Petőfi Népe, 1965. február (20. évfolyam, 27-50. szám)

1965-02-21 / 44. szám

Fényűzés nélkül

A z igazgatónak sem elő- U ” szobája, sem titkárnője, szobája közvetlenül a folyosóról nyílik. Az igazgatói szobában korszerű irodabútorzat és egyszerűség. Nincsenek mély fotelek, vagy pamlag, hiányoznak a pompás dísznövények és szőnyegek, s a falakat sem díszítik neves vagy kevésbé neves festők képed. A tőkés csak azt veszi meg az igazgató szobájába, ami a munkájához elengedhetetlenül szükséges.”

A fenti idézetet Komló László Ipari mezőgazdaság felé című franciaországi útinaplójából ragadtam ki, amely hiteles és számunkra is igen tanulságos képet fest a francia mezőgazdaság jelenlegi helyzetéről, az ott végbemenő koncentráció bonyolult folyamatáról, s annak irányáról. De most nem ezt a laikus számára is élvezetes és izgalmas — könyvet akarom méltatni, csupán egy mondatán elgondolkozni, s elgondolkoztatni.

Igaz, többször is visszatér erre a szerző más-más környezetből véve a példát. Hasonló tapasztalatokat szerzett az egyetemen is, ahol a professzorokat sem őrzi külön személyzet, s ugyanúgy be lehet hozzájuk nyitni, mint akár a gyakornokhoz. S leírja azt is, hogy részt vett egy hosszú konzultáción, ahol a reprezentációnak nyoma sem volt.

rjnnan jutott ez eszembe,

^ hogy nemrégiben egy falusi tanácsházán jártam, ahol igien kényelmesen és szépen berendezett irodahelyiségben beszélgethettem a vb titkárával. Nem hiányzott ebből a szobából sem a szőnyeg, sem a virág, de még a kényelmes fotelek sem. A fekete is megérkezett, mire a végefelé jártunk a beszélgetésnek. Bevallom, jól éreztem magam ezen a helyen, s magamban így sóhajtottam fed: „Bárcsak már ’ mindenütt ilyen választékos környezetben dolgozhatnának az emberek. Mennyivel jobban eshet ilyen helyen a munka.”

Csak akkor szontyolodlam el kissé, amikor kifelé jövet jobban megnéztem a felek fogadására is használt előszobát, ahöl éppen egy ügyfél ácsorgott az egyik íróasztal előtt. Senkinek eszébe nem jutott, hogy hely- lyel kínálja. Illetve, hiába is kínálták volna, mivel a dolgozók számára ott levő székeken kívül, más ülőalkalmatosság nem is volt a helyiségben. És ez, sajnos, nem egyedi példa. Tessék csak körülnézni a hivatalokban.

Nem a vezető szobájának célszerű, esetleg az átlagosnál valamivel választékosabb berendezését kifogásolom tehát, de azt igen, amikor a hivatalok berendezésénél elfeledkeznek a legfontosabbról, az ügyfelekről, s az egyszerűbb dolgozók, beosztottak körülményeinek javításáról.

Ae ez a példa csak egy a

** sok közül, s nem is a legjelentősebbek közé tartozik — mondhatná akárki, akinek volt alkalma már részt venni egy- egy fogadáson, amit különböző intézmények, üzemek, gazdaságok rendeznek, amikor vendéget jelez a „drót” számukra. Lehet az minisztériumi kiküldött vagy ellenőr, televíziós stáb avagy egyéb alkalmi ország-világjáró, nálunk — de ne higy- gyék, hogy ez holmi Bács-Kiskun megyei specialitás! — megkapja azt a traktát, amit más honban legfeljebb az államférfiak élvezhetnek. Magam is voltam mér olyan üzemi fogadtatáson, ahol „egyszem” országos vendég érkezéséhez mintegy huszonöt ember vonult fed, de a süteményeket, szendvicseket legalább ötven főre szabhatták, mert a vendég távozásakor fele 1 még az asztalon hevert.

Kacérkodom a gondolattal, hogy egyik — most már lassan országos hírűvé váló és évente Ismétlődő — rendezvényünk anyagi kihatásait firtassam, vagy legalább azt, hogy nem volna elegendő két évenként felújítani az ünnepséget, de attól tartok, hogy holmi „kultúr- barbár” jelzőt akaszthatnak rám, akiknek ez a rendezvény — egyébként nagyon dicséretesen — a szívügyük. Így hát ezt a példát inkább elejtem, s az olvasóra bízom, találjon még hozzá, ha akar másikat...

M iwt bevezetőmben is mon- * ■ dottam, csupán Komló László könyvének egy mondatán szeretnék másokat is elgondolkoztatni, s nem akarok böl- csebbnek látszani azoknál, akik általában elosztják országos javainkat. Mert hiszen bizonyos intézkedések máris a pazarlás és ésszerűtlen fényűzés, a felesleges reprezentáció megszüntetése irányában hatnak, s a legutóbbi országgyűlési vitában is elég nagy hangsúlyt kapott ez a kérdés.

Azt hiszem, valamennyiünkön múlik, hogy lesz-e foganatja.

F. Tóth Pál

£<;y tépésre a hátát főt

Az alacsony, zömök férfi

újra átéli az izgalmakat. Homlokán parányi verejtékcseppek gyöngyöznek, keze ökölbe szorul. Szemében a rémület tüze lobog. A húsz évvel ezelőtti dráma még ma s hatalmába keríti, marokra fogja torkát és végig remeg a testén.

— A vonal túlzsúfoltsága miatt szerelvényünket mintegy másfél napig nem tudta fogadni a kiskunhalasi vasútállomás. Ott vesztegeltünk az Átlós úti sorompónál. Újvidékről érkeztünk, ahol a szétbombázott állomás karbantartása, romeltakarítás volt a feladatunk. A 101/322-es számú munkaszolgálatos század zömében 18 éves fiatalokból állt, és mindössze 20—30 idősebb katona volt közöttünk — mondja Barna István, visszaemlékezve 1944. október 11-re, a tömeggyilkosság napjára. Ö az egyike azoknak, akik túlélték a fasiszták vérengzését. Jelenleg Budapesten lakik.

— Egymást érték a menekülő népietekkel zsúfolt szerelvények, s ezeknek az állomás elsőbbséget) biztosított. Hosszú várakozás után aztán a mi vonatunk is megindult a fent említett napon, pontosan déli 12 óra előtt tíz perccel. Egy barátommal éppen a környező házak egyikébe, Hrancsár Lajo- sékhoz indultunk, ahol ebédet ígértek nekünk. A mozgó vonat láttára társam visszament, hívott engem is, de én inkább ebédelni mentem. Ez volt a szerencsém. Alig haladtam néhány métert, lövöldözni kezdtek, robbanások hangjai rázták meg a levegőt. Később tudtam meg, hogy ez jelentette az „akció” kezdetét.

Lehajtja fejét, s ekkor vészem észre, hogy fekete hajában néhány szálat már ezüsttel vont be az idő. Megtőrli homlokát, s gondolkodóan néz maga elé. Bennem is megjelenik a kép: a kiskunhalasi vasútállomás környéke. Oda képzelem a szaladgáló, üvöltöző és lövöldöző nácikat, s a pelyhed- ző állú, gyerekemberekkel telt vagonokat, amelyeknek ajtaját feltépték és gránátokat vágtak be. Közben azt kiabálták, hogy partizán, partizán. Hamarosan kiderült azonban, hogy ez csak megtévesztés volt. De akkor már 196 munkaszolgálatos a közös sírban feküdt, amelyet ők maguk ástak.

— Én elfutottam a házhoz, Hrancsárékhoz, ahol már négy menekülttársam volt az udvaron. A család egyik tagja, a nagymama ázt ajánlotta, hogy a bunkerban rejtőzzünk el. Négyen le is mentek, de én inkább a szobát választottam, s a kinyílott ajtó mögött álltam meg. Fél óra sem telt el, mikor megjelentek az SS-ek. Egy kelebiai vasutas, bizonyos Pénzes vezette őket oda. A bunkerból felhozták a négy fiatalembert, a vasút mellé kísérték őket és tarkólövéssel végeztek velük. Én megmenekültem, bár a nácik többször is bejöttek a szobába, ahol ágy alatt, szekrényben kerestek. Egy lépés választott el a biztos haláltól.

Napokig a Hrancsár család rejtegette Barna Istvánt, aki később tudta csak meg, hogy azon a napon még késő estig tartott az elmenekültek utáni hajtóvadászat. A városon a rémület fekete karvalya ült, s a kétértelmű csendben fel-felugattak a gépfegyverek. Szemtanúk mondják, hogy az L alakú sírban még másnap is mozogtak a halottak a vékony föld- és mész- réteg alatt.

Egy ember megmenekült, bár a halál már kitátotta rá a száját, hogy elnyelje. A véletlennek és néhány ismerős, barát emberségének köszönheti, hogy nem zuhant az ő teste is a jeltelen gödörbe. Két év múlva, 1946-ban fölnyitották a sírt, hogy méltóbb helyre szállítsák a mártírokat. Közülük sokat már nem lehetett felismerni, igazolvány, papír nem volt náluk, erről még leföldelésük előtt gondoskodtak a hóhérok. Minden igazolványt összeszedtek és az állomás előtti téren elégették azokat.

Az élők azonban nem felejtenek. Nézzük, hogyan emlékszik vissza a sötét napra egy másik életben maradott, dr. Bencze Endre szülész-nőgyógyász főorvos, aki akkor a munkaszolgálatos század orvosa volt. Most ő is Budapesten él. Fehér köpenyben ül az orvosi rendelőben az asztalnál. Haja teljesen fehér. Két vizsgálat között néhány percig vele is beszélgetünk. Hogyan menekült meg?

I — A szerelvény konyhakocsijában ebédeltem. Egyszer- csak lövöldözésre figyeltem fel. Kinéztem és láttam, hogy a mi szerelvényünket lövik. Nem értettem a helyzetet, de ösztönösen a menekülésre gondoltam. Magamhoz vettem az orvosi táskát és leugrottam a vagonról. A mellettünk levő vágányon személyvonat állt, s annak egyik kocsijába ugrottam föl. Beültem a fülkébe, ahol egy szőke nő tartózkodott, s rögtön beszélgetni kezdtem vele, mintha én is utas lennék. Szerencsém volt az is, hogy nem ka- tqnaruha volt rajtam. Alig váltottunk néhány szót az „útitársammal”, két német katona lépett a fülkébe. Megrémültem, mert azt gondoltam, engem keresnek. De nem. Társalogni akartak az illető hölggyel, de mert nem értették egymást, én vállaltam a tolmács szerepét. Mondanom sem kell, hogy közben a kinti zajra, jajkiáltásokra figyeltem, és remegtem az izgalomtól.

A borzalmas emlék most is hatalmába keríti az ősz hajú orvost. Külsején nem látszik ez, de egy-egy mondat között mély sóhajtás árulja el a belső feszültséget. Szívja a cigarettát, s a látszólagos nyugalom hangján folytatja a történetet.

— Egyszer csak egy géppiszto- lyos német nyitott be. Láthatóan az elmenekültek után kutatott, de föl sem merült benne a gyanú, hogy én is az vagyok, hiszen a németekkel társalogtam. Nem tudom, mi történt volna, ha közbe nem jön egy légitámadás. A felsikoltó szirénák hangjára mindenki pánikszerűen menekült, ekkorra már befejeződött a vérengzés. Mi a töltés oldalába húzódtunk le, a németek máshová mentek. Így sikerült megmenekülnöm a haláltól.

Kiszól az ajtón: — Tessék! — S egy magasra tornyozott kon- tyú kismama lép a rendelőbe, aki nem is tudja, hogy a leendő gyermeke életét védő Bencze főorvos az előbb még a halálról beszélt.

*

A fiatal mártírok emlékéKisregény

XVIII.

Csaknem elkésik a fékezéssel: szinte megriad, orrára rogy- gyan a kocsi, s a sorompótól alig másfél méternyire blokkol. Noha ősz van, és az idő barátságtalan, Zsupán most is ugyanúgy izzad a felindultság- tól, mint azon a nyári estén. Eléje tárul a közeli városkép, amelyet aztán eltakar a közeledő vonat. A rozoga szerelvény nyugodalmasan döcög tova, mégis olyan megbabonázva mered rá, mintha gyorsvonat ro- bajlana el közvetlenül az arca előtt.

Vidékiesen, mint a kútgém, fölemelkedik a sorompó, de ö nem indul. Rádudálnak a mögötte á?íó kocsik, mire észbekap és folytatja útját a város felé.

Bent gyalogosan, céltalanul őgyeleg a forgalmas utcákon. Látszik rajta, a jelennel vajmi keveset törődik, haja csapzott, felöltője kigombolva.

Nyáron egészen másképp festettek ugyanezek az utcák. Sokkal frissebb, tarkább volt minden. Gesztenye helyett fagylaltot vásároltak a járókelők, télikabátok és havas fenyők helyett fürdőruhák, balatoni tájat ábrázoló óriástabló virult az állami áruház kirakatában. Zsupán akkor jól illett a nyári utca forgatagához, barna volt és vidám, újonnan vásárolt strandcikkek foglalták le mindkét kezét.

Vali jött vele szembe üdén, könnyű ruhában. Homok Lajos oldalán. Az orvos gondtalan derűje nyomban szertefoszlott, mihelyt meglátta őket.

— Csókolom, Sándor bácsi — köszönt a lány tisztelettel, örvendezve, de a hangjában csipetnyi gúny és csipetnyi szégyenkezés érződött.

— Szervusz... szervusztok — köszönt az orvos, de inkább kérdezett a hangsúlyával.

Homok Lajos elégtétellel nyugtázta sógora meglepettségét. Mint afféle minden helyzethez gyorsan alkalmazkodó ember, társalgó stílusban kezdett beszélni.

— Valikénak már állása van. Ezt nem dicsekvésből, hanem esak a megnyugtatás kedvéért mondom. Jövő héten munkába állhat a Vetőmagvizsgáló Intézetnél. Utána jön a tanulás. Érettségizni kell. Igaz, Valika.

— Lali bácsi bíztat, hogy érettségizzek le — újságolta a lány.

Zsupán csak hüledezett.

— Helyes... helyes.

— Elvégre már elmúlt tizennyolc éves. Akármilyen fiatal, az idő neki sem könyörül — bölcselkedett Homok. — Ha rajtam múlna, minden fiatalt köteleznék az érettségire.

— Ez is helyes — hagyta rá gépiesen Zsupán. De a tekintetén látszott, hogy valamit még sem tart helyesnek/

A sógor észrevette, igyekezett eloszlatni az aggodalmat.

— Ne gondolj rosszra. Azt hiszed, egyedül a te kiváltságod az önzetlenség? Valikéért nem kell aggódni! Felnőtt ember.

Zsupán hanyagul rászólt.

— Ne mosakodj!

— Ismerem a gyanakvásodat. Azt hiszed, hogy csak te akarhatsz jót valakinek — lendült támadásba Homok, de kedélyeskedve.

— Ne mosakodj! — ismételte Zsupán.

Vali türelmetlenül szólt rájuk,

— Maguk mindig veszekednek.

— Na, további jó mulatást — köszönt el gyorsan Zsupán. Már indult, amikor Vali hirtelen elszomorodott és utána kiáltott.

— Sándor bácsi! Vigyen magával. ..

— Szó sem lehet róla — avatkozott közbe erélyesen Homok. — Még dolgunk van. Valamit el kell intézni az állással kapcsolatban.

Szinte magával sodorta a lányt a járókelők tömegében. Zsupán homlokát ráncolva nézett utánuk.

*

Mostanában gyakran előtűnik az a nyári utcakép. De most ősz van, magányos a park, csapzottan ácsorognak jázminbokrai, cipruscserjéi, platánóriásai. Zsupán egyedül ül a pádon. Nem érzi jól magát. Csavarog tovább, siet az emberek közé.

A város mozija előtt már egészen más. Nagy tömeg várja az előadás kezdetét. Jegyet vált a Sintér Hannesre, reménykedve sodródik a sokadalomban, de nyugtalanul tapasztalja, hogy hiába, itt is egyedül van. Leül a nézőtérre, figyeli az előadást, erőlködve igyekszik magát ösz- szeszedni. Hasztalan. A filmet nem látja, hiába nézi. Sintér Hannes vitatkozik cimboráival, majd harcba szállnak a ritte- rekkel, minden azonban kusza villanásokká zagyválódik, közömbös messzeségbe hátrál a mozivászon.

(Folytatása következik.)

nek megörökítésére éppen a napokban született határozat. Az MSZMP Bács-Kiskun megyei Végrehajtó Bizottságának ülésén úgy döntöttek, hogy márványtáblát helyeznek el a kiskunhalasi vasútállomás épületén, s erre vésik fel a megemlékezés és a kegyelet szavait. A tervek szerint az emléktáblát hazánk felszabadulásának 20. évfordulóján, április 4-én avatják fel. A fasiszta vérengzésnek áldozatul esett munkaszolgálatosok emléke előtt meghajol az utókor. Az ő tragikus haláluk történetének a felidézése is szorosabbra zárja sorainkat, s ezáltal is magasabbra lobog fel bennünk a béke utáni vágy.

Gál Sándor

Pályázati felhívás pedagógusokhoz

A KISZ Központi Bizottságának Űttörőosztálya, a Pedagógusok Szakszervezete és a Könnyűipari Minisztérium MÉH- irodája a Művelődésügyi Minisztériummal egyetértésben — A hasznos anyagok gyűjtésének szerepe a nevelésben címmel pályázatot hirdet pedagógusok számára.

Részletes felvilágosítást a Pedagógusok lapja szerkesztőségénél (Bp. VI., Gorkij fasor 10.) és a Könnyűipari Minisztérium MÉH-irodájában (Bp. V. Alpári Gyula utca 22.) kaphatnak az érdeklődők. (MTI)