Petőfi Népe, 1965. március (20. évfolyam, 51-76. szám)

1965-03-14 / 62. szám

Weinírager Adolf: A ház előtt.

9

Fém/es Adolf emlékezete

Élete, amely száguldó korszakokat ívelt át, 1867-ben Kecskeméten kezdődött és 1945-ben Budapesten végződött. Teremtő ereje 78 évbe mennyi csodát belezsúfolt!

Kecskeméti iskolák, kecskeméti rajzleckék után Pesten jogász és a Borsszem Jankó leleményes rajzolója Fényes Adolf. A humanista gondolkodású fiatalember véguL is egészen hátat fordít a joigi mesterségnek, és holtig tartó szerelmese lesz a művészetnek. A mintarajzisko- lában Székely Bertalan adja kezébe az ecsetet. Azután hosszú éveken át egyik mestertől a másikig viszi tanulni vágyása. Weimarban Max Thedy, Párizsban Bougureau és a Julián Akadémia többi tanára mutatják számára a Parnaszus magasa felé az utat. Tanul, de sohasem veszti el önállóságát, sohasem lesz hűtlen önmagához.

Élményei között őrzi az alföldi parasztság nyomorúságos életének emlékeit, a szülői házból magával hozott biblikus emlékeket, a vigasztalásra szorulókkal szemben a szívbéli együttérzést.

Hétévi lelkiismeretes búvárkodás és gyakorlás után jön vissza Pestre. Még itt sem érzi befejezettnek tanulmányait. Benczúr Gyula mellett tökéletesíti tudását. Csak ezután lép nagyobb számú alkotással a nyilvánosság elé. Bár első képei, mint a Pletyka, amelyet az állam vásárol meg és a Cívó- dás, amely ösztöndíjat hoz számára, már népi tárgyúak, a „Szegény ember élete” című sorozata meglepetést és a magasabb születési és pénzarisztokrácia körében megbotránkozást is kelt. Szentségtörésnek veszik, hogy az ezredév dicsfényében tetszelgő nemzet előtt feltárja a nép életének sötét színeit. Egyszeriben kinevezik szocialista festőnek, ami az akkori idők felfogása szerint lekicsinylő értelmű értékelés volt. Pedig nem volt szocialista de nem tagadhatta meg együttérzését a hárommillió koldustól. Művészetével kiáltotta égre nyomorúságukat.

Nem törődött az elfogult bírálókkal. Dolgozott. Nem volt kiállítás, amelyen több tucatnyi képével ne lehetett volna találkozni. Az Ernst-múzeumban többször rendezett önálló gyűjteményes kiállítást. Nemegyszer száznál több új kép tanúsította az ilyen kiállításokon kiapadhatatlan. teremtő erejét. A Képző- művészeti Társulattal Fétervár, Berlin és Párizs kiállításain is részt vesz.

1902-től a szolnoki művészteNYOLCVAN TAVASZ

Nyolcvan esztendő... mi az, hogy nyolcvan év?... Hisz’ mióta vagyunk, lesett ránk a rév,

Amelybe majd egyszer kikötjük hajónk,

Megszűnik minden földi kín és bajunk.

Nyolcvan esztendő... az nyolcvan tavasz.i:

A kígyó, meg a krokodil a ravasz.

Sokkal tovább él, mint a Föld királya,

Kinek csak panaszra nyílik a szája.

Az esztendőket nem az évek teszik,

Hanem mit csinált; ezt mérlegre veszik,

A súlyát, értékét teszik majd rája,

Mennyiben volt az emberek javára.

Az az ember, aki nem veszi észre A piszkot, melyet Munka rak a kézre;

A Munka, ez a hétszeresen áldott —•

Aki bennünket örökre megváltott.

A kereszt nem váltotta meg az Embert*

Aki héroszhoz illőt tenni nem mert:

A Munka volt az, s amit jutalmul kér,

A kezünkből kicsorduló piros vét.

Van-e hát szentebb áldozat a vérnél,

Mit a Munkának néha-néha mérnél?

Néki köszönjük, hogy Emberré lettünk,

Ö nyújtja ki védő szárnyát felettünk.

Emberré lenni..I fenséges gondolat:

Emelni a gyengét, segíteni sokat,

Nem nézni vallását, származását,

Mily’ dicső eszme, nem találni másátt

Ezért harcoltam, míg erőm futotta*

Közben az élet hajamat befútta Fehérre. Nyolcvan esztendő eltelett.il Mindent megtettem ... ami tőlem telett...

Hajnal József

lep alapító tagja. Utoljára 1942- ben fordul meg itt. Témája a táj és a nép. Szolnok, Nógi'ád, Vác, Szentendre, Salgótarján az a vidék, amelyet leginkább tekint szabadtéri műtermének. A háborút, a fehérterrort, a fasizmust nem bírja békével harmonizáló művészete. Menekül a gyilkoló igazságtalanság elől. Biblikus és mesevár témájú képed, csendéleted ezt a mm. lést fejezik ki.

Élete végén a legszörnyűbb megpróbáltatáson is át kell esnie. Művészetét semmibe véve megalázzák, gettóba zárják. Testileg, lelkileg megtöri a megpróbáltatás. Megéri még Budapest felszabadulását. Visszakapja feldúlt lakását, műtermét. Lakása személyzeti szobájába húzódva tölti utolsó napjait. Budapesten a felszabadító szovjet seregek tankjai, trénoszlopai dübörögnek végig, viszik az utánpótlást az ellenséget egyre nyugatabbra űző harcoló egységek után. Felvillanó mosollyal hallgatja a biztató híreket, de ereje nincs már. 1945. március 14-én örökre lehunyja szemét, amellyel oly élesen belelátott az élet mélységébe és szépségébe.

Szülővárosa nem tudott akkor haláláról, de azóta törlés ztgeti, amivel hírének és emlékének tartozik. Szülőházán emléktábla, a Lestár téren szobra hirdeti hogy alkotásait és érdemeit nem felejtik.

Joós Ferenc

Hét költő kilenc verse

KISSÉ közhelynek tűnik az, ha a magyar irodalom reprezentatív műfaját: a lírát emeljük ki a Tiszatáj márciusi számának sokszínű anyagából. De ha a szám szépirodalmi alkotásait vizsgáljuk egyszerűen csak a számok tükrében, akkor is jellegzetesnek tarthatjuk azt, hogy hét költő kilenc versével szemben két szépprózai írás szerepel.

Bede Anna síró, késő vallomással fordul a sírba hullt „drága, szent csontokhoz”, és szeretné „életre ölelni” szerelmesét. Ezekben az őszinte fájdalommal súlyos sorokban érdekes zsolozsmás hangot üt meg: a vallásos jellegű képanyag („öröm széttört edénye”), a li- tániás ismétlések („csontok, drága csontok, sárosak, csorbák, szentek...’’), a sor belsejében és végén fel-felcsendülő rímei („díszítek pogány oltárt, mondok szerelmes zsoltárt”) harmóniában vannak a vers gondolataival.

Gábor Zoltán verse is az idő képével indul, hisz kubikusainak a perc a lapát földdel, az óra a talicska tolásának monoton egymásutánjával függ össze. S a lassan ebédelő, sokat hallgató kubikosok a kenyér jó ízét érezve a falura, a hazai földre gondolnak. Az idős nemzedéket képviselő Várkonyi Nagy Béla versben készít hirtelen leltárt, nyers mérleget életéről, pályájáról, s megállapítja, hogy sok felszántott tarlója bevetetlenül maradt. Mintha Arany János Epilógusának önelégedetlenségét, költői számvetését hallanánk új hangon, új korban. Várkonyi a lombja vesztett fák példáján tanul: Újra kezd, remél, áhítja a fényt, emberséget, a csillagtá- volos teljességet. S a fanyar, önirónikus költő bár az „egocentrikus" halállal birkózik, mégis a „rügyfakasztó életnedvek” példája lelkesíti.

A MINDENKIHEZ szóló versek közt említhetem Kátay Antalét, ki a „távoli s tegnapi Kain-bélyegek” sebeit akarja gyógyítani az élet fényes sugárzásával. De Bede Anna sógorportréjának szenvedélyes, gúnyos-elutasító hangjára is fel kell figyelnünk: ne élj óvatosan, csak a családodnak, csak önmagádnak, egyéni nyugalmad féltve, az élet fősodrától távol, bevont vitorlával, Berzsenyi Dá- niel-es megelégedéssel.

Nádor Tamás, mint versében írja, a „szikrázó életben szimatoló kis felhő”, „a százezer füllel fülelő Béke a néma lombban” így érzi mindig mindenben önmagát. Mégis nem tűnik talán szörszálhasogatásnak az, ha nem hiszek a „fülledt dobogás dadogásában” (?), a „ragyogva jajgató izgalomban” (?), s az efféle szófűzés hatásosságában, s nem veszi rossz néven Nádor Tamás, ha a vers elején kuporgó iszony említésének ellenére furcsának tartom a befejezés vidám sora mellett a „jégbe dermedt holt mammuthoz” hasonló, szunnyadozó halál képét.

S EGY KÉRDÉSSEL szeretném befejezni e sorokat. Hogyan lehet az, hogy a csodaszép pillanatok gyors elmúlását idéző Simonyi ímre-vers (Ami csodaszép volt” a vers címe) megjelent már az Új Írás 1964. júliusi számának 852. oldalán? Félreértés, tévedés, felejtés az oka, vagy talán az, hogy ez a vers valóban oly csodaszép volt, annyira tetszett, hogy nem lehetett nem közölni ismét?

Szekér Endre

Tücsöksxó

Az a vadkörtés alkonyi út most réti kaszásokat vezet haza, messzi — dombkoszorús mezőbe vész a pityerésző nyájkolomp szava.

Pelenkát lobogtató szilvaág! udvarokból vacsoraillat száll, mintha látnám, öreganyám, csöndes tűnődve kiskapunkban álldogál.

Ó, Tisza szőke kortya! — otthoni szelek csókja, de megszomjaztalak, egy árva tücsök, messzi falumból, nótázik a körúti hárs alatt.

Lukács Miklós

Varjak a viharban

Szikkasztó szél fú, csontjába is belemar az embernek. Észak felől vág, éppen arccal velem szemben, merthogy arra megyek, felfelé, Mihály bátyám gunyhójánák irányában. Havat most nem kavar, hiszen tiszta az idő, még fényesség is játszadozik az égem Annál maróbb, annál sivítóbb a szél. És egyre támad. Ügy dobálja a varjakat, mintha sötét pehelyből volnának ezek az árva madarak.

Ugyan mit is keresnek most a szántásokon? Csonttá fagyott a barázda, amit csak tegnapelőtt forgatott a traktor. Akkoriban ezrével lepték meg a barázdák hantjait. Egerek, férgek milliomnyian fordultak ki a földből. Prédájául a varjaknak. De most mit esznek, mit ehetnek? Dermedt a világ, a kutya is csak kíváncsiságból vakkant ki vackából. Rövid szolgálata végeztével visszabúvik és — ha csak rossz szándékot nem szimatol — veszteg marad odabent.

Egyszóval kutyaidő van.

Megyeik Mihály bátyám gúny-.

hójának irányában. Régen nem nyitottam már ajtót az öregre. Lehet annak harmadfél hónapja, hogy utolszor nála jártam. Ahogy a feleségét az ősszel el- bantólták, olyan mélységes búnak eresztette az öreg a fejét, hogy ajánlatos volt őrizkedni tőle.

Valósággal marta az embert, aki éppenséggel eléje került.

Néhányszor eljöttem én azért ide; Ügy véltem, hogy mégis meg kell érteni az öreg ember goromba viselkedését, hiszen életének egy súlyos darabját temette el az öregasszonyai.

De aztán ráuntam. Bottal zavart ki a gunyhőból, nemcsak engem, hanem minden élőt. Hire ment, hogy az öreg megháborodott. Attól fogva még a borotvát is elhanyagolta, haja- szakálla rendezetlenül megnőtt és torzonborz feje olybá tűnt, mintha Jeremiás kélt volna fel az ősi írásokbóL

Kiállt a gunyhó ajtaja elé és órákig nézte csukott szemmel a napot.

Lassan talán el is feledtem volna az öreget, ha Pölös Gáboréit akik légvonalban lesközelebbi szomszédai, nem jelentik a napokban, hogy már nagyon régen nem látták az öreget, talán nem is él. Hiszen gunyhója kéményét sem illeti füst az utóbbi napokban, hetekben. Gáborék azonban messze elkerülték az öreget a föntebb elmondott okok miatt. Bottal zavarta meg őket is, barátságos érdeklődés után. Bennük aztán bezáródott a társadalmi irgalom.

A baj nem is ez lett volna. Hanem hogy Pölös Gáborban az elnököt bántotta meg. Az elnököt, aki nyilván nem állott olyan magas erkölcsi dobogón, hogy meg tudott volna neki bocsátani. Mihály bátyám, mióta nyugdíjas lett, nem sokat forgolódott a főnökség körül. Egyébként sem szívlelte a „gőgös” Pölös Gábort. Aztán ahogy nagy magányosságában — feí- bolydult lélekkel — utat mutatott neki, az elnök azt mondta:

— Éljél magadnak, öreg.

De aztán mégis csak feltámadt benne a lelkiismeret, és ha ő nem is ment el hozzá hosz- szú időkön át, mégis átszólt, nem néznénk-e meg, mi van az öreg Mihállyal. Mert ha vala-