Petőfi Népe, 1965. május (20. évfolyam, 102-126. szám)

1965-05-23 / 120. szám

99Nyolc általános után66

NAGY A MEGTERHELÉS

Hozzászólás lapunk április 25-1 számában megjelent vitaindító cikkünkhöz.

A cikk felkavarta az általános iskolában dolgozó nevelőket. Igaz-e Mester László megállapítása? Valóság-e, hogy az általános iskolából kikerülő tanulók tudásszintje ennyire alacsony? Lehet-e ilyen tudással kiengedni a nyolcadik osztályból tanulókat? Megállják-e ezek a tanulók a helyüket az életben?

A matematikai nemzetközi versenyen az első 10 helyezettből 6 magyar. Az indiai, prágai, berlini rajzkiállításon a magyar általános iskolások (Bács-Kiskun megyeiek) az első három helyen végeztek. Nagyszerű eredmények. De nincs azért rendben minden még a matematika és a rajztanítás területén sem.

Ám kérdezzünk tovább?

Csak nálunk vannak ilyen hibák? Nem! A matematikai világkongresszuson megállapították, hogy világviszonylatban alapvető nehézségek mutatkoznak a tanulmányi szint emelésével. — Angliából, Amerikából és még sok más államból kérnek tőlünk tankönyveket (különösen matematikait), mert a mi tankönyveink felépítése, nívója magasabb, mint a világátlag.

A fénnyel szemben mégis ott az árnyék, amire az iparitanulóiskolában folytotott vizsgálódás rámutatott. Az okok igen sokrétűek, de szeretném gyorsan leszögezni, hogy a hibák előidézői nem csupán a pedagógusok. Nem elkenni igyekszem a felelősséget, hanem közelebb férkőzni a megoldáshoz.

Külön tanulmányt érdemelne a következő néhány tétel:

I IA hiba elsősorban a tananyagban keresendő. Az élet megköveteli, hogy gyermekeink a tudomány haladásával ismeret- anyagban is lépést tartsanak. Aki 1945-ben annyit tudott volna kémiából, biológiából, mint amennyit ma az általános iskolában a tanulóknak tudniok kell — taníthatott volna! Néhány évvel ezelőtt a közelítő számítás a gimnázium negyedik osztályában volt anyag. A mai tanterv az általános iskola ötödik osztályába teszi. A húsz év előtti gyermek cselekménytörténetet tanult, amelyben a meseelem 90 százalékban dominált. A mai gyermek társadalmi történetet tanul, mélynek nyelvezete, ösz- szefüggései olyan nehezek, hogy a felnőtt dolgozók iskolájában e tantárgyban buknak meg legtöbben. A megnövekedett anyag- mennyiség hihetetlen nehézségek elé állítja a gyermeket és a nevelőt egyaránt. Szükség van erre az anyagmennyiségre? Azt hiszem, egyértelműen felelhetünk nemmel. Ebből is látjuk, hogy mi az alapvető nehézség.

2.

Vajon a gyermek agysejtjei, a feltételes reflexek kialakításának mennyisége és minősége lépést tartott-e a tudomány nagyarányú fejlődésével? Vajon mindenkinél egyformán, együtem- ben következett-e be a fejlődés? Nem hiszem! Az egyenlőtlen fejlődés törvénye érvényes az emberi elme fejlődésére is. Milyen

jó lenne, ha nem így volna. Milyen egyszerű lenne a tudatformálás!

A tanulók nem mindegyike tudja megtanulni, elraktározni az anyagot, az ismeretet teljes mértékben. Az egyik gyermek a matematikában erős, a másik értékes ismeretet szerez a kémiában, a harmadik a nyelvtanban. S így kialakul, hogy a nyolcadik osztályban levő tanulók tudásszintje tantárgyak szerint erősen változik. Van olyan gyermek, aki a nyolcadik osztályban a legnehezebb szám- tanpéldát is megoldja, de a helyesírása gyenge. A másik a gyakorlati foglalkozások óráján értékesebbnél értékesebb javaslatokat tesz egy-egy munkada- rabb elkészítésére, de a matematika nagyon gyenge oldala. Meg kell-e az ilyen tanulót buktatni? Vissza kell-e vetni egy évre? Meg kell-e akadályozni, hogy elvégezze a nyolc osztályt? A buktatás megoldja-e a problémákat az ilyen gyermeknél? Sok kísérletezésre van szükség, míg az egyértelmű választ megadhatnánk. A probléma fennáll, de a megoldás mikéntjét egyedül egy nevelő, még egy nevelőtestület sem tudja megadni.

A gyermek szempontjából van még egy igen fontos tényező. A régi polgári iskolai anyagot általában túlszárnyaltuk. Ott válogatott gyermekek tanultak, akikkel a szülők is foglalkoztak, s akinek nem volt kötelező iskolába járniuk, tehát a bukástól való félelem is tanulásra ösztönözte őket. Ma viszont mindenkinek kell iskolába járni. A gyöngébb képességű tanulóhoz kell igazodni a tanárnak, ha egyáltalában valami eredményt akar elérni. Ez meggátolja abban, hogy magas szintet követeljen és érjen el. Magasabb tantárgyi anyaggal mégis úgy látom, hogy a nevelők és gyermekek erejüket megfeszítve túlszárnyalják a régi nívót. Gondoljunk csak a Ki mit tud vetélkedőkre, amely a tanulás és érdeklődés mai magaslatait jelzi.

3.

Végső soron mi nevelők is hibásak vagyunk. Úgy érzem, nem teszünk meg a gyermek tudásának érdekében mindent. A felső tagozatban igen sokan „taná- rosdival” tanítanak. Magyaráznak és kérdeznek. A gyermek passzívan befogadja az anyagot és nem részes annak megszerzésében. Sokkal többet kell tennünk a nevelők továbbképzéséért, mint eddig. Nagy hiányosság az is, hogy a nevelők mintegy 10 százaléka képesítés nélküli. A kiskőrösi járásban 25 százalék! Ezek a nevelők bármilyen jó szándéknak is, bármilyen lelkiismeretesek is, még igen messze vannak attól a szinttől, hogy komoly eredményt tudjanak felmutatni. Az elmúlt tanévekben több helyen nyugdíjba mentek azok a jól dolgozó nevelők, akik a korhatárt elérték és helyüket elfoglalták a képesítés nélküliek.

4.

A szülők legtöbbje nemigen képes a gyermekének segíteni. Nem tudják ellenőrizni a gyermekek munkáját. Nagyon sok szülő így nyilatkozik szülői értekezleten: „Azért járatom iskolába a gyermekemet, hogy tanítsák meg.”

A szülők többsége dolgozik. Napközben vagy nem is találkozik a gyermekével, vagy egyáltalában nem ér rá vele foglalkozni. Gyakran neki magának is „magas” az anyag, hiszen nem tanulta. Sok esetben pedig éppen a szülő vár segítséget — munkát — a gyermekétől.

Nem a vitaindító cikk megállapításaival akarok perbe szállni, amikor befejezésül arra is utalok, hogy a’ teljes igazság kedvéért ugyanilyen felmérést kellene végezni a gimnáziumokban és a technikumokban is. Az iparitanuló-iskolában ugyanis az utóbbi években már csak azok kerültek, akik az általános iskolában 2-sel, vagy 3-sal végeztek, tehát a leggyengébbek. (Nagyon helytelen gyakorlat!) Nyilvánvaló, hogy az általános iskola összmunkájának mérlege sokkal jobb. De még az ipari- tanuló-iskola szempontjából sem kizárólagos alapja a megítélésnek a gyerekek írás-, olvasáskészsége. Beletartozik az összképbe a tanulók emberi magatartása és a szakmaszeretet, a gyakorlati munkában tanúsított szorgalom, helytállás is.

Mindezt — ismétlem — nem mentegetőzésnek, hanem a távolabbi összefüggések megvilágításának szántam. A cikk hangjával egyetértek, tartalma véleményem szerint is fedi a valóságot. A megoldást keressük valamennyien, akik pedagógiával foglalkozunk. Várjuk a segítséget a társadalomtól is. Az ügynek mindenképpen hasznára válna, ha sokan elmondanák véleményüket.

Farkas Béla

megyei tanulmányi felügyelő

A Tiszatájról egy kritika ürügyén

A PETŐFI NEPE április 25-i irodalmi oldala — talán érdeménél rövidebben is — foglalkozott a Tiszatáj áprilisi számával. (Somogyi György: A széppróza, a szerkesztés és a színvonal.) Nem vagyok íróember, „csak” olvasó, de úgy gondolom, nem egészen érdektelenek azok a gondolatok sem, amelyek a Tiszatáj és a kritika olvasása közben egy olvasóban támadnak.

* * *

NEM VITATHATÓ, hogy Somogyi György joggal hívja fel a Tiszatáj szerkesztőbizottságának figyelmét arra, hogy a folyóiratnak a széppróza gyenge oldala. Már az először új formában megjelenő januári számban sem volt a legszerencsésebb a szépprózai rovat indítása. Pedig a formátumváltozás a szerkezetileg egységesebb, zártabb forma kialakítását, ezzel együttiáróan igényesebb, színvonalasabb novellák közlését segítette elő. Ha a szerkesztő a formátumváltozás előtt a formai szürkeséget, a ránézésre is unalmas, tagolás nélkül sűrűn teleszedett oldalak egyhangúságát el akarta kerülni, a napilap-formátum tördelési lehetőségei miatt a lazább, szét- esöbb szerkesztési elveket kelA Csendes Don, a Feltört ugar, az Emberi sors világhírű írója: Mihail Soholov 60 éves. Ezen a napon szeretettel és meleg szívvel jordul jeléje a világ valamennyi irodalom- és emberszerető népe, hiszen műveit szerte a földön, a nagy városoktól a legkisebb falvakig mindenütt szeretik.

Solohov bölcsőjét Kruzsilin kozák faluban, helyesebben egy pusztai tanyán ringatták. Kora gyermekségétől fogva földművesek között élte életét, igy tárult ki előtte a természet is. Ám az ifjú Solohov napjait nem a

szemlélődés töltötte ki. Együtt élt az emberekkel, együtt küzdött, dolgozott, örült vagy bánkódott velük. S közben megismerte a fák születésének, a vadmadarak szokásainak, a föld lélegzésének titkait, a természet megannyi szépségét. Ezért müveiben nemcsak kitűnő emberi jellemekkel találkozunk, hanem magával az egyszerű és csodálatos természettel is. Solohov nem egyszerűen ábrázolja a terít mészetet, hanem mintegy feltárja a sajátosságait mindannak, ami a földön él és lélegzik.

lett követnie. Nem volt könnyű ezzel a lehetőséggel úgy élni* hogy hosszabb lélegzetű, igényesebb szépprózai írásoknak, tanulmányoknak megfelelő helyet és formát biztosíthasson. A nehézségek ellenére a Tiszatáj szerkesztő bizottsága az elmúlt években színvonalas lapot adott az olvasók kezébe. Biztos, hogy a kezdeti nehézségek ellenére is meg tudnak birkózni az új formátum támasztotta követelményekkel. Az indulás — ha nem is hibátlan teljesen — biztató. Az új alakú Tisztáj horizontja kibővült, szélességében és mélységében egyaránt. Rangos lap volt, most még rangosabbá vált. A terjedelem növekedését jól hasznosították mind a rovatok számának növelésére, mind az egyes rovatok bővítésére és jól alakították ki az arányokat is, Az eddig megjelent négy szám tükrében szerintem elmondhatjuk, hogy a Tiszatáj, a kétségkívül meglevő hibák ellenére, már most is számottevő fóruma irodalmi és kulturális életünknek.

Ezek azok a pozitív tényezők, amelyek felett Somogyi György — vitathatatlanul helytálló megállapításai mellett — szó nélkül tovasiklik. Kritikájának ez a hiányossága sze1959 tavaszán Párizsban francia íróknak és újságíróknak válaszolva Solohov azt mondta:

— A Donnál született. Vesensz- kaja környékén éltem, ott, ahol a könyveim cselekménye játszódik. Ott élek ma is. Elválaszthatatlan vagyok a Dontól.

De ez más vonatkozásban is igaz. Mert nemcsak Solohovnak, az írónak az életútja kapcsolódik szorosan a Donvidékhez, hanem Solohové, a közéleti emberé is. Vesenszkajában mindenki el tudja sorolni, mi mindent tett eddig és mennyit dolgozik ma is Mihail Solohov szűkebb hazája felvirágzásáért. Ám nemcsak földijei keresik fel, sok levelet visz a posta Solohovnak, a Szovjetunió legtávolabbi vidékeiről is: a legkülönbözőbb emberek keresik fel soraikkal, kérik tanácsát ügyes-bajos dolgaikban.

Mihail Solohov müveit milliók ismerik, de csak kevesen sejtik, hogyan születik a solohovi mű. Solohov — hogy csak egy példát mondjunk — tizenöt esztendőn át dolgozott a Csendes Donon. A híres regény kézirata a második világhábarú éveiben elpusztult, csupán néhány lapját sikerült megmenteni. Ha azonban a kutatók egyszer mégis a kezükben tarthatnák az író egyenletes írásával telerótt papírlapok kötegét, a megannyi kéziratváltozatot, lapszéli jegyzetet, betoldást, vázlatot, a temérdek újra meg újraírt oldalt: megdöbbennének, látván, milyen roppant nagy az író munkabírása, amelynél talán csak önmagával szemben is kíméletlen igényessége nagyobb.

Solohov szívesen időzik órák hosszat valahol a folyóparton, figyeli a halak játékát a sárgászöld vízben, hallgatja a szakállas kolhozparasztok tempós elbeszéléseit. Szereti az erdőt, a vadászatot. Ha beül kocsijába, hogy bejárja a vidéket, a figyelmét nem kerüli el semmi. Pillantása megőrzi a dohogó kombájnok, a köveken sütkérező gyíkok, a keresztutat átszelő jellegzetes lábnyomok képét. De bármennyire is szereti Solohov az erdöt-mezőt, a folyót, a földszagot, legjobban mégis az embert szereti. Minden jóravaló, dolgos ember: a barátja...

rintem módszeréből fakad. Elsősorban is: egy folyóirat szerkesztőségének munkája felett nem lehet a lap egyetlen száma alapján ítéletet mondani, főleg egy olyan különleges szám alapján, mint az áprilisi.

Nem is kifogásolható véleményem szerint, hogy felszabadulásunk huszadik évfordulójának jelentőségét helyesen értékelve, a lap szerkesztősége helyet adott új életünk hajnalát idéző visszaemlékezéseknek és tanulmányoknak. (Csak zárójelben: a többi irodalmi lap és folyóirat szerkesztősége is ennek a gondolatnak jegyében állította ösz- sze az áprilisi számot!) Ha Somogyi György a Tiszatáj korábbi számait is átnézi, az áprilisi számot pedig ünnepi jellegének megfelelő helyre teszi, úgy gondolom, azt a kissé bántóan gúnyos mondatot: „a tanulmányi rovatba legközelebb novellát írnak?” — nem írja le. Másodszor: egy irodalmi és Kulturális folyóirat egészének színvonalát, a szerkesztői munkát nem lehet értékelni egyetlen szám másfél novellából álló szépprózai anyagának helyes vagy helytelen kiválogatása, azok gyenge vagy nem gyenge mivolta alapján. Ez legfeljebb a rovat vezetőjének munkájára vet jó vagy rossz fényt, de az ő munkájának érdemleges bíráíFjHytatás a 6. oldalon.)

Solohov 60 éves