Petőfi Népe, 1965. február (20. évfolyam, 27-50. szám)
1965-02-14 / 38. szám
fiz utca szeme láttára C ogorvosi várószoba. A szúrós orvosságszag maga is nyug- * lalanító hatású, hát még'a bentről kihallatszó fémzajok- kal, ayögoécsíléssel, krákogáísal tetézve. Három kliens ül a két fehér pádon. Testes, bőrkabátos, élénken figyelő férfi az egyik. Szemüveges, törékeny, ideges emberke a másik. Kettejükkel szemben zárkózott, magabiztos lar- tású férfi ül. Mozdulatlan, mint egy szobor, csak, lopva vet egy-egy pillantást amazokra. Az ösztövér töri meg a csendet. Jobb tenyerét óvatosan érteti dagadt orratövéhez és siralmas hangon fakad szóra, — Hihetetlenül közömbösek tudnak lenni az emberek. Tegnap Pesten voltam — ott kapott huzatot a fogam —, és az egyik körúti trafikból figyeltem meg a következőket. Négy-öt nyegle fiatal pasas, olyan huligán — ücsörgött a hirdetőoszlop körül... Kérem ... míg öt lottócédulát kitöltöttem, három hölgyet inzultáltak. Mikor odaért elébük a kiszemelt, mellévágódtak, közrekapták, s cinikus duma közben megmarko- lászták... Mondhatom, felháborító volt... A szegény nők kínjukban, zavarukban csak nyöszörögtek, vergődtek, szabadulni igyekeztek... Szégyelletükben még kiabálni sem mertek. Ha sikerült kitépni magukat a gazemberek gyűrűjéből, igyekeztek minél előbb eltűnni a járókelők szeme elől. A megdöbbentő éppen az volt, hogy mentek ott el erős, fiatal férfiak, de a kezüket sem emelték a nők védelmében... Mi ez, kérem, ha nem a legnagyobb fokú elidegenedés?! Az emberek hidegvérrel nézték el, hogy mellettük bántalmaznak valakit. Ügy voltak vele: „Idegen, semmi közünk hozzá .. A bőrkabátos apró bólogatásokkal kísérte a beszédet. Mintha mondaná: „Ugye, ugye, mik vannak?!” A visszahúzódó magányos vendég az „elidegenedés” szóra felkapta a fejét. Most jól megnézi a kis embert, aztán mosolygó iróniával jegyzi meg. — De mindenre szeretik rámondani mostanában ezt az „elidegenedés” -t. Visszásság, ellentmondás van valahol? Elidegenedés. Akik „tárgyilagosak” akarnak lenni, „szocialista elide- genedés”-ről beszélnek. Valami rémlik nekik, hogy Marx mint a kapitalizmusra jellemző kategóriát — elemezte az elidegenedést ... A tagbaszakadt — látva, hogy hozzáértővel van dolga — tapogatózó udvariassággal kérdezi. — Megbocsát, ugy-e?.,. Hogy is mondjam?..'. Miben különbözik egymástól egy londoni vagy egy budapesti brutális férj cselekménye, aki a házban lakók szeme láttára — ott is, itt is — baltával kergeti feleségét, gyerekeit. Ha Pesten éppúgy nem avatkoznak az ügybe a szomszédok, mint Londonban, ez a közömbösség miért csak a kapitalista fővárosban elidegenedés ? Jl múltkoriban New Yorkban negyven késszúrással öltek “ meg egy nőt — s az egész utca csak nézte... Tavaly az egész országot bejárta a szerencsétlen kis Sárika tragikus halálának a híre, akit szülei kínzása vitt a sírba. Erről az egész község tudott. Ha a New York-i gyilkosság az elidegenedés következménye, Sárikának a pusztulása miért nem az? — Igen, igen — tüsténkedik a keszeg férfi, aki egész megfeledkezett fogfájásáról —, én sem értem, miért elidegenedés az ottani közöny és miért nem a miénk?... Mert ugyebár azt tetszett mondani, hogy az elidegenedés kapitalista kategória? — Ügy is van — változtat' ülésén a nyugodt páciens, hogy egy kis időt nyerjen. Nem is olyan egyszerűen lehet ezt elintézni, hogy a kapitalizmusban van elidegenedés, a szocializmusban pedig nincs ... Van a szocializmusban is ... — Na, ugye! — tartja fel diadallal mutatóujját a jókötésű fogfájós. — Csakhogy nálunk az elidegenedés különböző formái nem a szocializmusban gyökeredzenek, hanem a kapitalizmus „örökségei”... Mert hogy is van a kapitalizmusban? A munka elidegenül a munkástól, mint a munka terméke; maga a munka folyamata is elidegenül az embertől, mint kény- szerűség, testét, lelkét elsorvasztó nyűg. Ennélfogva a termelésben az ember elidegenedik magától az embertől is. Elember- telenedik... A szocializmusban — a munka társadalmi feltételeinek hatása, a munkamegosztás tudatosan irányított jellege — egyre csökkenti a munka személyiséget korlátozó, szűkítő hatását... Mind több lehetőség van arra, hogy az ember kibontakoztassa a benne rejlő képességeket. A társadalom kollektív jellegétől „idegen” az elidegenedés. P ersze, sok, észrevétlen hatás éri azokat, akik például ka- ■ pitalista országokba látogatnak. Nem beszélve arról, hogy onnan is szép számmal jönnek vendégek... Igaz, amint róluk ránk „ragadnak” hatások, ugyanúgy ők is magukba „szednek” egyetmást nálunk. Jelenségekre, végeredményben olyan egyedi esetekre, mint a huligánkodás, közömbösség mások szenvedése iránt, szemethunyás a csalás, herdálás felett — könnyebb rámondani, hogy „szocialista elidegenedési formák”, mint azok igazi okait felkutatni, megszüntetni. A helyenként mutatkozó retrográd tüneteket „szocialista elidegenedés”-nek minősíteni nemcsak elvileg hibás, hanem gyakorlatilag is káros, mert leszerel az ellenük való harcról. Olyan tévhitet ültet el, mintha céltalan, értelmetlen lenne az emberek tudatformálásával törődni, hiszen — mondja a megalkuvás — „a szocializmusban is elidegnednek”. Meg kell változtatnunk az olyan életszemléletet, hogy „csak az a fontos, ami az én érdekemet szolgálja; másokért nem érdemes egy szalmaszálat sem keresztbe tenni..Mind kevesebb legyen az olyan ember, aki csak azzal törődik, jól működik-e otthon a frizsider? — Jó, elfogadom — jelenti ki harciason a szemüveges. De tegyük fel, hogy én olyan erős lettem volna, mint amilyen mérges — Pesten, a Körúton —, és laposra verek egy-két huligánt, önbíráskodásért nem engem állítottak volna bíróság elé? Ügy látszik, a bőrkabátosnak szakmájába vág a kérdés. Örömmel válaszol. _ Nem, nem. Az is jogos védelem lett volna, mert veszélyeztetett embertársát akarta menteni... Egyébként ön is hívhatott volna rendőrt. Vagy bevárhatott volna néhány markos férfit, és akkor együtt — zuhél... Nem mondom, megtörténhetett volna, hogy a sok „szövegre” rosszul veszi fel az odahívott rendőr a jegyzőkönyvet, s akkor ön marad a pácban... — Látja? — ez az! — érzi igazolva magát a sovány. E z alatt kinyílt a rendelő ajtaja. A komoly „ideológus” következett. Menet köbén azért még visszaszólt. _ Tehát akkor sose avatkozzon az ember semmibe, mert me gjárhatja?... Ez még abból az elidegenedett világból való ÉÍV' Tóth István ' Paizs Éva: Lányok a szakkörben. (J&t A Tiszafa} februári szánta AMIKOR a Tisza-táj legújabb, folyóirat-formátumú számát lapozgattam, önkéntelenül is egy nemrég olvasott Illyés-tanul- mány jutott az eszembe. Németh László Iszonyának francia olvasói előtt Illyés azt az igazságot bizonygatja, hogy a magyar irodalom első megfogalmazásai óta mennyire „resis- tance-irodalom”, mennyire nemzeti problémákat megszólaltató, s mennyire ott áll a magyar író mindig a kor fősodrában. A Tiszatáj januári számának programadó bevezetője is a közéleti szándékot, s a mindenkihez szólás igényét emeli ki. Ezt a szélesebb horizontot láthatjuk kirajzolódni a folyóirat eddigi új számaiban. Az irodalomtörténeti adalékok publikálása, aj. ásatások eredményeinek közlése mellett kitekintenek a nagyvilágba. Dalos Megáll az ész Olvasom az újságban, hogy egy ifjú néhány pohár itókáért áruba bocsájtotta menyasszonyát. Röviddel később cimboráival együtt így védekezett a bíróság előtt: csak egy jó heccet akartunk csinálni. Olyanformát, mint amilyet a színházban láttunk „Az eladott menyasszony’* című darabban. Ha Smetana vígoperája ilyen tippet adott az ifjaknak, még elgondolni is rossz, hogy mit tettek volna a in. Richárd megtekintése után. » • — Talán ötven méterre lehet — mérem fel magamban a kék Wartburg és a köztem levő távolságot, aztán — egy gyalogoshoz illő büszke öntudattal — nekivágok a zebrának. Fél szemmel azonban — biztos, ami biztos — figyelem a kocsit. Esze ágában nincs lassítani. Felemelem tehát a kezem, hogy átkelési szándékom még nyilvánvalóbbá tegyem. De ugyanakkor rö- videbbre is fogom a lépteimet, mert az úrvezető csak jön, csak. jön és a következő pillanatban el is zúg az orrom előtt. Felemelt karom láttán rámmosolyog az ablakon keresztül és szívélyesen visszainteget. Az új KRESZ-t úgy látszik nem ismeri, de legalább udvarias. És manapság ezt is meg kel* becsülni. • *— Hát lehet itt férjhez menni? — dugta orrom alá hölgyismerősöm az egyik napilap vasárnapi számát. A nagyobb nyomaték kedvéért még ezt is utána tette: — Egyes férfiak már azt sem tudják mit csináljanak jó dolgukban. E házassághirdetés késztette keserű szavakra a leányzót: „1935. augusztus 10-én született hölgy ismeretségét keresem házasság céljából.” Nincs igaza a hajadonnak. A házasság nem egyszerű dolog. Körültekintően, igényesen kell kiválasztani az életre szóló nőt. . „A jó reklám mellbe vágja az embert.” —- mondják a reklámszakértők. Na, hát engem alaposan mellbe vágott az, amit egyik áruházunk kirakatában láttam. A színpompás női fehérneműk fölött Munkácsy Mihály Ásító inas című festményének reprodukciója függött. Mellette sztaniolból gyártott felírás: „Álomszép”. Békés Dezső György egy érdekes irodalmi találkozásról ad hírt, arról, amikor Temirkul Umetoli kirgiz költő 1944. decemberében a budai utcai harcok idején Szabó Lőrinc nyugalmát biztosítja költőtársi szeretettel. Péter László Babits Mihály Juhász Gyulához írt eddig még ismeretlen néhány levelét közli. ÜGY ÉRZEM, hogy a folyóirat legerősebb oldala a színvonalas versanyag és a finom megfigyeléseket megszólaltató kritikák. Amikor Kovács Miklós csesztvei versében az „arasznyi lét sivatagjában”, a „korok örvényein, fullasztó útjain” túl az embert felemelő, az igazi létet bizonyító küzdést idézi; amikor Hatvani Dániel a falusi udvar „széttöredezett világában” észreveszi, hogy „micsoda szomjúság él még a szívre kérgesedéit hitben”; amikor Andrássy Lajos mentegetőzve kiáltja: „Nyissátok fel a mellemet, nézzetek meg, hogyan lehet ekkora szívvel, mint ami itt benn dobog, megjátszani a némát?; — akkor a sokat emlegetett közéleti, mindnyájunkat érintő problémákat eredetin megszólaltató szenvedélyt kell dicsérnünk. De a versek nem csupán a gondolatok jelentőségével és szépségével ragadnak meg, hanem a József Attila-i „szép szó” igényét is tükrözik. Simái Mihály versében „a nap arany XII. Zsupán látszólag unatkozva, gondolataiba feledkezve ül a kollega rendelőjében. Szeme gépiesen fényképezi a környezetet. Azt is gépiesen állapítja meg, hogy a szomszédos körzet orvosa a maga nemében utánozhatatlan: kívánatosán tálalja tudományát, rendelője egyenesen hipermodemnek mondható. Praktikus leleményről tanúskodik a berendezés, minden darab fényűző. amellett egyszerű. Szinte vakít a tisztaság, valamennyi bútordarab fehér, még az ablakok is. Semmi kétség, a járási tanács költségvetése kevés lenne ehhez, a kollega saját pénzét sem sajnálja szakmai befektetésekre. Rendelője mindenesetre valahol az Oktogon küllőfogait csikorgatja az isten”, Gál Sándoréban a „csöndkockából már az éj piramisát kezdi építeni az este”. De a szép szavak mellett egy meg- csikorduló jelzős összetétel (Serfőző: libapofájú emlékek), egy- egy gyors, filmszerű vágás elgondolkoztat. (Simái: Kertek tenyere — mesezöld sárkányok — sárga sarlóval a torkukban.) S a recenziók színvonalassá- gát, vallomásos erejét, éles megfigyeléseit nem lehet elégszer emlegetni. Ilia Mihály Váci prózai írásainak költőiségéről, szenvedélyességéről szól, Nacsády József Cseres Tibor Hideg napok című regényének dermesztő, borzongató lelkű világáról vall, 5 az ösztönöket sorsdöntőnek ábrázoló írói szemlélet és a címadó elbeszélés szerkesztésmódjának problématikussá- gát veti fel. Csanády János új verseinek kétségek közt vívódó voltáról, ellentmondásairól, művészi egyenetlenségeiről, de je- N lentős előrelépéséről tesz figyelemre méltó megjegyzéseket az élesszemű Vörös László. S MENNYI mindenről nem ejtettem egy szót sem! A markáns profilú, fiatal Szepesi Attila verseit, Tóth Béla Kormányférfi című elbeszélésének mai sorsokat, erkölcsi problémákat élesen elénk villantó, magával ragadó sodrását nem egy olvasó fogja észrevenni. Szekér Endre környékén is megállná a helyét. Teljesen érthető, ha szidolozott kilincsét áhítattal fogják meg a parasztok és már ezért az élményért is szívesen fizetnek, hogy láthatják a fehérköpenyes mágus tudományszagú tekintélyét. Dr.'Jász Tibor kiszól az ajtón a maga nyers kedélyességével. — Kedves hívők, ma már nem osztok több áldást. Holnap folytatjuk. Isten önökkel. — Becsukja az ajtót a csalódásra még rá sem eszmélő betegek orra előtt. Hanyagul társalog Zsupánnal. — Zarándokhelynek nézik a rendelőmet. Akár a bantu négerek. Csodára tetszik nekik a röntgengép. Zsupán ünottan szórakozik egy ragtapaszos orsóval és csak úgy mellékesen jegyzi meg:
