Petőfi Népe, 1965. március (20. évfolyam, 51-76. szám)

1965-03-28 / 74. szám

Budapestre érkeztek a vidéki tagységek is

Megérkeztek Budapestre a vidéki alakulatok díszegységei is és a fővárosban folytatják felkészülésüket a fegyveres erők április 4-i díszszemléjére. A felvonulási téren — a Dózsa György útnak a Hősök terétől az Ajtósi-Dürer sorig terjedő szakaszán — a néphadsereg műszaki és híradós katonái megkezdték a lelátók építésének munkáit, s a hangosítás szerelése is befejezéshez közeledik.

Mint ismeretes, a főpróbát április 2-án, reggel 6 órakor tartják, a díszszemle pedig 4-én délelőtt 10 órakor kezdődik. A főpróbát és a díszszemlét együttesen mintegy 70—80 ezren láthatják majd. Fegyveres erőink díszegységeinek április

4-i felvonulását a párt és a kormány vezetőin kívül megtekintik a testvéri szocialista és más országokból érkező külföldi vendégek is. Ott lesznek a lelátókon a budapesti és vidéki üzemek, gyárak, vállalatok, intézmények, a mezőgazdaság dolgozói, továbbá az iskolák és egyetemek tanulóifjúságának küldöttei is. (MTI)

Száz kéz ni/üli érte

Kossuth kecskeméti titkára

ládfenntartó. Még a temetés költségeinek egy részével is tartozik a nagybátyjának.

Rendbe jönnének, ha eladhatnák a jószágokat. Csakhogy a környék zárlat alatt van. Ha pedig nem tudják eladni, etetni kell. Hiába ér 16 ezer forintot az örökség, ha nem lehet pénzzé tenni, hanem még költeni is kell rá. Pisti cipője pedig éppen most vásott eL Ernő már kölcsönt kér.

Közben dolgozik, tanul. És töpreng.

Február közepén látja, hogy megállíthatatlanul növekszenek az adósságok. Kiutat nem lát. Elpanaszolja baját az iskolában.

Az osztályfőnöke megírja nekünk Ernő gondjait, Szelgrád Pálné igazgatónő pedig a gyámhatósághoz fordul.

Egy héttel előbb, mint ahogy a levél megjelenik az újságban, már Ernő kezében van a végzés: állami gondozásba veszik az öccsét. Közben azonban a lászlófalvi nagynéni is sürgeti, hogy engedje már hozzá Pistit, gondoskodik róla. Még egyszer kijelenti, nem kér egy fillért se. A gyámhatóság környezettanulmányt végez, véleményt kér a községi tanácstól, s aznap, amikor közöljük az Ernőről szóló levelet, tudomására hozzák Marsa Eleknének, hogy a gyámhatóság hozzájárul kéréséhez, mert megbizonyosodtak félőle, hogy jó körülmények közé, szerető rokonokhoz, tisztességes emberekhez kerül a gyerek.

Mire tehát megindul a jó- akaratú emberek ajánlkozása, Pisti dolga már rendben van. Ezzel és egyebek miatt Ernő helyzetében is nagy fordulat következik be.

Vállalatának vezetőivel egyetértésben ugyanis a megyei tanács kereskedelmi osztálya a minisztériumhoz fordult, hogy helyzetére és szorgalmas munkájára való tekintettel idő előtt szakmunkásvizsgát tehessen:

Március 13-án Ernő sikerrel levizsgázik. Ettől fogva kereső, a tanulófizetés helyett a szakmunkást megillető bért kapja.

Akiknek semmi köze hozzá

Azt kérdeztük: ki segít Vörös Ernőn? Láthattuk: mindenki, akihez eljutott a kérő szó.

Csak az nem mozdította a kis- ujját se mindvégig, akinek legelső kötelessége lett volna segíteni. Ernő apja: Vörös István lászlófalvi gazda.

Ernő és öccse házasságon kívül született. Ernőt még elismerte az apja, de az öccsét már nem volt hajlandó. Már Ernőnek is csak havi 70 forintot (!) ítélt meg a bíróság (Ki tudja hogyan hitték el, hogy ennek a négyszereséből, 280 forintból él egy gazda? De hát ez már régen volt). A kisebbik fiúért pereskedés zajlott. Az emberek persze sok mindent beszélnek, any- nyi viszont bizonyos, hogy Vörös Istvánnak ma is egy fia van. Pistinek nem került apa.

De Vörös István Ernőt se támogatja az anyja halála után egy árva fillérrel sem. Még azt a nyomorult 70 forintot se fizeti már október óta.

A járási gyámhatóság emiatt most eljárást indíttatott ellene.

M. L.

Diafilmek az ország életéről

Üj filmek készültek a Magyar Diafilmgyártó Vállalatnál a felszabadult Magyarország hüsz évének történetéről. A Bégen és most címmel megjelent összeállítás jellegzetes dokumentumokkal, lírai hangvételű magyarázó szöveggel mutatja be a népélet legtipikusabb helyzetképeit, s a felszabadulást követő változásait. Az Egészséges nép, egészséges ország című, hatvan képből állő film a szocialista egészségügy fejlődésének mozzanatait tárja a néző elé, a Mi építettük el- mű^ film az elmúlt húsz év legjelentősebb új létesítményeit ismerteti. Hamarosan vásárolható lesz az Olvasó Magyarország című diafllm, amely a közművelődés egyik legjelentősebb területének fejlődését szemlélteti.

$

héz elhinni, hogy a felnőttkor határán levő ifjak nem látják a különbséget a tréfa és a komoly dolgok között. A szülőket anyi- ban terheli felelősség, hogy ezt a fogyatékosságot nem vették észre korábban, kisebb arányú megnyilvánulásai ban.

A vád teljes súlyával mégis az elkövetőkre, e kegyetlen cselekmény végrehajtóira nehezedik. Nem gyerekek már — legalább is a törvény szerint nem azok. Magatartásuk azonban még a mérlegelni nem tudó, a pajkosságban, tréfákban határt nem ismerő sihederek viselkedésére emlékeztet.

NEM AZÉRT mondjuk ezt, mintha gyerekekről megszoktuk volna a hasonló cselekedeteket, bár nem tagadjuk, hogy hasonló esettel már találkoztunk, amikor egy fővárosi bérház gyerekei a szőnyegporolóra akasztották kis társukat, hogy ráijesz- szienek. Szerencsére még idejében észrevették.

Sajnos, olykor a felnőttek sem bizonyulnak sokkal megfontol- tabbnak, mint maguk a gyerekek, E lap hasábjain írtuk meg annak idején, hogy Baján, a posztógyár festőüzemében tréfából a forró vízzel telt tartályba ugrattak egy munkást, aki súlyos égési sérülésekkel került kórházba. Nemrégiben a Nép- szabadságban olvashattunk olyan esetekről, amelyek szándék szerint tréfának indultak ugyan, de a valóságban a meggondolatlanság, az „ugratás” túlhaj- tása emberek életébe került. Ezek annál is figyelemre méltóbb esetek és feltétlenül elgon- dolkozásra kell, hogy késztessenek bennünket, mert munkahelyeken, több ember, sokszor egy egész kollektíva előtt zajlanak le.

FÜGGETLENÜL attól, hogy milyen ítéletet szab ki a bíróság, leszögezhetjük: M. L. és M. F. cselekménye, bár jogilag csupán könnyű testi sértésnek minősítették, erkölcsileg annál sokkal súlyosabb. Feltétlenül és mélyen elítélendő tettet követtek el. A tizennégy éves gyereknek nem csupán az a sérülése, hogy a kötél meghorzsolta a nyakát, hanem a „tréfa” olyan lelki megrázkódtatást is okozott, amelyet látszólag kihevert ugyan, de mi a biztosíték arra, hogy nem lesznek tartósabb velejárói ennek a tragédiának? Nem lehet teljesen kétségtelen, hogy esetleg néhány év múlva ütköznek ki ismét az átélt izgalmakból fakadható tünetek. Mindenesetre bízunk abban, hogy a bíróság ítélete megtanítja a két fiatalembert arra, hogy nagy különbség van a játék és a bűncselekmény között.

Gál Sándor

majd 1871-ben Kecskemét város hívta meg városi mérnökének.

Ügy látszott, hogy vándorunk hajója szülővárosában ekként végleg révbe ért. De nem így történt. Amerikából hozott felesége elhagyta a már akkor a hetedik évtizede derekán levő férfit. Ezt ő annyira szívére vette, hogy lemondott állásáról, elköltözött Kecskemétről, s a Tisaa- szabályozásnál és árvízvédelemnél vállalt mérnöki munkát. Később a megyénkbeli Bátya községbe vonult vissza, ahol 1894. május 7-én 80. életévében meghalt, Foktőn temették el.

László Károly Amerikából sok érdekes cikket küldött haza a Vasárnapi Újságnak, s amerikai élményeiről később is sokszor írt a „Kecskemét” című helyi hetilapnak is. Amerikai naplójának további kinyomtatását is tervezte, ebben azonban már megakadályozta közbejött halála. Kéziratainak nagy része az 18Í8—49-i ereklyemúzeumba került, Kossuth, Bem, Guyon, Ihász Dániel, Teleki László és más emigrációs vezetők leveleivel együtt. Réz Pál: „A könyv” folyóirat 1961. évi 11. számában kívánatosnak tartja ezeknek a történelmi becsű naplóknak, emlékiratoknak, leveleknek a kiadását. Reméljük, hogy még erre is sor kerül.

Dr, Váry István

háza épül, László Károly nevét viseli.

László Károly 150 évvel ezelőtt, 1815. március 30-án született. Élete változatos volt, majdnem kalandos, egyben rendkívül értékes is.

A szabadságharc tüzérszázadosa az utolsó, temesvári szerencsétlen ütközet után Bem tábornokhoz csatlakozott, s vele együtt lépett át a határon. A bulgáriai Vidinnél Kossuth kíséretébe került, s ettől kezdve egészen Kossuth amerikai útjának a befejezéséig kitartott mellette, mint egyik leghívebb embere, titkára.

László Károly a Kossuth mellett eltöltött időről rendkívül érdekes naplót vezetett, mely évtizedek múlva, 1887-ben nyomtatásban is megjelent. Aki jól meg akarja ismerni a Kossuth- emigráció küzdelmeit, emberfeletti munkáját, s különösen Kossuth diadalútját az Egyesült Államokban, az László Károly naplójából a leghívebben ismerheti meg.

Kossuth 1852 júliusában visszaindult Amerikából Angliába —, László Károly azonban Amerikában maradt több társával együtt. Előbb New Yorkban vállalt mérnöki munkát, majd Mexikóban dolgozott az állami birtokok felméKecskemóten egy csinos utca, melyben most a cipőgyár háromszintes szép irodarésénél. A kiegyezés után azonban hazahozta a honvágy. Először Duna- patajon vállalt munkát.

AZ ÜGYBEN még nem született ítélet, de az eset tanulságai szempontjából nem is az a lényeges, hogy milyen büntetést kap a két fiatalember, az elkövetők. Mélységes erkölcsi tanulságokkal szolgál a történet, amely könnyen egy tizennégy éves gyerek halálával végződhetett volna. Csupán a véletlennek köszönhető, hogy az illető ma is él és azóta már többé-kevésbé túltette magát a lelki zavarokon. A megrázkódtatás után ugyanis rémlátásai voltak, éjszakánként gyakran felriadt álmából. Azért nem tartottuk szükségesnek megvárni a bíróság ítéletét, mert az eset egyáltalán nem komplikált, hanem úgynevezett „tiszta ügy”, s a döntés meghozatalát amúgy is csupán néhány formaság gátolja még.

Térjünk azonban a tárgyra, és nézzük meg, hogy miért került M. L. és M. F. a két 19 éves fiatalember a vádlottak padjára?

AZ ELMÜLT év augusztus 10-én elhatározták, hogy ráijesztenek a még fiatalkorú, mindössze 14 éves társukra. Üldözőbe vették, és felzavarták a kecskeméti nagytemplom tornyába — ahogy ők mondták, csupán játékból, tréfaként. Amikor az előlük menekülő, halálra rémült gyereket utolérték, már fent voltak a toronyban. A harangkötél alá vitték, s egy székre állítva kötelet kötöttek a nyakára, majd kilökték alóla a széket. A kötél azonban szerencsére eloldódott, mert lazán volt megkötve, s az ájulástól környékezett fiú leesett. Ekkor már a tettesek is rádöbbentek arra, hogy a „játék” nagyon is komoly következményekkel járhatott volna. Érezték, hogy a dologból baj lehet, ha kitudódik, s ezért arra akarták ráveani a fiatalkorút, hogy ne szóljon senkinek. Biztosítékként még néhány forintot is adtak neki. Az eset mégis kiderült, hiszen a gyerek nyakán napokig meglátszott a kötél nyoma.

Meditálhatnánk most azon, hogy kit milyen mértékben terhel a felelősség, s hogy menynyire róható fel ez a szülőknek. Kétségtelen, hogy a két üldöző nevelésének voltak fogyatékosságai. A fiatalemberekből ugyanis hiányzik az erkölcsi érzéknek nem is a minimuma, hanem az az alapvető vonása, hogy a „szabad” és a „nem szabad” között különbséget tudjanak tenni. NeJáték a toronyban

pon már nagyon rosszul volt. Elküldte a gyereket a szomszédos Lászlófalvára a keresztanyjáért. Este érkeztek meg. A keresztanya azonnal mentőt akart hívatni, de a beteg tiltakozott: majd holnap délelőtt. Másnap reggel 9 órakor meghalt. Bélcsavarodást állapítottak meg.

Ha orvost hív, vagy kocsit kap, ma is él. De húzta, halasztotta, a tízéves gyerek pedig hogyan intézkedhetett volna helyette? Sőt ellenében?

Vállán a család gondja

Ernő megrendültén megérkezett. Gyorsan intézkednie kellett a temetésről.

összegyűlnek a rokonok. Tanácsokat adnak, biztatják, hogy az öccse ügyében forduljon a gyámhatósághoz, árvajáradékot fog kapni. A másik lászlófalvi nagynéni azonban. Marsa Elek- né fölajánlja, hogy gondoskodik Pistiről, viszi máris, ne várjanak. A többiek azt mondják, vetesse Ernő az öccsét állami gondozásba, úgy „adják ki” Marsáéknak, jobban járnak.

Közben jelentkeznek a tanács emberei. Hivatalból leltárt kell felvenniük az örökségről.

Az ólban hat süldőt, két hízót találnak, egy anyakocát,

birkát, néhány szárnyast

__Igen

jó

indulatúan, a szegényes bútorokkal, némi ruhaneművel együtt 16 ezer forintra értékelik az örökséget.

Az árvajáradékról viszont kiderül, hogy az SZTK nem fizethet, mert Ernő édesanyja csak 1959 óta dolgozott a tsz- ben, nincs ki á 10 év.

A fiatal szakácstanulónak karácsony után vissza kellett mennie Pestre. Ügy gondolta, majd utánajár mindennek, ha megjön január végén.

A telhetetlen örökség

Megérkezik. Ami pénz otthon volt, időközben elfogyott. Ele- ségre az állatoknak. Gyorsan levágják a két hízót.

De mi lesz tovább? A tsz-től még decemberben kapott 500 forint segélyt. Megígérték, hogy kifizetik a temetés teljes költségét, de csak zárszámadás után lesz pénzük. Ernő munkahelye, a megyei vendéglátó vállalat is adott 500 forintot decemberben, azután még 800 forint rendkívüli segélyt. Ám mindez kevés, csak 400 forint ,a tanulófizetés, s már másfél hónapja ő a csaMárcius elején közöltük a Kecskeméti Kereskedelmi Tanuló Iskola egyik tanárának levelét, amelyben elmondta, hogy Vörös Ernő utolsó éves szakácstanuló kilátástalan helyzetbe került. Meghalt az édesanyja, és azóta 400 forintnyi keresetből tartja el kisöccsét, sőt beteges keresztanyját is, a 10 éves testvérke gondozóját. Segítséget sehonnan se kap. Már teljesen eladósodott, s csak abban bízik, hogy a nyár elején leteszi a szakmunkásvizsgát, többet keres, és akkor majd visszafizeti minden adósságát. De ez még messze van. Ki segít addig Vörös Ernőn? És hogyan?

Mindenki segíteni akar

A levélnek, jóleső érzéssel állapítjuk meg, nagy visszhangja támadt. Naponta jelentkeztek olvasók, telve segítő szándékkal. Volt aki pénzt hozott, mások azzal jöttéig hogy szívesen magukhoz vennék a fiatalembert ingyen kosztra, kvártélyra, vagy hajlandók volnának gondoskodni az öccséről. Jött levél még Kiskőrösről is. A kecskeméti Kisberetvás vendéglő dolgozód pedig 650 forintot gyűjtöttek össze, s egyenesen Vörös Ernő kazébe adták a pénzt.

Felfigyeltek a hivatalos körök is. A városi tanács elnöke utasította a gyámhatóságot, hogy azonnal vizsgálják ki az ügyet, és tegyenek jelentést. A megyei tanács szociálpolitikai csoportjának vezetője közelebbi adatokat kért a gyors segítség végett. Már-már társadalmi megmozdulássá nőtt a segítőkészség.

Ügy éreztük, jó ügyet szolgáltunk. Amellett ismét meggyőződhettünk róla, hogy nálunk nyitva az emberek füle és szíve a rászorultak számára. Lám, most is száz kéz nyúlt a bajba jutottért.

De hát ha így van, akkor hogyan juthatott mégis 1965-ben Magyarországon két árva ilyen szorult helyzetbe? Erre meg kellett keresni a választ.

Tanyai történet

Vörös Ernő édesanyja Kecskeméttől 10 kilométerre, Ürré- ten lakott a kisebbik fiával, Pistivel.

A tanév első felét Ernő Budapesten töltötte szakmai gyakorlaton. Decemberben váratlanul meghalt az édesanyja. Nem akarta hinni. Hiszen november közepén még nála járt Pesten, makkegészségesen!...

Az asszony egy napon rosszul lett, de nem hivatott orvost. Másnap se. Ehelyett harmadnap beküldte Pistit a tsz közeli majorjába kocsiért, amivel beszállíthatnák a kórházba. A majorban nem volt felelős ember. Különben se gondolták, hogy súlyos a baja, hiszen a napokban még dolgozott. A következő na-