Petőfi Népe, 1965. május (20. évfolyam, 102-126. szám)

1965-05-23 / 120. szám

99Nyolc általános után66 NAGY A MEGTERHELÉS Hozzászólás lapunk április 25-1 számában megjelent vitaindító cikkünkhöz. A cikk felkavarta az általá­nos iskolában dolgozó nevelőket. Igaz-e Mester László megállapí­tása? Valóság-e, hogy az általá­nos iskolából kikerülő tanulók tudásszintje ennyire alacsony? Lehet-e ilyen tudással kienged­ni a nyolcadik osztályból ta­nulókat? Megállják-e ezek a ta­nulók a helyüket az életben? A matematikai nemzetközi versenyen az első 10 helyezett­ből 6 magyar. Az indiai, prágai, berlini rajzkiállításon a magyar általános iskolások (Bács-Kiskun megyeiek) az első három helyen végeztek. Nagyszerű eredmé­nyek. De nincs azért rendben minden még a matematika és a rajztanítás területén sem. Ám kérdezzünk tovább? Csak nálunk vannak ilyen hi­bák? Nem! A matematikai vi­lágkongresszuson megállapítot­ták, hogy világviszonylatban alapvető nehézségek mutatkoz­nak a tanulmányi szint emelé­sével. — Angliából, Ameriká­ból és még sok más államból kérnek tőlünk tankönyveket (kü­lönösen matematikait), mert a mi tankönyveink felépítése, ní­vója magasabb, mint a világ­átlag. A fénnyel szemben mégis ott az árnyék, amire az iparitanuló­iskolában folytotott vizsgálódás rámutatott. Az okok igen sok­rétűek, de szeretném gyorsan leszögezni, hogy a hibák előidé­zői nem csupán a pedagógusok. Nem elkenni igyekszem a fele­lősséget, hanem közelebb fér­kőzni a megoldáshoz. Külön tanulmányt érdemelne a következő néhány tétel: I I­A hiba elsősorban a tananyag­ban keresendő. Az élet megkö­veteli, hogy gyermekeink a tu­domány haladásával ismeret- anyagban is lépést tartsanak. Aki 1945-ben annyit tudott vol­na kémiából, biológiából, mint amennyit ma az általános isko­lában a tanulóknak tudniok kell — taníthatott volna! Néhány évvel ezelőtt a közelítő számítás a gimnázium negyedik osztályá­ban volt anyag. A mai tanterv az általános iskola ötödik osz­tályába teszi. A húsz év előtti gyermek cselekménytörténetet tanult, amelyben a meseelem 90 százalékban dominált. A mai gyermek társadalmi történetet tanul, mélynek nyelvezete, ösz- szefüggései olyan nehezek, hogy a felnőtt dolgozók iskolájában e tantárgyban buknak meg leg­többen. A megnövekedett anyag- mennyiség hihetetlen nehézsé­gek elé állítja a gyermeket és a nevelőt egyaránt. Szükség van erre az anyagmennyiségre? Azt hiszem, egyértelműen felelhe­tünk nemmel. Ebből is látjuk, hogy mi az alapvető nehézség. 2. Vajon a gyermek agysejtjei, a feltételes reflexek kialakításá­nak mennyisége és minősége lé­pést tartott-e a tudomány nagy­arányú fejlődésével? Vajon min­denkinél egyformán, együtem- ben következett-e be a fejlődés? Nem hiszem! Az egyenlőtlen fej­lődés törvénye érvényes az em­beri elme fejlődésére is. Milyen jó lenne, ha nem így volna. Mi­lyen egyszerű lenne a tudatfor­málás! A tanulók nem mindegyike tudja megtanulni, elraktározni az anyagot, az ismeretet teljes mértékben. Az egyik gyermek a matematikában erős, a másik értékes ismeretet szerez a ké­miában, a harmadik a nyelv­tanban. S így kialakul, hogy a nyolcadik osztályban levő ta­nulók tudásszintje tantárgyak szerint erősen változik. Van olyan gyermek, aki a nyolcadik osztályban a legnehezebb szám- tanpéldát is megoldja, de a he­lyesírása gyenge. A másik a gyakorlati foglalkozások óráján értékesebbnél értékesebb javas­latokat tesz egy-egy munkada- rabb elkészítésére, de a mate­matika nagyon gyenge oldala. Meg kell-e az ilyen tanulót buk­tatni? Vissza kell-e vetni egy évre? Meg kell-e akadályozni, hogy elvégezze a nyolc osztályt? A buktatás megoldja-e a prob­lémákat az ilyen gyermeknél? Sok kísérletezésre van szükség, míg az egyértelmű választ meg­adhatnánk. A probléma fennáll, de a megoldás mikéntjét egye­dül egy nevelő, még egy neve­lőtestület sem tudja megadni. A gyermek szempontjából van még egy igen fontos tényező. A régi polgári iskolai anyagot ál­talában túlszárnyaltuk. Ott vá­logatott gyermekek tanultak, akikkel a szülők is foglalkoztak, s akinek nem volt kötelező is­kolába járniuk, tehát a bukás­tól való félelem is tanulásra ösztönözte őket. Ma viszont mindenkinek kell iskolába járni. A gyöngébb képességű tanuló­hoz kell igazodni a tanárnak, ha egyáltalában valami eredményt akar elérni. Ez meggátolja ab­ban, hogy magas szintet köve­teljen és érjen el. Magasabb tantárgyi anyaggal mégis úgy látom, hogy a nevelők és gyer­mekek erejüket megfeszítve túl­szárnyalják a régi nívót. Gon­doljunk csak a Ki mit tud ve­télkedőkre, amely a tanulás és érdeklődés mai magaslatait jelzi. 3. Végső soron mi nevelők is hi­básak vagyunk. Úgy érzem, nem teszünk meg a gyermek tudásá­nak érdekében mindent. A fel­ső tagozatban igen sokan „taná- rosdival” tanítanak. Magyaráz­nak és kérdeznek. A gyermek passzívan befogadja az anyagot és nem részes annak megszer­zésében. Sokkal többet kell ten­nünk a nevelők továbbképzé­séért, mint eddig. Nagy hiányos­ság az is, hogy a nevelők mint­egy 10 százaléka képesítés nél­küli. A kiskőrösi járásban 25 százalék! Ezek a nevelők bár­milyen jó szándéknak is, bár­milyen lelkiismeretesek is, még igen messze vannak attól a szinttől, hogy komoly eredményt tudjanak felmutatni. Az elmúlt tanévekben több helyen nyug­díjba mentek azok a jól dol­gozó nevelők, akik a korhatárt elérték és helyüket elfoglalták a képesítés nélküliek. 4. A szülők legtöbbje nemigen képes a gyermekének segíteni. Nem tudják ellenőrizni a gyer­mekek munkáját. Nagyon sok szülő így nyilatkozik szülői ér­tekezleten: „Azért járatom is­kolába a gyermekemet, hogy ta­nítsák meg.” A szülők többsége dolgozik. Napközben vagy nem is talál­kozik a gyermekével, vagy egy­általában nem ér rá vele fog­lalkozni. Gyakran neki magá­nak is „magas” az anyag, hi­szen nem tanulta. Sok esetben pedig éppen a szülő vár segít­séget — munkát — a gyerme­kétől. Nem a vitaindító cikk meg­állapításaival akarok perbe szállni, amikor befejezésül arra is utalok, hogy a’ teljes igazság kedvéért ugyanilyen felmérést kellene végezni a gimnáziumok­ban és a technikumokban is. Az iparitanuló-iskolában ugyanis az utóbbi években már csak azok kerültek, akik az általános is­kolában 2-sel, vagy 3-sal végez­tek, tehát a leggyengébbek. (Na­gyon helytelen gyakorlat!) Nyil­vánvaló, hogy az általános is­kola összmunkájának mérlege sokkal jobb. De még az ipari- tanuló-iskola szempontjából sem kizárólagos alapja a megítélés­nek a gyerekek írás-, olvasás­készsége. Beletartozik az össz­képbe a tanulók emberi maga­tartása és a szakmaszeretet, a gyakorlati munkában tanúsított szorgalom, helytállás is. Mindezt — ismétlem — nem mentegetőzésnek, hanem a tá­volabbi összefüggések megvilá­gításának szántam. A cikk hang­jával egyetértek, tartalma véle­ményem szerint is fedi a való­ságot. A megoldást keressük va­lamennyien, akik pedagógiával foglalkozunk. Várjuk a segítsé­get a társadalomtól is. Az ügy­nek mindenképpen hasznára válna, ha sokan elmondanák véleményüket. Farkas Béla megyei tanulmányi felügyelő A Tiszatájról egy kritika ürügyén A PETŐFI NEPE április 25-i irodalmi oldala — talán érde­ménél rövidebben is — foglal­kozott a Tiszatáj áprilisi számá­val. (Somogyi György: A szép­próza, a szerkesztés és a szín­vonal.) Nem vagyok íróember, „csak” olvasó, de úgy gondo­lom, nem egészen érdektelenek azok a gondolatok sem, amelyek a Tiszatáj és a kritika olvasása közben egy olvasóban támad­nak. * * * NEM VITATHATÓ, hogy So­mogyi György joggal hívja fel a Tiszatáj szerkesztőbizottságának figyelmét arra, hogy a folyóirat­nak a széppróza gyenge oldala. Már az először új formában megjelenő januári számban sem volt a legszerencsésebb a szép­prózai rovat indítása. Pedig a formátumváltozás a szerkezeti­leg egységesebb, zártabb forma kialakítását, ezzel együttiáróan igényesebb, színvonalasabb no­vellák közlését segítette elő. Ha a szerkesztő a formátumváltozás előtt a formai szürkeséget, a ránézésre is unalmas, tagolás nélkül sűrűn teleszedett oldalak egyhangúságát el akarta kerül­ni, a napilap-formátum tördelési lehetőségei miatt a lazább, szét- esöbb szerkesztési elveket kel­A Csendes Don, a Feltört ugar, az Emberi sors világhírű írója: Mihail Soholov 60 éves. Ezen a napon szeretettel és meleg szívvel jordul jeléje a vi­lág valamennyi irodalom- és emberszerető népe, hiszen mű­veit szerte a földön, a nagy vá­rosoktól a legkisebb falvakig mindenütt szeretik. Solohov bölcsőjét Kruzsilin ko­zák faluban, helyesebben egy pusztai tanyán ringatták. Kora gyermekségétől fogva földműve­sek között élte életét, igy tárult ki előtte a természet is. Ám az ifjú Solohov napjait nem a szemlélődés töltötte ki. Együtt élt az emberekkel, együtt küz­dött, dolgozott, örült vagy bán­kódott velük. S közben megis­merte a fák születésének, a vad­madarak szokásainak, a föld lé­legzésének titkait, a természet megannyi szépségét. Ezért mü­veiben nemcsak kitűnő emberi jellemekkel találkozunk, hanem magával az egyszerű és csodá­latos természettel is. Solohov nem egyszerűen ábrázolja a ter­ít mészetet, hanem mintegy feltár­ja a sajátosságait mindannak, ami a földön él és lélegzik. lett követnie. Nem volt könnyű ezzel a lehetőséggel úgy élni* hogy hosszabb lélegzetű, igénye­sebb szépprózai írásoknak, ta­nulmányoknak megfelelő helyet és formát biztosíthasson. A ne­hézségek ellenére a Tiszatáj szerkesztő bizottsága az elmúlt években színvonalas lapot adott az olvasók kezébe. Biztos, hogy a kezdeti nehézségek ellenére is meg tudnak birkózni az új formátum támasztotta követel­ményekkel. Az indulás — ha nem is hibátlan teljesen — biz­tató. Az új alakú Tisztáj hori­zontja kibővült, szélességében és mélységében egyaránt. Ran­gos lap volt, most még rango­sabbá vált. A terjedelem növe­kedését jól hasznosították mind a rovatok számának növelésére, mind az egyes rovatok bővíté­sére és jól alakították ki az arányokat is, Az eddig megje­lent négy szám tükrében sze­rintem elmondhatjuk, hogy a Tiszatáj, a kétségkívül meglevő hibák ellenére, már most is szá­mottevő fóruma irodalmi és kulturális életünknek. Ezek azok a pozitív ténye­zők, amelyek felett Somo­gyi György — vitathatatlanul helytálló megállapításai mellett — szó nélkül tovasiklik. Kriti­kájának ez a hiányossága sze­1959 tavaszán Párizsban fran­cia íróknak és újságíróknak vá­laszolva Solohov azt mondta: — A Donnál született. Vesensz- kaja környékén éltem, ott, ahol a könyveim cselekménye játszó­dik. Ott élek ma is. Elválasztha­tatlan vagyok a Dontól. De ez más vonatkozásban is igaz. Mert nemcsak Solohovnak, az írónak az életútja kapcsoló­dik szorosan a Donvidékhez, ha­nem Solohové, a közéleti embe­ré is. Vesenszkajában mindenki el tudja sorolni, mi mindent tett eddig és mennyit dolgozik ma is Mihail Solohov szűkebb hazája felvirágzásáért. Ám nem­csak földijei keresik fel, sok le­velet visz a posta Solohovnak, a Szovjetunió legtávolabbi vidé­keiről is: a legkülönbözőbb em­berek keresik fel soraikkal, ké­rik tanácsát ügyes-bajos dolgaik­ban. Mihail Solohov müveit milli­ók ismerik, de csak kevesen sej­tik, hogyan születik a solohovi mű. Solohov — hogy csak egy példát mondjunk — tizenöt esz­tendőn át dolgozott a Csendes Donon. A híres regény kézirata a második világhábarú éveiben elpusztult, csupán néhány lap­ját sikerült megmenteni. Ha azonban a kutatók egyszer még­is a kezükben tarthatnák az író egyenletes írásával telerótt pa­pírlapok kötegét, a megannyi kéziratváltozatot, lapszéli jegy­zetet, betoldást, vázlatot, a te­mérdek újra meg újraírt oldalt: megdöbbennének, látván, milyen roppant nagy az író munkabí­rása, amelynél talán csak ön­magával szemben is kíméletlen igényessége nagyobb. Solohov szívesen időzik órák hosszat valahol a folyóparton, figyeli a halak játékát a sárgás­zöld vízben, hallgatja a szakál­las kolhozparasztok tempós el­beszéléseit. Szereti az erdőt, a vadászatot. Ha beül kocsijába, hogy bejárja a vidéket, a fi­gyelmét nem kerüli el semmi. Pillantása megőrzi a dohogó kombájnok, a köveken sütkére­ző gyíkok, a keresztutat átszelő jellegzetes lábnyomok képét. De bármennyire is szereti Solohov az erdöt-mezőt, a folyót, a föld­szagot, legjobban mégis az em­bert szereti. Minden jóravaló, dolgos ember: a barátja... rintem módszeréből fakad. Első­sorban is: egy folyóirat szer­kesztőségének munkája felett nem lehet a lap egyetlen száma alapján ítéletet mondani, főleg egy olyan különleges szám alap­ján, mint az áprilisi. Nem is kifogásolható vélemé­nyem szerint, hogy felszabadu­lásunk huszadik évfordulójának jelentőségét helyesen értékelve, a lap szerkesztősége helyet adott új életünk hajnalát idéző vissza­emlékezéseknek és tanulmá­nyoknak. (Csak zárójelben: a többi irodalmi lap és folyóirat szerkesztősége is ennek a gon­dolatnak jegyében állította ösz- sze az áprilisi számot!) Ha So­mogyi György a Tiszatáj ko­rábbi számait is átnézi, az áp­rilisi számot pedig ünnepi jel­legének megfelelő helyre teszi, úgy gondolom, azt a kissé bán­tóan gúnyos mondatot: „a ta­nulmányi rovatba legközelebb novellát írnak?” — nem írja le. Másodszor: egy irodalmi és Kul­turális folyóirat egészének szín­vonalát, a szerkesztői munkát nem lehet értékelni egyetlen szám másfél novellából álló szépprózai anyagának helyes vagy helytelen kiválogatása, azok gyenge vagy nem gyenge mivolta alapján. Ez legfeljebb a rovat vezetőjének munkájára vet jó vagy rossz fényt, de az ő munkájának érdemleges bírá­íFjHytatás a 6. oldalon.) Solohov 60 éves

Next

/
Thumbnails
Contents