinthetők. Amellett így mód nyílik az egységes osztályozásra. Alkalmazása természetesen elsősorban a magyar tanárokra kötelező.

De ezen az értekezleten még nem született meg a döntés. Gyakorlatilag úgysem lehetett volna bevezetni most már, közvetlenül a tanév vége előtt. Az új tanév kezdetéig azonban ismét összeül az iskola nevelőtestülete, hogy megállapodjanak a bevezetés módjában a legapróbb részletkérdésekig.

Elmondhatjuk tehát, hogy ez az értekezlet mindenképpen hasznos volt. Először is sok tapasztalat összegeződött a vita során. Másrészt pedig hasznos volt azért, mert egy új, az eddiginél hatásosabb, eredményesebb munka nyilvánvaló szándékáról tanúskodott.

M. L.

Zsuzsi szeme tágra mered az izgalomtól. Nemcsak érti, szinte át is éli a szomorú „mesét”. Az asszony észreveszi, amint egy kivasalt inget összehajt és közben a kislányra pillant. Félti félelemnélküli nyugalmát, játékos kedvét, ezért már csak ennyit mond:

— Egy egész hónapig laktunk a vonatban, mire hosszú kerülővel eljutottunk Veszprémbe. Sokat féltünk, éheztünk, fáztunk, hónapokig pincékben pádon ülve aludtunk — míg egy kora tavaszi napon a szovjet tankok fel nem dübörögtek a patak mentén kígyózó úton. A pinceajtóban orosz katona szava csendült. Egyedül apa értette. Art mondta: elűzték az ellenséget, számunkra vége a háborúnak. A pince mellett malom állt. Vízi malom. Beköltöztettek oda minket is. És anyu a molnáréktól kapott lisztből nekilátott a tészta gyúráshoz. Hosszú idő óta először mosolygott, amikor a kifőtt tésztával teli lábast az asztalra tette...

Csend. A kislány szólal meg először:

— Anyu! És mi lett a babáddal?

— Igaz is. Az ő történetét még nem fejeztem be. Mielőtt elmentünk hazulról, az utolsó pillanatban a pincébe rejtettük. Amikor húsz évvel ezelőtt, 1945 májusában, a háború végén visz- szajöttünk — az első utam a pincébe vitt. Dobogó szívvel nyitottam fel a doboz tetejét. Elmállott, penészes rongyfoszlánnyá vált a tüllruhácska, mint nedves agyag morzsolódott, mál- lott szét a keze, lába. Csak a porcelánfej maradt épen, az égszínű, tündöklő kék szemekkel. Megsírattam, hiszen az utolsó, az egyetlen, igazi szép babám volt. De sokan, nagyon sokan az édesanyjukat, apjukat, testvérüket gyászolták a háború miatt...

*▼ suzsi nem kérdezett to" vább. De lefekvés előtt anyja ágya mellé ültette a legszebb babáját.

Eszik Éva