Petőfi Népe, 1965. május (20. évfolyam, 102-126. szám)

1965-05-23 / 120. szám

/I jól megtermeli nagyapa látható élvezettel áll a nyitott vonatablaknál. Félkönyék- kel az alumínium rúdra támaszkodik, lebarnult markáns arcát szembe fordítja a szélnek. Honyorítania nem kell, mert szemüvege van. Elegáns, ószülő férfi, sötét acélszürke öltönyéhez jól vág a ferde sávos fehér—szürke nyakkendő.

Időnként vissza-visszafordul,

s azzal a hatásos aggodalommal szól a nagymama mellett ülő hölgynek, ahogyan a nagyapák szoktak unokájukról beszélni. A komolyság túlhangsúlyozása mély büszkeséget takar.

— Tízéves a gyerek, de erőőős! Hű, de milyen! Az anyját odateszi, ahova akarja.

— Igen, filigrán teremtés a menyem, s ez a gyerek felveszi, teszi a sezlonra... De ne tessék gondolni, hogy rossz. Á, nagyon is respektálja anyukáját. Egy szavára engedelmeskedik. Csak roppant eleven, játékos, erős.

— Nekem már eddig ér — mutatja a melle táján a nagyapa. — De lassan velem is bírókra jöhet... Olyan volt már az óvodában is. A kecskeméti lap megírta akkor, hogy külön óvónő kell a megfékezésére. Mindig páholta a többieket... A fiam el is küldte az akkori újságot.

— Elég korán újságba került — nevet az útitárs asszony.

— Bízni lehet hozzá — bólogat elégedetten a tata. Amit ő megeszik, nekem két napra elég. Ha egy 50—60 dekás csirkét megsüt neki az anyja, megeszi egyszerre. Mondta az orvos, azért olyan élénk, mert nem bír az erejével... Mit csinált már az óvodában is, öthat évvel ezelőtt? Felmászott a nyitott emeleti ablakba, s onnan szónokolt a „népnek”.

— Jaj, tessék képzelni! — tárja szét kezét a nagymama és törzsét is ingatja hozzá. — Van egy pici unokánk is.

Hogy ez a fiú mit csinál vele! Gyomrozza, feldobja, elkapja.

Hányszor mondtam már neki, te, kapsz egy pofont, hisz eltörhet annak a kicsinek a keze, lába, mikor leesik a rekamiéra. De hát szereti... Az a kis büdös is, majd kibújik a bőréből, mikor ez közeledik hozzá és grimaszol. Nevet, kapálózik, nem bánja, hogy később megrí katja.

— Ű is tudja pelenkázni. Mondja az anyjának: „Anyuka, kérek friss pelenkát!”

— Az volt az érdekes, hogy a fiamék nem szóltak, mikor a kisbabát várták. Meglepetésnek szánták. Akkor hívtak le bennünket Pestről, mikor már megvolt... Közben azonban egy közös ismerősünkkel találkoztunk odafent. Ö nem tudta a titkolózást és jó előre újságolta, hogy baba lesz... Így, amikor legközelebb lementünk hozzájuk, már csomagot vittem — derül a nagymama. — Kipakolom a szép gyerekholmit. Csak csodálkoztak, honnan tudtuk meg, s nevettek, hogy ők akartak meglepetést nekünk, de a miénk sikerült.

Nagypapa ezúttal is a fíút említi.

— Alighogy beléptünk az ajtón, az unokám — hóna alá csapva a pólyásbabát — szaladt elénk: „Tessék nézni, mink van!”

— Hát hogyne! — Most is náluk leszünk. De a nászasz- szony éppúgy imádja őket. Négy unokája van, mindegyiknek betétkönyvet nyitott. Ö kint lakik a Székely-telepen, de mindsűrűn a menyeméknél van. A konzervgyárban dolgozik... Már mondogatta, hogy mire a kis Józsi megnő, autónyeremény- betétkönyv lesz a nevén. Hadd legyen autója...

A, már itt is van a Hírős Város... Anyu öltözzünk! Várnak a lurkók — tüsténkedik nagyapa. Pár perc múlva már a síneken átlábolva fürkészik az állomás peronját.

Tóth István

Tudományos ülésszak a párt szövetségi politikájáról

A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának Párttörténeti Intézete május 24-én és 25-én tudományos ülésszakot rendez A párt szövetségi politikája (1936—1962) címmel. Az ülésszakon a pártapparátus ideológiai kérdésekkel foglalkozó vezető munkatársai, az egyetemek és a tudományos intézetek képviselői vesznek részt. Az előadásokat Molnár Erik akadémikus, Pintér István, a Párttörténeti Intézet tudományos főmunkatársa, Ságvári Ágnes kandidátus. Zsilák András kandidátus és Vass Henrik, a Párt- történeti. Intézet igazgatója tartja

Tanárbuktatás

(Folytatás az 5. oldalról.)

latához is több anyag, és — miután a formátumváltozás miatt lényegében új típusú feladatról van szó — a rovat fejlődésének elemzésére van szükség. Mellékesen meg kell jegyeznem itt is, hogy van még szépprózai anyag az áprilisi számban, méghozzá nem is akármilyen. Ügy látszik az elkerülte Somogyi György figyelmét. Igaz, nem novella és nem is kisregény. Gál Sándor visszaemlékezése a német megszállás utolsó időszakára, a háború — gyerekszemmel oly gyakran érthetetlen — borzalmaira (Mennek a vonatok). Lí- rai hangvételű írásában is drámai erővel tudja összefogni egy sínpár köré a második világháború — és általában a háború — ezer kínját és jaját. Széppróza bizony ez a javából, ha a történet-töredékek a meztelen és kegyetlen igazság cirádamentes krónikái is.

* * *

NEM ALAPTALAN* azonban Somogyi Györgynek az a megállapítása, hogy a Tiszatáj olyan tanulmányokat is közök amelyek inkább szakfolyóiratokba kívánkoznak. Dicsérendő a szerkesztő bizottságnak az a törekvése, hogy a formátumváltozási;, a te’rjedelembővülést kihasználva a lap profilját bővítse, és a szőkébb értelemben vett irodalmi lap helyett irodafaw ét kulturális lapot adjon az olvasók kezébe. De hibát követnének el — és követtek is el az első számokban —, ha a „szélesebb, differenciáltabb olvasóközön- ség”-re hivatkozva, ezek minden irányú, részletes tájékoztatását saját feladatuknak tekintenék.

Joggal hirdetik programjukban, hogy a műveltség és a művelődés centrumában nem kizárólagos helyet foglal el az irodalom és a művészet, s nem másodlagos elem a természet- tudomány vagy társadalomtudomány sem. A társadalmi élet minden területén meglevő és növekvő specifikálódás azonban a sajtó területén is követeli jogait, épp a „szélesebb és differenciáltabb olvasóközönség” miatt.

A tudományok sokrétűsége és szinte áttekinthetetlenül hatalmas anyaga az egyes ember számára legfeljebb az iskolai oktatás keretein belül nyújtott, és a napilapokban és erre hivatott ismeretterjesztő folyóiratokban levő közlemények mértékéig befogadható. A polihisztorok kora a tudományok fejlődése során elkerülhetetlenül a múlté lett. Elmélyültebb ismereteket ki-ki csak saját szakmájában, érdeklődési körének megfelelő egy-két tudományágban szerezhet. Az igények tehát nagyon is szerteágaznak, kielégítésük csak a különböző színvonalú ismereteket is figyelembe vevő specifi- kálódott ismeretterjesztő folyóiratok és szaklapok útján lehetséges.

Az irodalom és általában a művészetek ezzel szemben a legkülönbözőbb szakmákhoz tartozó tömegekhez szólnak, gyakorlatilag általános közérdeklődés tárgyai. Részben, mert különböző színvonalon jelentkező általános szórakozási igényeket is kielégítenek, részben, mert a minden emberben meglevő, általános emberi érzelmekre hatnak.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy egy irodalmi és kulturális lapban kizárólag novellák és versek jelenhetnek meg. Nemcsak közölhet, irodalmi, szociológiai riportokat, közművelődéssel foglalkozó tanulmányokat, hanem feladata, hogy a maga sajátos eszközeivel felhívja a figyelmet (mint az a Tiszatáj programjában van) ,,a ma izgalmas, feldolgozásra váró, vizsgálatra és értékelésre méltó jelenségeire és tényeire”. A hangsúly itt azt hiszem, a „maga sajátos eszközein” van. A tudományos ismeretterjesztés sajátos eszközeit hagyjuk meg a TIT-nek, a részletekbe menő tudományos vizsgálódásokat és azok publikációját a Tudományos Akadémiának, a múzeumoknak és egyéb, arra hivatott intézményeknek és lapjaiknak.

EZEK AZOK a gondolatok,

amelyek alapján — mérlegre

téve a Tiszatáj eddig megjelent számait — az a meggyőződés érlelődött meg benne n, hogy nem volt helyénvaló tanulmányt közölni a battonyai bronzkori sírok feltárásáról (múzeumi annales-be való téma), vagy nyolc oldalt szentelni a rizsről és az öntözésről szóló szakcikknek. (Mire valók akkor a mezőgazdasági szaklapok?)

Ezek egyben azok a momentumok is, amelyek miatt véleményem szerint Somogyi György kritikájának paradox módon igaza is volt és nem is volt igaza. Nem volt igaza főleg azért, mert rámutatott ugyan a meglevő hiányosságokra, de egyoldalú képet rajzolt. Nem mondta el, hogy helyesek a szerkesztőség programjában levő célkitűzések, amelyek megvalósítása — a kezdeti hibák kiküszöbölése után — csak javára válhat az új formában megjelenő Tiszatájnak. Nem írt arról (egy szám alapján nem is írhatott), hogy a kitűzött programból és az első négy szám tendenciájából lehet következtetni arra, hogy a szerkesztőségnek megvan a készsége és képessége a továbblépésre, a valóban országos érdeklődésre számot tartó, de tájjellegét és helyi hagyományait a szükséges mértékben megőrző, kultúrforradalmunkat előbbre vivő folyóirat kialakítására.

Barbarits Miklós

Az pedig, szegény, már egészen megzavarodott. Lángvörós- re gyúlt az arca, s elölről kezdte magyarázni az egészet. A táblán új példát csinált, de izgalmában a közepén egyszerű szorzási hibát vétett, amit nyomban észrevettünk, de szót sem szóltunk. Csak a végén. Amikor nem jött ki az eredmény. Egyszerre lendült a magasba huszonkét kéz, jelezve, hogy mindannyian tudjuk: nol a hiba.

Már a sírással küszködött a jelöltnő, — amikor megszólalt az óra végét jelző csengő.

A tanári kar fagyos ábrázat- tál hagyta el a termet, s nem volt kétséges: a jelöltnő legalább félévig nem lesz tanár.

— Mit csináltak velem, fiúk? — kérdezte halkan, szederjes szájjal.

— Csak azt, amit Ön velünk

Aztán nem láttuk többé.

S most ott lesz a találkozón Kétségtelenül nagy, bűnbánó szeretettel vesszük körül.

Egyébként hiszem: abban, hogy most már kiváló pedagógus, nekünk is van íémi szerepünk. Mert nemcsak a „a- nár neveli a diákot, — hanem a diák is a tanárt. És ez a föié- és alárendeltségi viszony más vonatkozásában is érvényes.

Tarján István

Áz aztán gyerek!

mény egyébként rendben voltak. Némelyikünk dolgozata úgy festett, akár a pipacsos mező — s az egész osztály átlageredménye rövid idő alatt egy-más- fél jeggyel romlott. Az ilyesmi pedig veszélyes dolog — cét- ; három hónappal az érettségi előtt.

E elismertük: a tanár jelölt- * nő úgy akar kiváló diplomát szerezni, hogy 22 főből álló kollektívánkat átvitt értelemben a „sárba tapossa”.

— Megbuktatjuk a mintatanításán — hangzott el vezérkarunk parancsa. Ez ellen nem- ' csak azért nem lehetett ellenvetés, mert osztályunk belső életét a legjobb tanulók >rá■ nyitották, akik egyszersmind fv- [ zikailag is a legerősebbek voi- ' tak (országos ifjúsági sportbajnok is akadt közöttük), mii 18—20 éves fiúk között eléggé

| latba esik, hanem azért sem : apellált senki, mert mindannyt- ‘ an szívvel-lélekkel kívántuk.

: hogy az egyébként jó feiKé- szültségű tanárnő megbukjék a 1 vizsgáján. Önmagunk védelme,

' az akkor még erősen dívó „sze■ met szemért, fogat fogért”

1 gyilkos szemlélet volt a maga- ‘ tartásunkban? Ma már pooto- ’ san nem tudnám megmondani.

Elég az hozzá, alaposan meg- hánytuk-vetettük a taktikát.

’ Mindenki tudta, hogy — nem ’ fog tudni semmit.

A tanárjelöltnő magyarázni kezdte az új témát: a több ís- ^ meretlent tartalmazó feladvány j „ponté dei asini”-nek (szamarak hídjának) becézett megoldási módjáról tartott előadást. - Összenéztünk: értjük a témát; *• még a leggyengébb számtanista is bólintott: ő is érti.

A visszakérdezésre került -or, S felhívott a jelöltnő öt-hat r gyenge és közepes tanulót, de ’ mindegyikük azt mondta: nem értette meg a magyarázatot.

Erre zavarba jött a tanárjelöltnő. S elkövette azt a hibát, hogy a legjobb matematikust, r — a jelenleg atombiológus — t Ottót szólította fel, ami a ta- ® nári kar előtt azért számítolt

* rossz pontnak, mert nyilvánva- e ló, hogy a legjobb tanulók a könnyebben megértik az elő* adást, mint a gyengébbek, a _

I) e a gyorsbeszédű Ottó is azt hadarta, hogy ő sem g lett okosabb attól, amiről csaknem félórán át beszélt a je* löltnő.

nem haragszik ránk. Először néhány éve beszélgettem vele hajdani esetünkről, s azt mondta: akkor mindannyiunkat a pokolra kívánt, de később sokat gondolkozott magatartásunkon. S lassan-lassan, évek múltán meg- engesztelődött irántunk. Még imponált is Neki összefogásunk. Rájött, hogy mások rovására felfelé törni, másokon hatalmaskodni sohasem szabad, mert annak előbb-utóbb bukás a vége. Mint Vele is történt. Sokat használt neki a megleckézteté- sünk.”

I gén: ezt a tanárnőt mi, a

■ diákok, annak idején, pontosan 1940. tavaszán, csúfosan megbuktattuk.

Ehhez azonban tudni kell, hogy a mi iskolánk a tanárjelöltek képzését is szolgálta. Az egyetemet elvégzett húszegynéhány éves hölgyek, fiatalemberek bizonyos ideig bejártak tanáraink előadásaira, majd — az utóbbiak felügyelete mellett — néhány héten át ők tanítottak bennünket. Végül az egész tanári kar jelenlétében új téma előadásával mintatanítást produkáltak, s ha ez sikerült, megkapták a tanári diplomát, ha viszont balul végződött próbálkozásuk, legalább fél évig még jelöltek maradtak.

Többségük baráságos volt hozzánk; a férfiak néhányunkkal, az idősebbekkel, tegeződtek is, ami a kort tekintve nem volt különös dolog, hiszen hatan-he- ten már húsz életévet tudtunk magunk mögött, s az ő átlaguk sem haladta meg a huszonhárom esztendőt.

A szóban levő tanárjelölt" nő azonban rendkívül fennhéjázóan bánt velünk. Nagyon szép, arisztokratikus jelenség volt, ami kevésbé izgatott bennünket. Az viszont már birizgálni kezdte önérzetünket, hogy úgy nézett rajtunk keresztül, mint a levegőn, ha köszöntünk neki az utcán, vagy a folyosón, alig viszonozta.

De ez is hagyján. Amikor azonban az ő tanítására kerüli sor (számtanszakos volt), ez ide alatt a dolgozatainkat is ő javította, és minden igyekezete arra irányult, hogy lerontsa « kínnal-keservvel megszolgál érdemjegyeinket. Még olyar jelentéktelen hibákat is megpi- rosozott a füzetünkben, amelyek fölött a rendkívül pedánr

A levelet Zoli irta, egykori osztálytársam, a többi nevében, akikkel annak idején együtt koptattam az egyik fővárosi középiskola padjait. Az imposztor hang Zolira vall. osztályunk mindenlében-kanál Zolijára, akinek diákos közvetlenségét úgy Látszik, az sem sarabolta meg

— vagy inkább növelte? —, hogy tizennégy évvel ezelőtt is „iskolás” volt, mégpedig nem is akárhol, hanem a Szovjetunióban, a Frunze Akadémián.

Elmegyek, persze, hogy ott leszek, s nem az „agyonveréstől” való félelmemben, hanem, mert...

Kibuggyan szememből a könny: istenkém, a huszonöt éves érettségi találkozónkra invitál!

Ilyen kevés egy negyedszázad?

— írta valamikor egy mit tudom én már melyik költő, amikor huszonöt éves korában meglehetősen pesszimista hangú versében elparentálta addigi életét — s most, hogy Zoli levelét újból és újból elolvasom; ugyanezt kérdezem önmagámtól én is.

Mintha csak tegnap lettvol■ * na, amikor a „Ballag már a vén diák”-ot énekeltük méltóságteljes léptekkel haladva az öreg épület folyosóin, a kisebbek áhitatot sugárzó sorfala között —, s amikor feszélye- zettségemben úgy összeszteari- noztam új ruhámat a kezemben tartott gyertyával, hogy a legközelebbi szabó az érettségi bankettra összeguberált pénzemnek a feléért volt csak hajlandó itatóspapír és vasaló segítségével ismét szalon-, azaz bankettképessé tenni.

Érdekes, most, hogy a levél hatására mocorogni kezdenek emlékeim, élményeim, nem a negyedszázad alatt lerakódottak, szenvedve, vapv örvendve átéltek elevenednek föl bennem, hanem a korábbiak, azok, amelyeket az iskolai évek szültek.

Mintha diák volnék még most is.

Egy — talán durvának is mondható — csínyünk különös elevenséggel játszódik le emlékezésem mozivásznán: egy történet, amelynek mi, utolsó éves „keristák” voltunk a mozgatói, rossz — vagy jó? — értelemben vett hősei, s egy tanárjelöltnő a szenvedő alanya.

„Ott lesz ö is a jubileumi találkozón — írja Zoli. — Kiváló pedagógus a fővárosban; még mindig nagyon csinos, és már

öreg professzor is szemet szokott hunyni, ha a

mellékszámítások ő« a véeeredU a nem J» *■ jössz el, leutazunk hozzád Kecskemétre, és- agyonverünk.”