Petőfi Népe, 1965. március (20. évfolyam, 51-76. szám)

1965-03-14 / 62. szám

1843 öröksége Jelenet az első felvonásból: a víg özvegy és Baniló (Gyólay Viktória és Tihanyi Tóth László.) A múlt század derekán egész Európa figyelme egy szinte ismeretlen kis ország felé for­dult. Magyarország, ha jogi­lag nem is volt tartománya a Habsburg-birodalomnak, gya­korlatilag annak számított, úgy is ismerték a határokon túl. S most ennek az országnak népe felkelt, hogy kivívja sza­badságát, lerázza az idegen igát, kiküzdje nemzeti önálló­ságát. Megismerték Kossuth Lajos és a magyarság nevét szerte az akkori művelt világ­ban, még az óceánon túl is. Az európai forradalmi hullám végén felcsillant még egyszer a remény: nem fojtották vég­legesen vérbe az elnyomás el­len küzdő népek mozgalmát, példa rá a magyar szabadság- harc! Egy esztendeig táplálták a hitet a Magyarországról érkező hírek a levert forradalmak országainak népében. S Vilá­gos után Kossuth gyújtó be­szédei is éltették tovább a re­ményt: nem végleges a vere­ség, felvirrad még a szabad­ság napja. Nemzeti szabadságharc és polgári forradalom volt 1848. Egy rövid esztendőre hazánk a haladás élvonalába lépett. S utána csaknem egy évszázadig éppen Magyarországon takar­gatták legmakacsabbul ezt a dicsőséget. Az uralkodó osz­tály igyekezett megfosztani 1848-at igazi fényétől, megha­misítani történelmünk e ma­gasztos fordulóját. A legvisszataszítóbban a Horthy-Magyarország urai él­tek vissza 1848. eszméivel. Amikor március 15-én a félár- bócra eresztett országzászlók tövében emlékeztek a szabad­ságharcra, nem mulasztották el, hogy uszítsanak a környező kis népek ellen. A nemzeti függetlenség eszméjét össze­kapcsolták az „intéger Ma­gyarország” reakciós gondola­tával. Mélyen hallgattak ar­ról, hogy 48 hősei a magyar szabadsággal együtt a többi elnyomott nép szabadságáért is harcoltak, valamennyi nem­zetiséget fel akarták szabadí­tani a Habsburg-elnyomás alól, segítségüket kérték és őket is felszólították a harcra. Arról pedig különösen mé­lyen hallgattak a Horthy-Ma- gyarországon, hogy a szabad­ságharcnak nemcsak a nemzeti függetlenség volt a célja, ha­nem a feudalizmus teljes fel­számolása, a jogegyenlőség, a népképviselet kivívása, a de^ mokratikus társadalmi beren­dezkedés megteremtése. Petőfi, Táncsics, Vasvári és társaik, a márciusi ifjak, akik a forradalmi erők leghaladóbb szárnyát alkották, egy pilla­natra sem mondtak le ezek­ről a célokról. Már akkor pon­tot akartak tenni az évezre­des per végére: földet adni a parasztoknak, megszüntetni a nemzeti kiváltságokat, köz­kinccsé tenni a nemzeti java­kat, mindenkinek hozzáférhe­tővé a kultúrát. Ezek mellett a törekvések mellett mindvé­gig kitartottak. Petőfi, az úr­gyűlölő, Az apostol eszméit hirdető költő volt ezeknek a törekvéseknek reprezentánsa. A XIX. század költőiről írott vei-sében világosan megfogal­mazza, hogy a márciusi ifjú­ság nem akar megállni a pusz­ta függetlenség kivívásánál, ennél sokkal messzebb látó cél­jai vannak: ... Ha majd a bő­ség kosarából mindenki egy­aránt vehet, Ha majd a jog­nak asztalánál mind egyaránt foglal helyet... — akkor ér­het csak véget a küzdelem. A kommunizmus eszméi ezek. Szellemi örökségünk egyik * legértékesebb kincse 1848. Mielőtt valóban hozzáláthat­tunk ezeknek a céloknak való­ra váltásához, még egy forrada­lom bukott el, 1919-ben. Jel­képes értelme is van annak, hogy történelmünk nemes cé­lokért küzdő szakaszai egy esz­tendő ilyen közeli, egymást követő dátumaival indulnak. Március 15. a szabadság kez­dete. Március 21. a Tanács- köztársaság kikiáltásának nap­ja. Április 4. a felszabadulás ünnepe. Közvetlenül április 4. ünne­pe előtt, éppen a természet tavaszi ébredése idején, évente időrendben végigkísérhetjük történelmünk nagy fordulóit, a hősi elszánás és a nemes hevület magasztos pillanatait, amelyek mind nem voltak hiábavalóak, hiszen általuk is vezetett az út 1945-höz, a fel- szabaduláshoz, a nemzeti füg­getlenséghez, a földosztáshoz, a népképviselethez, a jog- egyenlőséghez, a néphatalom­hoz, a szocializmushoz. A márciusi ifjak és a Ta­nácsköztársaság hőseinek pél­dájából merítünk erőt. Rájuk gondolunk, amikor büszkén vallhatjuk: jól sáfárkodtunk örökségükkel. M. L. Rosillon, »ki a nagykövet feleségének udvarol (Iván József &L Nem könnyű a titkosírás megfejtése. (Szalma Sándor és KÄ lifeoyj Tóth Lásjeló.) nagykövet alakját megoldani, alakítása azonban itt-ott el­szürkült. A felújítás nagy értékű szereplői voltak az egyre na­gyobb felkészültséggel szín­padra lépő táncosok, akik Bor- bíró Andrea gondosan felépí­tett, színes és jelentékeny technikai készséget feltételező táncait, koreográfiái ötleteit sikerre vitték. Igen jó volt az apacstánc és hangulatos, né­pi koloritot sugárzó jelenete volt az operettnek a monte­negrói tánckép. A keringőfan­tázia színpadra helyezése azon­ban nem tekinthető teljes ér­tékűnek. Indokolatlan volt a jelenetet Gyólay Viktóriával vé­gig énekeltetni, annál is in­kább, mert a komplikált koreo­gráfia figyelemmel kísérése közben nem tudtuk eléggé él­vezni szárnyalóan szép énekét. (Ez alkalmasint rendezői téve­désnek minősül.) A zenekar Hónai Pál vezeté ■ sével kidolgozott, szép teljesít raényt nyújtott. Ízlésesek voi tak Márton Aladár montene^ rói_ jelmezei, és dekára tfv Gyólay Viklória két kosztőm- je. A többiek azonban ezt a színvonalat nem érik el, minl- ahogy Borosa István színpad­képe sem tekinthető a fiatal tervező legkiforrottabb alkotá­sának. Csáki JUittk tos alakítást. A színpadi moz­gás még mindig nem túlságo­san erős oldala, de kedves, természetes humora, amivel alakítását fűszerezi, egyre szeb­ben érvényesül, Iván József, mint Rosillon, igazán kiegyensúlyozott jól kidolgozott alakítást nyújtott. Nagy erőssége volt az előadás­nak Komlós József Nyegus kö- vetségi írnoka. Szalma Sándor szokott rutinjával próbálta a mértékben a muzsika, vajon ilyen formában nem lehetne-e a jövő számára átmenteni e valamikori világsikereket, a bécsi—magyar operetteket Kálmán, Lehár, Jacpbi műveit Az eredmény nem is maradi el, bár érzésünk szerint a kor­szerű operett-tolmácsolás iga­zán használható receptjei egyetlen kísérlettel a rendezc sem tudta nyújtani. Erősen meggondolandó, tovább lehet-e haladni ezen az úton. A gon­dos zenei tolmácsolás — csak fél siker, ha nem társul ötle­tes, mai közönségnek szóló rendezéssel a cselekmény he­lyes ütemezésével, hangsúlyo­zásával. Ami nem sikerült teljesen, az a darab folyamatos egysé­gének megteremtése volt. A je­lenetek elemeikre bomlottak, széttöredeztek. A szövegkönyv bizony szinte teljesen beporo­sodott. Nem menti előttünk gyengeségeit az sem, hogy a korabeli sajtó, a szokványos futószalagon gyártott operet­tek dőreségeihez hasonlítva, a librettót, udvariasan megje­gyezte A víg özvegyről, hogy ebben van némi logika és az alakjai sem teljesen egysíkú papirosfigurák Ez igaz, bizo­nyos vonatkozásban. Csak hát ennek a letűnt világnak távol­ból ködlő gondolataiba nehéz ma a nézőnek belehelyezked­nie. Olyan szellemesnek vélt ötletek, melyek egykor tapsvi­hart arattak, ma nyomtalanul enyésznek el a nézőtér levegő­jében. Mindig is probléma volt A víg özvegy címszerepének ala­kítása. Nagyon sokszínű, csil­logó és szellemesen friss játé­kot követel, tehát alapos szí­nészi felkészültséget, emellett a gyönyörű dalok tolmácsolása kulturált énekhangot és még valami mást — ami Gyólay Viktória kiemelkedően szép alakításában benne pezsgett — az atmoszférateremtő, operett­hangulatot árasztani tudó te­hetséget. Ez a pompás alakítás átragyogott a pillanatok han­gulatán és kicsit a kecskeméti színpadra idézte a valamikori í.agy bemutatók magas hőfo­kát is. Örömmel láttuk viszont ven­dégként Lady Zsuzsát. Kultu­rált énekével, kedvesen finom egyéniségével, nagy részt vál­lalt a sikerből. Daráló gróf színes, nagy felkészültséget kí­vánó szerepét Tihanyi Tóth László némi zökkenőkkel ugyan, de általában sikerrel tudta ér­zékeltetni. Különösen a második felvonás nagy párosjelenetében nyújtott felszabadult, hangula­zsika került előtérbe. Igyeke­zett a lehári dallamvilágból minél többet adni, s hogy még fényesebben csillanjanak fel a zene értékei, egy kicsit hát­rább parancsolta a mesét, a dialógusokat, tompább színek­re hangolta a darab jellegzetes figuráit, hogy a néző figyel­mét szinte semmi se terelje el az áradó, hullámzó, csillogóan hangszerelt daltól, amely egy­formán próbára teszi a zene­kart, az énekeseket és — mi­vel az operett elválaszthatat­lan társa a tánc — a táncoso­kat is. Udvaros Béla próbát tett, vajon kiemelhető-e teljes Ha valamiért érdemes felújítani a század eleji nagy operettsikerek közül akárme­lyiket, azt mindenképpen a mu­zsika indokolja. A víg özvegy is dalaiban él tovább. Szelle­mes, behízelgő dallamaival, elegáns vonalvezetésű betét­számaival — s nem dialógu­saival, meséjével, ragadja ma­gával a mai közönséget. A Vil- ja dalt, gyakran játssza a rá­dió. Nagy sikere van külföldön is a Lehár operettek lemez- felvételeinek. Udvaros Béla rendezői felfogásában mindenképpen a mű legértékesebb eleme, a mu­A VÍG ÖZVEGY Lehár operettjének felújítása a kecskeméti »sín házban

Next

/
Thumbnails
Contents