Petőfi Népe, 1965. április (20. évfolyam, 77-101. szám)
1965-04-18 / 92. szám
j I j Lepke vergődött az ablak I 1 I üvegén, satnya kis tavasza lepke. A langy levegő becsalta ide a szobába és ahogy odakint felmelegedett a világ, kívánkoziott kifelé, apró szárnyát már cafattá verdeste. Alig élt, szegény. Anyám az ablakhoz lépett, kezébe vette a kicsi párát és babusgatni kezdte. De az alig mozdult. Aztán kinyitotta az ablakot és a párkányra tette. Tán a napmeleg felenyhíti. — Be kéne menni Szelevény- re, — mondotta anyám —, sót, cukrot hozni Gebulától. Szaladjál be, fiam. Nekem szólt ez a felszólítás, hiszen az én lábaim bírták legjobban. Szelevény egy órai sza- ladás a Bokényhez. Sokszor megjártam már. Amíg anyám a szatyrot elkészítette, addig én az üveget kerítettem elő. Az üveget, amelyet már háromszer is kimostam. Torokláz ellen öblítővíz volt benne húgaim számára. Amolyan háromdecis üveg, gömbölyű-fehér. Ügy tettem zsebre, hogy anyám ne lássa. Nem mintha tiltotta volna, hanem mert ha az ember örömet akar szerezni valakinek, akkor azt csendben kell előkészíteni. Gebula Mózsi bácsi megmérte a cukrot, sót, szűkösen, mert csak fillérek voltak a bukszámban. Ebből is, abból is egy keveset. Elég az egy cselédcsaládnak húsvétra. Maradt még vagy hat fillérem. Azt melengettem a markomban. — Mózsi bácsi, ezért meg tessék adni otkolomot! — súgtam az öregnek szégyenlősen és kezébe csúsztattam az üveget. Hazafelé már boldogan vágtattam, az üveg egyharmadá- ban ott lötyögött a szagos víz. Erről álmodtam hónapok óta, itt van, itt illatozik végre. Álmaim beteljesülése volt ez a kis zavaros lé a gyógyszeres üveg alján. Langymelegen, ahogy erejéből tellett, ontotta enyhét a tavaszi nap. Apám a tanyaház mögött ült a fal mellett, hátát a ta- pasztásnak támasztatta. Lába előtt sürgő hangyák bizseregtek, a menőkön már tavaszi jószag. Apám arca sápadt, bajsza a szájába lógó. Végtelen szomorú szemű ember volt. Csak nemrégiben tért haza a frontról. Nem katona volt ő, azaz hogy nem harcoló katona. Lópásztor volt a front mögött. Nem találták alkalmasnak fegyverforgatásra, hiszen pár esztendővel ezelőtt a szelevényi szélmalom vitorlája fültüvön vágta és olyan süketséget kapott az ütéstől, hogy attól kezdve még az ágyú- dörejt is alig hallotta meg. De lópásztomak Jó lett. Akkor hajtották el öt is, amikor már szinte az iskolából szólították a tanulókat a háborúba. Most ült ott kint a fal mellett és a hangyákat nézte... 2 A süketség embergyűlölővé tette apámat. Ö, aki azelőtt együtt dalolt minden jókedvű emberrel, ahogy a hallását elveszítette, veszendőben hagyta a lelkét is. Megszakadt benne egy húr. Napokig nem vettük szavát, pedig szerettük volna, ha beszél, mert azelőtt csak okos és értelmes szó hagyta el a száját. Még a Gazdával is elbeszélgetett néha, ami pedig nagy szó volt, mert a Gazda cselédeivel nemigen elegyedett szóba. Csak ha nagyon szükség volt rá, egy- egy utasítás erejéig. Amikor a háború vége felé a hadi szolgálat alól felmentett GAZDA AJÁNDÉKA apámhoz megjött a bevonulási kommandó, elsírta magát, kihú- . zódott a kamrába és ott rázta a zokogás. De egy szót nem ejtett volna. Aztán kiment a tanyaudvarra, körbejárt minden kis épületet, szemével végigpásztázott, kezével megsimoga- tott minden tárgyat. Majd anyámat és engem kézen fogott és kivezetett az udvarra. Megmutogatott mindent, megmagyarázta: mi mire való. Aztán a disznóólhoz vitt, ahol egyetlen kocánk szoptatta malacait. Elmondotta, hogyan etessük a kismalacokat, meg a nagy disznót. Hogyan nyessük meg a fákat. Ezeket mind elmondta szépen, szeretettel. Ahogyan végrendelkezik az ember. Aztán elment. Attól fogva anyám helyettesítette őt a cselédségben. Minden munkát elvégzett apám helyett, csak éppen a kasolást nem bírta. A kasolás alatt a fóríicselédnek is élikszedett a lába hamarosan. Azt nem bírta anyám. A jószívű Habranyi bácsi azonban elvégezte helyette. Így nem volt fennakadás. Egy évig ment ez így. Aztán hírét hozták, hogy a háborúnak vége. Mondták, hogy jönnek haza a katonák. Hát, jöttek. Velük együtt nemsokára hazakövetkezett apám is. Soványan, hajlott háttal és beteg lélekkel. Hogy miért hajlott a háta, azt csak később tudtam meg, amikor anyám Habranyi bácsinak elmondta, hogy apám vért köp. Már a katonaságnál is vért köpött, de nem küldték haza, mert kellett az ember, aid a lovakra vigyáz. Magával hozta az avítt csukaszürkét. Még a langymeleg- ben is köpenyébe burkolózott. Igaz, hogy más ruhája alig volt. De fázott, fázott és arcát ott a fal mellett is a napsugár felé tárta. Vágyott a fény után. Ám, nem volt irgalom. A Gazda hajtotta őket, tavaszi munkák dandárján nem nézte el a tespedést, így apám nyu- govását sem. Neki kellett hát látnia a munkának. Ahogy bírta. Sajgó lélekkel, rogyó testtel. I a I Feslődött már a tavasz I '* I erősen, a fűzfák barkája körött millióm méhecske dongott. A Kőrös felől hömpöly- gette a szél a véghetetlen illatot. Hatéves szívemmel én is beszippantottam és megrészegedtem abból. Ez a részegség nagy bátorsággal is telített meg, égéi szén másként éreztem én a dolgokat, mint annak előtte, ekkor lopakodott először a szívembe a szerelemnek egy szikrácskája. Elmeséljem? Hát elmesélem. A Gazdának — nagy és hatalmas úr volt a Gazda — a kislánya egyszer hozzászegődött a libapásztorká- hoz és együtt terelgették a sárga kispihéket. Ennivaló csillag volt a Gazda kislánya, szöszke szépség, piros szoknyácskéját libbentette a szél. Nem félt tőlem, hogyisne, bátran odajött hozzám, ahogy én a karikásus- torral nagyokat durraetottam az ő tiszteletére. Lófarokszőrből éppen aznap csináltam csapót az ustor végére, így az finom- nagyokat durrant, mint a puska, ha elsütik. Nem irgalomból Felültem, ím, a tavasz szekerére. Indulni kell; ne késsek én se el! Ülj mellém, s mondd te is: mit ér e rohanás, mely új útakra terel? Leteszem a telet már nyakamból, s tekintetem körülfogja e táj minden zeg-zugát, és nem irgalomból felejtem el, ha van mégis, mi fáj! Jó rálépni a megtisztult utakra. Bizarr csodákat hinni, s tenni készen! Széthullni, mint a sejt, ezer darabra, de eggyé válni a mával, egészen! Antalfy István — Nem harap a disznó? — kérdezte a szőke angyalka. — Nem harap, dehogy harap, idenézz! — mondtam neki bátran és azzal az öreg disznó hátára pattantam, hadd lássa, hogyan lovagol a kiskanász. Hát, így lovagolt. Az öreg disznó méltatlankodva kocogott alattam, de azért nem hajított le. A pici úri lány Etedig tapsikolt örömében. Én örültem, nagyon örültem a kislányka tapsának. Belopó- zott apró szívembe az ő szöszke képe. Piros szoknyácskáját libbentette a szél, ahogy elszaladt a libácskák után. Én Etedig, ahogy hajtottam befelé az öreg disznót, láttam az apámat, amint a szalmakazlak felől ciEteli hátán a ménkű nagy hátikosarat. A marhák alá almozott. Ügy vánszorgott, mint aki az utolsókat járja. Kifacsarodott a szívem. | i | — Enni kell neki adni, I 1 bőségesen enni! — Ezt mondotta édesanyámnak a jó öreg Korsós doktor bácsi, amikor apám allaptota felől nála tudakozódott. A doktor megvizsgálta apámat és csak a fejét csóválta a keszeg, csonttá fogyatkozott ember láttán. Aztán valami orvosságot is írt fel neki. ... Enni kéne, bőségesen enni! Ez dübörgött bennem, amikor anyám a vasárnapi lebbencset elibénk rakta. Lebbencs, ez volt a paraszti élet sava-borsa, mióta a G azda kenyerét ettük, nem múlott el nap lebbencs nélkül. Íme, most húsvétvasár- nap is ez került az asztalra. Lebbencsleves. Enni kéne az apámnak ... Na, jól van, holnap jön húsvéthétfő, annak a bőségnek az ünnepe, amikor még a legsúj- tottabb cselédember is megkóstolhatja a sonkalében főtt tojást. Ez az ételek királya. Ezt ha megkóstolja az ember, hosz- szú időre megtol tekezik erővel. Még az apám ,-is megerősödik tőle, azt fogadom. Joggal gondoltam így, és nem ok nélkül szőttem merész terveket, hiszen már megvolt a társadalmi ismeretségem ahhoz, hogy elinduljak a sonkával főtt tojások megszerzése irányában. Hiszen meglovagoltam érte az öreg disznót. Titokban elővettem az orvos- ságos üveget és langyos vízzel felhígítottam a Gebulától vásárolt otkolomot. Csúnya zavaros lett a szagos víz, de sebaj, majd lehiggad, gondoltam. Így csinálták mások is, a cselédgyerekek. Aztán lekötöttem egy tiszta rongydarabbal. Kész volt a locsolóvíz. Remekül permetezett a ritka rongyon keresztül. Elindultam már kora reggel. A magas fákon trilláztak a kicsiny madarak, én pedig a piros kis szoknyácskára gondoltam. Meg a szöszke hajra, a pö- sze kis lánykára. Hatéves szívvel. Mikor a Gazda nagyházán belül voltam, ott már megszeppent bennem a lélek. De azért kivágtam a verset, ahogy illett: Kiskertben jártam, virágot láttam, El akart hervadni, szabad-e locsolni? Szabad volt. A Gazda felesége megengedte. Ez a nap náluk olyanféle nap volt, hogy ékkor a cseléd gyereke is megnézhette, mi van náluk odabent. I — | Aztán hazavittem a szép I '* I pitosbama tojásokat. — Ilyen nagy háznál, mint a Gazda háza, nyilván jó zsíros sonkalében főzik meg a húsvéti tojásokat. Ez kéH az én jó apámnak. Hadd egyen kedvére most az egyszer. Hadd érezze a sonka jó ízéi, a drága étek íze rendbe teszi majd a testét. — Egyél te is, kisfiam! — Édesapám, én már ettem. Jó volt, finom volt! Egye csak! Bontja. Bontogatja. Aztán néz. Mozdul az arca. Bontja a másodikat. A tojásokból kicsapódik a büdös, gonosz, kénsza- í gú záptojásszag és kezére frecs- csen a büdösség. Átrángott az arcán a fájdalom. És az asztalra hajtotta a fejét. Sírni kezdett az ai»ám. Balogh József Tavasz Magyarországon A FASIZMUS és a világháború életet dermesztő fagya után a „télből lábaló” kis ország napfényes tavaszi fejlődését látó és láttató Benjámin László-vers címét őrzi a felszabadulás huszadik évfordulójára megjelent reprezentatív versantológia. E szép kötet bemutatja húszéves fejlődésünk költői tükrének ezernyi vibrálását, árnyalatát. Elsőnek a felszabaduláskor hetvennégy esztendős Heitat Jenő szabadságot üdvözlő versét olvashatjuk. „Tudd meg: szabad csak az, kinek /Ajkát hazugság nem fertőzi megj Aki üres jelszókat nem visít,/ Nem áltat, nem ígér, nem hamisít.” (1945) A kötet legfiatalabb költői az 1935-ben született Ladányi Mihály és Simon Lajos, kik a felszabaduláskor tízévesek voltak. A Jeszenyinnel folytatott képzelt. mulatozásról szóló Simon Lajos-vers az antológia záróverse, melyben a lenini szerénységet követelő, síró-ne- vető tekintetű költővel nézünk szembe. Mennyi költő! Hány nemzedék! Szinte nem is lehet nemzedékenként áttekinteni az itt szereplőket! Hiszen a század elején, a modem magyar irodalom első nagy „zászlóbontásánál” már ott volt Dutka Ákos Nagyváradon, a Holnap antológia újat akaró fiataljai közt, Adyékkal együtt. Vagy a Nyugat folyóirat indulásánál már ott bábáskodó Gellért Oszkár, ma is új meg új versekkel lepi meg régi és új olvasóit, aki a maga „kis boldogságán” túl mindig az emberiség • „nagy boldogságáért” szólt. De a Nyugat második, harmadik nemzedékének nagy alkotói mellett a munkásmozgalmi, a haladó polgári, a katolikushumanista, s a felszabadulás utáni tavaszi Magyarországon felnőtt költők is hangot kapnak e sokszínű kötetben. A KÖTET cime találó, de mégis hadd idézzünk két igen jellemző, egymáshoz hasonló verseimet: Nem volt elég és Nem elég! Illyés Gyula a fel- szabadulás után megmérj a múltat, külsőleges, pátoszos, s nem a nemzetet őrző hazafi- ságunkat, s Kölcseyhez hasonlóan fájdalmas önbírálattal állapítja meg, hogy nem volt elég az erő, a bátorság e már rég széthullásra méltó haza összetartására. A vak Milton és a süket Beethoven harmóniáért, új alkotásért küzdő szenvedélyét idézi Simon István, amikor a „nem elég” szent himnuszát tartja az igazi emberhez méltó célkitűzésnek: „Az életünk tengernyi vágy, /Ezért nem áll meg a világ.” E magas mércét állító ember, ez az örök hiány maró savától mindig éhes ember áll e versek középpontjában. Az az ember, aki a verset írni akaró Illyést a cserepezők friss ritmusának átvételére kényszerítette; az az ember, aki az állványok, frissen felrakott falak mellett leli meg hazáját, mert „leomlanak bálványok, trónok, égi-földi szentek, de nem amit a munka megteremtett” —, írja Illyés. Benne van e kötetben korunk: eszményei és álmai, vívódásai és fájdalmai, a tegnap és a ma. A költők Bartókot és Pi- cassot, Lenint és József Attilát őrzik szívükben. S a vérző zászlók alatt sokszor Canossát járt kommunisták igazi hitét szólaltatja meg Benjámin — Aragon verséből választva mottót —, hogy ha kezdeni kellene, minden megpróbáltatás ellenére ismét igy kezdené életét. De itt olvashatunk a hétköznapok sok problémájáról úgy, hogy állás- foglalásunkra vár a költő. Ga- rai tiszta szigorúságot követelve fordul mindenkihez a tisztességesek összefogását kérve, követelve... ÁPRILIS 4-e a magyar költészet örömünnepe is volt: három költő kapott Kossuth-díjat: Kassák Lajos, Váci Mihály és Garai Gábor. Az öröm, a feltámadás, a születés szépségéről szóló Kassák, a mindnyájunkat megszépítő, gazdagító Szabadságot számon kérő Váci köszöntése után hadd idézzük Garait, ki az artisták élő csipeszként trapézon lógó példáját állítja elénk: Ezrekbe fogódzók, ha hittel mondanánk, mint ők odafönn élik, hogy: a másik ügyéhez egész létemmel van közöm. Szekér Endre 14. Október 15. Az október 15-iki Horthy- p reklamáció megcsillantotta a reményt a kecskemétiekben is, hogy a háború gyorsan véget ér, hiszen az ágyúk szűnni nem akaróan morajlanak már a Tisza irányából. A Szálasi- puccs azonban hideg zuhanyt zúdított a reménykedésre. A Kecskeméti Közlöny másnapi számában igyekezett helyet adni a változások bejelentésének. Sőt vitéz örményi alezredes, állomásparancsnok aláírásával még egy felhívást is közzétett, amely a város népéhez szólt. „Felszólítom Kecskemét város lakosságát, hogy őrizze meg nyugalmát, mindenki végezze nyugodtan és lelkiismeretesen napi munkáját. Semmiféle rendellenességet, erőszakoskodást nem tűrök, ellenük a legszigorúbban járatok el! Figyelmeztetek mindenkit, akinek lőfegyver van birtokában, hogy ok nélküli lövöldözéstől tartózkodjék, mert ezekre is a legszigorúbban sújtok le. Mindenki engedelmesen kövesse a katonai és polgári hatóságok utasításait, parancsait és minden egyéni érdeket félretéve, teljesítse a mai idők követelte hazafias és áldozatos kötelességeket. Elrendelem, hogy az összes élelmiszer- és közszükségleti cikket árusító üzletek azonnal nyissanak ki. Akik nem nyitnak, azok iparengedélyét visz- szavonom.
