Petőfi Népe, 1965. június (20. évfolyam, 127-152. szám)
1965-06-27 / 150. szám
Egy néprajzos naplójából Él HJ^LJl,S2SL]É Máig Sem tudtam eldönteni, hogy a barátság jeleként vagy büntetésből ettem meg életem első halászlevét Pali bácsi, a halászmester orvhalászaton kapott előző nap, midőn nagy buzgalommal lestem, mikor kapja be valami elszánt keszeg a horgomat. Én akadtam horogra, s az öreg szigorúan rámparancsolt, hogy másnap délig „különbeni következmények terhe mellett” két pengőt fizessek ki. Így kerültem kapcsolatba a halászokkal ötéves koromban. Elvittem a pénzt, s az öreg meginvitált ebédre. Hősiesen nyeltem a méregerős levet, s talán ezzel nyertem meg későbbi jóindulatát irányomban. Pali bácsi híres halfőző volt. A városi és községi urak sokszor kiüzentek, hogy ekkor meg akkor jönnek, várja őket halászlével. A kitűzött időre a társaság mindig megszaporodott, de az étel mindig elég volt. A jólértesültek szerint ez úgy történt, hogy amikor az első kocsi bekanyarodott a tanya elé, a halászlé már javában Totyogott a bográcsban. Az öreg ott bicegett a szolgafák előtt, számolta a vendégeket. Üjabb kocsi érkezett, ezekre már nem számítottak. Sebaj. — Egy kanál erős paprika! — adta ki az utasítást. Ahogy nőtt a vendégek száma, úgy nőtt az erős paprika mennyisége is. A főjegyző úr nem tudott annyi vendéget összetoborozni, hogy Pali bácsi ne győzte volna paprikával. Legfeljebb a bor bizonyult kevésnek, erről azonban a vendég uraknak kellett gondoskodni. A halászok kevésbé vidám történeteket is őriznek a halevéssel kapcsolatban. Ették ők egész éven át, már a könyökükön jött ki, de sosem laktak jól belőle. A vízparti élethez hozzátartozott a napi halfőzés. A gazda válogatta ki a halat a bárkából, javarészt az értéktelen keszeget. Száz darab csak akkor került bele, ha bágyadt volt. Míg az inasok tüzelőt gyűjtöttek, a legények megtisztították a halat és feltették főzni. A mester ezalatt gyúrta a tésztát. Pejenként 3 evőkanál lisztet számított. 20—30 éve még fatálban gyúrtak, csak később kezdték a gyúródeszkát Használni. A kifőtt tésztát fatálba szűrték, ráöntötték a levet, körülülték, és várták a gazda engedélyét. „Isten, áldd mög, embör, álddi" mög!” — fohászkodott, s kanalával megkoccintotta a tál szélét. Ezzel indult a verseny. Mindenki csak maga elől kanalazhatott, ha más elé nyúlt, kezére csaptak a kanállal. Aki nem akart éhen maradni, annak sietnie kellett. „Három tészta a szájban, három a kanálon, három a szem előtt” módszerrel igyekeztek minél többet elfogyasztani, hisz a nehéz munka mellett napjában csak kétszer étkeztek. Ha a lé elfogyott, sor került a halra is. Előbb a mester vette ki kedvenc darabját, aztán a többiek. Kenyérszeletről bieskaheggyel falatozták, a szálkákat pedig szépen egy csomóba köpték, hogy könnyen összesöpifrhessék, nehogy valaki mezítlábasán belelépjen. A ^halas kenyeret” eltették vacsorára. Csúfolták is a halászokat, hogy a tányért is megeszik. Ha nem volt vendég, bor sem jutott a halra. A szomjúság megelőzésére sokszor vadalmát vagy kucsmagombát főztek bele, így a savanykás lére nem kívánták úgy a vizet. Aki mégis megszomjazott, az fogta a sza- polyt, s merített a Dunából. Egy évtizede már, hogy népes bizottság előtt vizsgáztam. Volt professzoraim kérdeztek, én nyugodtan válaszoltam. Az elnök már éppen be akarta fejezni, mikor a bizottság általam ismeretlen, idősebb tagja kért szót. — Na, ez beteszi nekem az ajtót — gondoltam magamban —, biztos valami kacifántosát fog kérdezni. — Kolléga úr, ugye bajai? —Igen. — Mondja, most is olyan kitűnő halászlét főznek Baján, mint régente? Mert valamikor ott főzték a legjobban. A kérdés nem várt vihart kavart fel. A bizottság két részre szakadt, egyesek a bajai halászlére esküdtek, mások a szegedit istenítették. Utólag tudtam meg, hogy Fülep Lajos professzor volt a kérdező, aki hosszú évekig élt Baján. A halászlé azonban más jellegű viták tárgya is lehet. Egyesek úgy vélik, hogy ez az elnevezés helytelen, mert nem a halász leve, hanem a halé. Mit szól ehhez a nyelvészet? A halászlé kifejezést már Vörösmarty is bátran használta (idézi A magyar nyelv értelmező szótára). Hasonló összetételt találunk a XVI. századból: halászvíz formában, ami halászható vizet jelent. Tehát az összetett szavak elő- és utótagja nem mindig birtokos viszonyt fejez ki. Ahogy az ebédszünet, viharszünet kifejezésekben sem az ebéd vagy a vihar szünetelésére gondolunk, vagy az ár- vízvédelemnél nem az árvíz védelmére, ugyanúgy senki sem gondol komolyan a halász levőre. így indokolja a kifejezést a Magyar Nyelvőr 1964. 2. száma. A. kérdés másik oldala az, hogy milyen régi az étel és a kifejezés. Ez már nehezebb probléma. A XVII. századi szakácskönyveink a halászlé receptjét nem közlik, pedig igen sokféle módját ismerték a halkészítésnek. Galgóczy István uram 1622-ben 189 féle halreceptet közöl magyar vizekben termő halakra. Igaz, hogy ezek a szakácskönyvek főúri konyhákra voltak méretezve, és a fűszerek közt szerepel a sáfrány, bors, fahéj, gyömbér, füge, mazsola, nádméz, citrom, olaj, szerecsendió stb., ma már csak hírből ismert fűszerféleségek egész sora. A paprika azonban hiányzik, mert ebben az időben főúri kertekben is csak dísznövényként termesztik, és csak az 1700-as évek elején kezdik a nép körében fogyasztani. Az első hiteles adatot 1800-ból ismerem. Bredetzky Sámuel Bécsben német nyelven megjelent könyvében leírja, hogy végignézett egy vizahalászatot Tolnán. A halászat után megvendégelték, amit németül így ír le: „Az első fogás pontyból készült, melyet borsos lében főztek, az itt élők „Halászly”- nek (magyarul!) nevezik ezt, s | a halrészek Műszerezéséhez a török borsot (paprikát) használják. A halszeletek kitűnően ízlettek nekem, de ilyen égető paprikaleveshez az én ínyemnek nem volt kellő fogékonysága.” Az 1864-ben kiadott Czuczor— Fogarasi Szótár szerint a „halászlé” halászok módjára, azaz paprikásán, vöröshajmásan, szalonéval, s különféle öszveaprí- tott halakból készített becsinált ... E hét adatból ;s látszik, hogy a múlt században a halászlé kifejezést már ismerték, s az ételt a maihoz hasonlóan készítették. Persze azóta sok változata található a szakács- könyvekben. A híres halfőzők- nek egyéni fogásaik is vannak, pl. keszeget passzíroznak bele, bort öntenek hozzá, vagy éppen egy kevés cukrot dobnak a lébe. Abban azonban megegyeznek, hogy szabad tűzön, bográcsban kell főzni, és nem asszonynak való munka. A halászok a mindennapi halfőzésnél többnyire az egyszerűbb megoldásokat választják, ami érthető, hisz munka közben, a vízparton sem idejük, sem kedvük, sem felszerelésük nincs a rafinált konyhai műveleteket elvégezni. Ha azonban vendég jön, megmutatják, mit tudnak. A múlt század eleji romantikus és ébredező nemzeti öntudattól vezérelt nemeseink gyakran keresték fel a halászokat, „a nép egyszerű fiait”, elszórakoztak az izgalmas vizahalászatok látványán, s közben megszerették a halászlét is. Étlapjukra tűzték a vízparti halászcsárdák, majd a híres éttermek is, s ma már épp olyan nemzeti ételkülönlegességünk a halászlé, mint a gulyás — amit ugyancsak nem a gulyások húsából főznek. Dr. Sólymos Ede Tisennégyévesek tervei a jövőről Az iskolaév utolsó napjaiban hallottunk arról, hogy a Kecskeméti Zrínyi Ilona Általános Iskola VIII/a: osztályának harmincnégy leánytanulója figyelemre méltó dolgozatokat írt életcéljáról, jövő terveiről.^ Dr. Kákonyi Józsefné osztályfőnök négy éven át vezette a kis közösséget, és most, a bizonyítványosztás utáni percekben nem kis meghatottsággal szól róluk. — Értelmes, ügyes, talpraesett osztály volt. Tanulmányi színvonal dolgában végig magasra tartották a mércét a gyerekek. Most 4,4 volt az átlaguk. — Nagyon szívemhez nőtt ez az osztály . .. Igen sajnálom, hogy meg kell válnom tőlük... — próbálja kedves mosoly mögé bújtatni elérzékenyülését az osztályfőnöknő. Szeme túl fényesen csillog, keze simogató féltéssel nyúl a kék fedelű füzetekért. — Ezek a sok érdekes közül is a legfrappánsabbak — teszi gyöngéden tenyerét néhány külön tett irkára. — Az utolsó magyar dolgozatot két, egymáshoz közel álló témáról írhatták. Tetszés szerint választották: a „Búcsú az iskolától”, vagy a „Jövő terveim” címűt. A tanulók nagy többsége a jövő terveiről írt. — Mi jellemezte általában a dolgozatokat? — Először is ki kell emelni, hogy valamennyien továbbtanulnak. A búcsú kicsit fájó hangulatában fogalmazott gondolatok sok irányú érdeklődést, egészséges, reális életfelfogást tükröztek. Bizakodó hangúak, őszinték, lelkesek ezek a kis írások. De beszéljenek ők helyettem... Búcsú az iskolától Nyílik az első füzet, a Sz. E.-é. Finom, kellemes hatású az írás külalakja is. Ady sorai nyitnak utat a kislány derűvel átszőtt búcsúhangulatának. „... Június van s nagyon magam vagyok S kísértenek élt éltem árnyai, S az elbocsátó iskolapadok. Igen, ti „elbocsátó iskolapadok”! Kora ifjúságunk legszebb nyolc évének szótlan, de sokat tudó tanúi vagytok. Hány csínytevés titkát őrzitek, ezer apró örömben és bosszúságban voltatok sorstársak, néma cinkosok! Ha kellett, fedezék voltatok a puskázásban, egy-egy „sokatA múlt vasárnap nyílt meg Kecskeméten az Aranyhomok Szálló társalgójában és a Cifrapalota nagytermében Bényl László festőművész kiállítása. TÖBB MINT három évtizede, 1933-ban szerepelt először kiállításon Bényi László. Azelőtt Aba Novák Vilmos szabad iskolájában tanult, a főiskolát 1935-ben végezte el. Azóta sok tájat bejárt, sok kiállítást tartott. Lankadatlan figyeleméről, szinte heves vizuális érdeklődésről, elemző készségéről lett nevezetes. De nem „csak” festő — ismert művészettörténész, író és muzeológus is. Évtizedek során bejárta Európa szinte minden országát és utazásainak élményeit tüstént közölte a közönséggel. Rendkívül érdekesek voltak mindig ezek a friss benyomásokat tükröző művei, amelyek jegyzet- szerűen rögzítették a látottakat. 1945-ben a Művész Galériában, 1955-ben a Csók Galériában, 1960-ban a Kulturális Kapcsolatok Intézetének kiállító helyiségében rendezett kiállítást külföldi úti élményeiből. Az utóbbit bemutatták a gyulai múzeumban is 1962-ben. Újabb képeivel őszinte elismerést szerzett. Meleg hangon méltatta a kritika, amikor 1963-ban előbb Kaposvárott, majd Veszprémben állított ki. Az idén kezdődtek alföldi kiállításai. Előbb Szegeden mutatkozott be nagy és változatos anyaggal, s ezt követően nvílt meg jelenlegi kecskeméti Elállítása. Bényi László robbanó tem- peramentumú festő. Művészetének élettelisége heves közlésvágyából fakad. Nemcsak nagy tudással és hosszú festői gyakorlatának érett alkotásmódjával, hanem tudatos szenvedélyességgel is formálja képpé a látványt. Színélményei nagy skálán mozognak, a világot elsősorban színein át látja. Aki ismeri pályáját, annak úgy tetszik, mintha egy időben Bényi László megmerevedtek volna kifejezési lehetőségei, mintha esetenként témáinak ismételgetésére kényszerült volna —, hogy most túl az ötvenedik életévén, egészen önmagára találjon. Ez azzal magyarázható, hogy sohasem adott a formai játékokra, mindig is a mélyére kívánt járni a világ dolgainak. A tipikus birtokbavételének igényével alkotott. Az alföldi táj valósággal elragadta. Rokon az elmúlt alföldi piktúra nagyjaival, de csak abban, ahogyan ennek a tájnak szépsége őket is meghódította. Bényi László képein spontán szépségében jelenik meg az Alföld, a kecskeméti ég a szolnoki tanyavilág. Mintha mindig ismerte volna ezt a tájat, mindig is idekötődött volna, s újra és újra felfedezné. Lendületes ecsetjárása az élmények hevességéről, megrendülésről tanúskodik. Formanyelve rokon a nagy elődökével, de ihletése mostani keltezésű, s nem visszarévedő. Jellegzetesek sötétből elővillanó színei, vagy a világos tájban megjelenő gazdag árnyékolású sötét tónusok. Sugárzó és tömör izzású színek uralkodnak csendéletein is. így fejezi ki a duzzadó szirmú virágokat, vagy éppen a tárgyak érzékletesen pihegő anyagszerűségét. Beszélnünk kell még balatoni tájképeiről. Az új benyomások, az Alföldtől oly eltérő táj Bényi Lászlót is szigorúbb szerkezeti fegyelemre ösztönzi, s rejtettebb szépségek a szerkezet szigorúságában nyilatkoznak meg. Színkultúrája ezzel a mediterrán vidékkel gazdagodik, festői látásmódja a dombok között kitáruló völgyekkel, érzékien szép tájakkal kiteljesedik. Ami azonban az oly különböző tájakról alkotott műveket és változatos témákat mindvégig összeköti, az Bényi László forró életigenlése. örülünk, hogy találkoztunk vele és művészetével Kecskeméten. Hernády Gyula mondó” levélke olvasásában, máskor lopva harapott jó falatok raktározói, s megint máskor az óra alatti olvasáshoz nyújtottatok biztonságot. S mi, rossz szövetségesek, hálátlanul összefirkáltunk körzővel, tollal. De nem kíméltük a fekete táblát sem, melynek hátát a krétával csúfítottuk, s nem tudott szólni, ha egy-eyg téves egyenlet került rá ... De, ha a tábla nem is segített, ott volt a diákok ősi módszere, a súgás, s a tettre kész nebuló, a súgó .. . Megesett: a tanár észrevette a súgást, ösz- szeszedte könyveit, s kivonult az osztályból. Egy valamit azonban fent hagyott: a naplót. Nosza! — egy gyerek az ajtó elé, s már kezdődhet a negyedévi szemle. NAPLÓ: ez a szó mindig izgatta fantáziánkat, bár tudtuk, mit rejt lapjai között, s azt is, hogy ki milyen osztályzatot kapott, mégis csábított a rosszra. Minden, amiről tudtuk, hogy nem szabad, mágnesként vonzott..." Tessék, a színes tollú, megjelenítő készségű kislány már filozofikus következtetésre is hajlik. Tudjuk, édesapja jó pár feljegyzést őriz noteszében: olyan könyvekről, olvasmányokról, melyek az újságíró hivatással ismertetik meg közelebbről a gyereket. Jövő terveim Lássuk azonban, hogyan írnak, gondolkodnak jövő terveikről a tizennégy éves lányok. Cs. E. szép, nyugodt betűi vezessenek most bennünket. „Óvónő szeretnék lenni” — írja... Egy pár éve még színésznői pályáról ábrándozott. „Nem azért, mert azok sok pénzt keresnek, hanem azért, mert úgy éreztem, ez az egyetlen pálya, amely vonz. De sajnos, olyan a természetem, vagy nem is tudom, mi van velem, otthon el tudom a verset vagy a prózát szépen mondani, de amikor az osztály elé kerülök, vagy néha színpadra, egyszerűen félek szépen szavalni. Meg aztán valljuk meg őszintén, nem is vagyok szép, sőt... Erről a pályáról végképp le is mondtam, mert rájöttem, hogy ez az álom úgysem válna valóra. Az elmúlt nyáron a nagymamámnál nyaraltam. A szomszédban van az óvoda. Egyik nap az óvó néninek el kellett mennie egy fontos ügyet elintézni, a dada beteg volt, és nem volt, aki vigyázzon a gyerekekre. Megkért engem, hogy menjek át addig. Át is mentem. Először meséltem nekik, azután én is leültem velük játszani. Azok a csöpp gyerekek olyan szeretettel vettek körül, hogy azt itt le sem tudom írni __ Ek kor gondoltam először arra, hogy óvónő leszek, és azt hiszem. nem is mondok le erről az elhatározásomról.” Gondos, precíz írás a K. A.-é. Olvassunk bele. .,Gyakran elhangzik az a kérdés:
