Petőfi Népe, 1965. június (20. évfolyam, 127-152. szám)
1965-06-27 / 150. szám
Af uvc In rt es Legördült a ... Jegyzetek a kecskeméti színiévadról Jólesik ilyenkor év végén végiglapozgatni a színházi műsorfüzeteket, amiket minden jó- ravaló színházlátogató legalább egy évig megőriz azzal a titkos szándékkal, hogy később, évtizedek múlva, majd újra előveszi. Aztán feledésbe merül, hová került a kis csomag, mert hiszen új évad, új eseményei kötik le a figyelmet, a színház az örök újrakezdés intézménye, mindig nyújt valami érdekeset annak, aki figyelemmel kíséri a ^világot jelentő deszkákat”. Ha összevetjük az év elején kapott gondos kiállítású műsortervet azzal a műsorral, ami ténylegesen a közönség elé került, a papírforma szerint tulajdonképpen nem panaszkodhatunk. Néhány jelentéktelen változtatástól eltekintve azt a műsort kaptuk, melyet a színház beharangozott. A változtatások pedig csak előnyére szolgáltak a műsornak, hiszen a tervben szereplő Shakespeare- darab — a Felsült szerelmesek — például a nagy angol drámaíró -sengéi közé tartozik, s tudjuk róla, hogy éppen gyengeségei miatt egyike azoknak, amelyet Magyarországon sohasem játszottak. Helyette pedig a jól ismert Makrancos hölgy került műsorra, s vele a színház az évad egyik legsikerültebb, legkiegyensúlyozottabb produkcióját nyújtotta. Utólag az is kiderült, helyes volt, hogy a Csajkovszkij muzsikából összeállított Diadalmas asszony című nagyoperettet elejtette az igazgatóság, helyette a jól bevált Víg özvegyet tűzte műsorra. Mégsem lehet egyértelműen úgy ítélkezni az elmúlt évadról, hogy az a sikerültebbek közé tartozna. Sajnos, nem volt az, és ennek talán elsősorban az az oka, hogy a színház olyan programot állított össze év elején, amely a rendelkezésre álló erőket meghaladta. A túlzottan sok ősbemutató és az a körülmény, hogy a dramaturgia sem tudott lépést tartani a fokozott munkával, nem hozhatta meg minden esetben a kívánt sikert. Azt sem hallgathatjuk el, hogy két fiatal rendezőnk kellő támogatás híján nehezen tudott megbirkózni a rábízott négy ősbemutatóval járó nehézségekkel. Elég csak emlékeznünk Remé- nyik Zsigmond darabjára, a Saroküzletre, melyet az országos kritika is elmarasztalt, vagy a Botrány Hellbergben című erősen közepes lengyel darabra, Bárány Tamás zenés vígjátékára, a Fiam nem a lányom év végi bemutatására, vagy arra, hogy Tímár Máté nagyon izgalmas és értékes, a mai falusi élet mélyére világító élményanyagot tartalmazó művét részletértékeitől eltekintve nem teljesen kidolgozott formában tálalta a színház. Ami igazán maradandó, valóban kiegyensúlyozott, az erőkkel és lehetőségekkel számoló produkció volt, az a Makrancos hölgy bemutatója, Arthur Miller nagyszerű drámájának, A salemi boszorkányoknak emlékezetes sikere, a Pesti embereK műsorra tűzése, és néhány ötletes, ügyes zenés vígjáték, mint a Potyautas, A gyereket a Gólya hozza és természetesen az évadnyitó Sarka- di-darab, az Elveszett paradicsom. Némi tanulsággal iS szolgál ez az évad arra nézve, hogy a jövőben csínján kellene bánni az ősbemutatókkal. A mostani hatalmas erőfeszítés és az a körülmény, hogy tulajdonképpen öt ősbemutatót határozott el év elején a színház és ezt a tervét teljesítette is — arra int, hogy a jövőben semmiesetre sem vállalkozzunk többre egy-két ősbemutatónál — elsősorban új magyar művekre gondolunk —, de annak az előkészítését hosszabb távon kezdje el a színház, hiszen hevenyészett, félig-meddig előkészített bemutatók a közönséget inkább elriasztják, mintsem hogy új rétegeket nyernének meg Thá- liának. Hatat rendezőink számára pedig sokkal célszerűbb lenne olyan művek rendezését előirányozni, melyeknek már hagyományai vannak, s amelyek színpadra állításánál közben megvan a lehetőségük a legnagyobb elődök tapasztalati kincséből is meríteni. Gondoljunk csak a Pesti emberek emlékezetes sikerére, mely egyik fiatal rendezőnk szép munkáját dicséri, vagy az operettbemutatók egyi- ke-másikára, melyet ugyancsak fiatal rendezőnk vitt sikerre. Néhány emlékezetes színészi teljesítményre szívesen emlékszünk vissza. Kitűnő alakítást nyújtott Koncz Gábor, A salemi boszorkányokban, az Elveszett paradicsomban, Dévay Kamilla a Saroküzletben, A salemi boszorkányokban, a Botrány Hellbergben és a Pesti emberek című drámában. Megmutatta sokszínű emberábrázoló képességét Szegedi Erika, Agár- dy Ilona. Színészi pályafutása igazi magaslataihoz érkezett el Göndör Klára, Fekete Tibor Bege Margit. A zenés darabok legszebb teljesítményei fűződnek Gyólay Viktória, Vetró Margit, vagy éppen a sokoldalú Pathó István nevéhez. A névsor nem teljes. Nem is lehet az, hiszen prózai és zenés együttesünk mindenik tagjáról leírtuk év közben az őszinte dicsérő szót egy-egy jól sikerült alakítás kapcsán. Mint ahogy szívesen és örömmel emlékeztünk meg minden alkalommal a díszlet- vagy a jelmez- tervező egy-egy kimagasló művészi eredményéről. Jegyzeteinket azzal zárhatjuk: ez az évad teljesítménybeli egyenetlenségei, nem utolsósorban a műsorterv utólag érzékelt hiányosságai miatt nem mondható kifogástalannak. Az együttes a tavalyinál átgondoltabb, a lehetőségeket reálisabban számba vevő műsorösszeállítással jóval többet tudott volna nyújtani. Amikor visszaemlékezve a most záródó esztendőre, a jövőre függesztjük szemünket, nem mulaszthatjuk el, hogy köszönetét ne mondjunk a színház művészeinek egy-egy felejthetetlen szép percért, egy-egy gondosan megformált szerepért, ami mind azt bizonyítja, hogy művészeink mélységes hivatás- tudattal haladnak előre pályájukon. Ez a hivatástudat, amire támaszkodva a színház vezetői a következő évadban még meg nem hódított magaslatok felé tudják kormányozni a tehetséges művészgárdát. Csáky Lajos Gál Sándor: Piacon. ég a félévi ellenőrző kiosztása után történt, hogy Mariska néni, a nyolcadikosok osztályfőnöke sírva bukott be az igazgatói iroda ajtaján. Megállt, s levegő után kapkodott, aztán leroskadt egy székre, s csak ült magába mé- lyedve. Percekbe tellett, mire annyira magháoz tért, hogy az igazgatónak el tudta panaszolni a dolgot. Már megint ez a Hor- lai, képzelje, mi történt! Alig, hogy megkezdte az órát, egyszer csak nagy robajjal leszakadt a tábla, pont a tanári asztal mellé, még szerencse, hogy nem az osztályfőnököt verte agyon. S az a csibész Horlai kölyök csak röhögött, csak rö- rögött, s vele kuncogott az egész társaság. — Én ezt már nem bírom tovább! — kiáltotta feléjük Mariska néni magából kikelten, s kirohant az osztályból, egyenest az igazgatóhoz. Az pedig most hiába csitította, hogy majd ellátja a Horlai baját, Mariska néni azt hajtogatta nekikeseredve, hogy ő már megérett a nyugdíjazásra, s nem vállalja egy ilyen szedettvedett osztály további vezetését. Kellett kitalálni ezt a koedukációt pont ilyenkor! Kezdték volna az első osztályban. összecsapták a hetedikeseket is, s ezek azóta sem szoktak össze. Folytonos a veszekedés a fiúk és a lányok között. A fiúk olyanok, mint a vad csikók, hiába, férfi tanárokhoz voltak szokva, és nem gyönge nőkhöz. Ö már nem bír velük, kiadja a lelkét, akkor sem hallgatnak rá. Sőt, elrontják a többieket is. Már a lányok is olyan vadócok, hogy rájuk sem lehet ismerni. Kínlódott velük éveken át, s most a végén leromlik az eredmény. — Csak ezt a fél évet még kartársnő — könyörgött neki a fiatal igazgató. — Kit állíthatnék most oda maga helyett? — Bánom is én! — replikáid zott az idős kollégina, s úgy távozott az irodából, mint aki utoljára tette oda be a lábát. |ásnap reggel azért munkába állt megint hősiesen, s aznap nem is történt semmi különös. Csak Vető Ica botlott meg valamiben, amikor kihívta felelni, de egyik fiúra sem lehetett rábizonyítani, hogy éliMILYEN VISZÁLY! Ó, az a nász, az az egykori, mely gúzsban tartja a kettőnk szívét! Teltebb, zengőbb lehetett volna-e, lehetett volna-e még? Ügy ébredtem föl a karodban később, paint csapzott Poseidon. Csend volt bennem, vihar utáni csend, fény játszott vállaidon. Mondd, azért cirógattál akkor, mert tudtad már, hogy mi következik? Reánk robog az iszonyú szekér, húsunkba vágja kerekeit. Átkozott a beteljesülés, ha fonákján csapdát rejt a sors. Szívünket mily ősviszály bogozza, mikor átkarollak s átkarolsz? Rákos Sándor be rakta volna a lábát. Néhány hét múlva gyufával tüzeskedett valaki óra közben, legközelebb egy golyó gurult végig a padok alatt, amikor éppen csend volt az osztályban, de az ilyen apróságokba már beletörődött, s elhatározta, hogy bírja idegekkel. Horlai Jancsi javított is számtanból, s úgy nézett ki, hogy mégsem kell elbuktatni az év végén, ami már csak azért is fontos, hogy ne kelljen kínlódni vele tovább ebben az iskolában senkinek sem. Aztán úgyis valami szakmát tanul, az építőiparba akar menni, ha sikerül elvégeznie a nyolc osztályt. Hát most ezért imádkozik mindenki, kivéve Jancsit, aki fütyül az egészre, mert neki így is jó, s igen nyugodt a jövőjét illetően. Mariska néni viszont egyre jobban felőrlődött ebben a csendes párharcban, s már az egész osztályra haragudott, fiúkra, lányokra egyaránt. S úgy ment be reggelenként az osztályba, mintha egy-egy ellenség lapulna azokban a borzas és simára fésült kobakokban, a hunyorítva figyelő szemekben, a ravasz mosolyok mögött. S nem tehetett róla, hogy emelt hangon kezdte a feleltetést, s még emeltebben végezte, ha ugyan be tudta fejezni az órát. A tanév vége előtt történt néhány héttel, hogy Jancsi egeret fogott az iskola pincéjében. Erre is csak ő lehet képes! S az egeret a markában szorongatva, bevitte az osztályba. Az első padban ült mostanában, szem előtt, közvetlen a tanári asztal mellett. S egyszer csak suty! A kisegér kisiklott a kezei közül, pont Mariska néni elé, az asztalra. Végigszaladt a kinyitott naplón és ijedtében leugrott a padlóra. De akkor már az osztályfőnöknő is rohant rémülten, kifelé a teremből. Sikongattak a lányok is és felugráltak a padokra. Nagy hajtóvadászat indult, s végül Barna Miska a sapkáját hajította a kis jószágra, majd kidobta a% ablakon a ficánkoló egeret. Igen nagy port vert fel az eset. Az egész osztályt leszidták, megbüntették, Horlait hazazavarták az édesapjáért. Bocsánatkérések, fogadkozások, könyörgés, az összeroppant Mariska néninek, s egy kitörölhetetlen egyes osztályzat a magatartás rublikába. Valahogy elmúlt a még hátralevő pár hét. A rossz osztály enyhe bűntudattal járkált. Virágot vittek a tanároknak, Mariska néninek is, de az visszaküldte, s azt mondta, hogy a ballagásra sem megy el. Ott volt azért. S a bizonyitványkiosztás is lezaj'ott. Búcsúzásul még ennyit mondott a csinosan kiöltözött kamaszoknak, a ragyogó arcú osztálynak: — Ha ilyenek lesztek, nem viszitek semmire sem az életben! Volt aki a vállát vonogatta, akadt, aki lehajtotta a fejét. Jancsi megelégedetten vigyorgott. Átcsúszott, nem buktatták el. S ezért talán hajlandó lett volna kezet is csókolni a még mindig haragos tanárnőnek. Erre azonban nem került sor. El- széledtek "szinte egy köszönő szó nélkül. A rossz osztálytól megszabadult az iskola. S azok is az iskolától. Nem tudni ki örült jobban. _ Sokan beiratkoztak gimnáziumba, technikumba, még többen mentek szakmunkásnak, páran kereskedőnek. Horlait felvették az építőiparba, tanulónak. Már a kék overált is megkapta, s reggelente csapatostul mennek az új lakótelep felé, ahol nem könnyű, de érdekes munka várja őket. Nem érnek rá unatkozni, s egyelőre még csibészkedni sem mernek. El- ámulnak a hatalmas daru pontosságán, a darukezelő ügyességén. Élvezik a kilátást, örülnek, ha valamelyik szakmunkás vízért küldi őket, s büszkék, amikor egy pillanatra a betonkeverő mellé állhatnak. Otthon fáradtan dőlnek az ágyra és élvezik, hogy édesanyjuk — mint komoly férfiaknak — eléjük teszi a vacsorát. S várják az első, csekély keresetet is, amiből telik talán egy nyári pantallóra. M ariska nénivel is össze- 1 1 akadtak a múltkor. Ott sétált el az új házak előtt, talán ismerőse lakik errefelé, vagy csak levegőzni, nézelődni jött. Köszöntek neki, s ő felismerte Jancsit is a többiek között. Pedig az nem is nézett rá, másutt volt a figyelme. Éppen azon igyekezett, hogy pontosan szórja a homokot a gyorsan futó gumiszalagra. Nem vétette el egyszer sem a mozdulatot, szépen, hajlékonyán dolgozott. Mariska néni napszemüveget kotort elő a táskájából, s feltette, hogy jobban lásson. Éppen szembe tűzött a délutáni napfény. • F. Tóth Pál
