Petőfi Népe, 1965. január (20. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-24 / 20. szám
A költő dolga A víz tudja kötelességét: folyik, amerre törvénye viszi. A költő, amit a papírra vet, csak úgy igaz, ha maga is hiszi. A víz dolga, hogy arrafelé folyjon, amerre lejt az útja. A papír mindent elbír. De az a költő dolga, hogy írjon. És hogy higgye, amit ír! Anfalfy István nyék mellett a Múlt csak akkor jelentkezik örömtől piros arccal, ha a fél százada elröppent ifjúság akkori képzelgése bukkan elő az elveszett időből. Azaz: a múltban csak maga az ifjúság külső és belső formája, a fiatalságban jelentkező balga remény csillogása volt szép. Egyébként: „Hős voltál, robotos voltál, vagy aranyszamí dalnok: szívedet őrölték, a kudarcok, a zord hadi malmok". WS ét világháború, s közöttük 11 a vad és kérlelhetetlen bizonytalanságok gyilkos buktatói jelentették egész életedet — mondogatják a sarokasztal vendégei — s csak most itt, vénségedben látod tisztán, igazán, hogy ifjúságod és harcos férfikarod sírja sohase volt virágos, hiába mondta már húszéves korodban megkeseredett szájízzel, hogy „megszépülnek majd ezek az évek, ha már csak az emlékei élnek". Bizony, azok nem szépültek meg, sőt, a te régi korod mint sötét ámyékuszály vonszolódik utánad. Bánattal megrakott nehéz uszály, amit alig-alig bírsz cipelni fáradt erőddel. Nem, nem, örge cimborák: csak a múltat ne emlegessétek! S noha a jövő fárosza nem a mi számunkra jelzi a boldog partot: jelenünkben (jaj! már oly rövid jelenünkben!) van szépség, jóság és kedvesség, mert filozófia van benne, életfilozófia, kisebb-nagyobb érett bölcsesség, amely a múltat fájdalom nélkül tudja eltemetni, a jövőt pedig a vérségi és a szellemi utódok részére be tudja telepíteni a fantázia termékeny gyümöcsfáival... Csak a múltat ne emlegessék! 0, mennyire jobb, ha nem emlékezünk! Themisztoklésznek, az ókori nagy görögnek, egyszer valami íúlokos ember hatásos mnemotechnikai módszert ajánlott. A klasszikus hős és államférfi azonban elzavarta a fifikus atyafit, mondván: Dehogy akarok én emlékezni! Olyan módszert ajánlj nekem, ebatta, amivel el tudnám feledni mindazt, amire nem akarok emlékezni ... Paul Valéry szerint „emlékeink: elveszett ékszerek— Nohát. hadd legyenek és maradjanak elveszettek. Ne keressük őket. Nem érdemes, nem kár értük. Hamis kövek azok, talmi ékszerek! fi ár paradoxnak hangzik a kívánság: emlékezzenek csak a fiatalok arra a korra, amikor mi voltunk fiatalok, s amikor ők még nem is éltek. Emlékezzenek, mert tanulhatnak belőle, s mert inti őket, hogy becsüljék, még jobban becsüljék, ami nekik jutott. Nekik érdemes emlékezni!... Simonka György érti meg! Ahányszor együtt vannak, mindig ott lebeg társalgási témáik fölött a modern rigmus: „Halad, halad, minden hab elfolyik — és minden eszme szertemálik egyszer, — csak a Haladás, mi nem változik, — azt fel nem oldja semmiféle vegyszer! ...” /f technikai, kémiai, bioló' " giai tudományok, széditöen rohamos fejlődése, a kibernetika csodái, az űrrepülés határtalan hősiessége természetesen mind benne vannak a sarokasztal „tematikájában” — s benne van az is, hogy a szocializmus világformáló rendszere hogyan viszi egyre közelebb a népeket a társadalmi és gazdasági fogok és kötelességek megbonthatatan egyensúlyához, s ezzel a békéhez. A magas fokú társalgási féli ávehaz hiányában Kecskeméten a szerényebb cukrászda sarokasztalát szállja meg olylcor-olykor egy-két korosabb művész, színházi ember, kiöregedett újságíró, műbarát, — mini a bölcsködő éltes verebek a „telegráfdrót oszlopát..” Az olyan emberek, akik már túl vannak az utóbbi évtizedekben oly örvendetesen megnyúlt emberi életkor harmadik negyedén is, sőt, jól benne vannak, a negyedik negyedben, leginkább csak a múltba szoktak visszapillantgatni, de gyakran bele is feledkeznek a múltba, kicsit fumigálják a jelent és bizalmatlankodnak a jövőben. Ezek a mi dérütött fejű és életű cimboráink azonban nem ezt teszik. Sok évtizedes tapasztalataik s az irodalom, a művészet légkörében oly sokszor szárnyra-kapott szellemük megérti a haladást, sőt, csakis azt (Jß<u^xjaa^^sj3 Á Tiszafái idei első számáról tők Weöres Sándor három költeményével indítanak, bár ezúttal, valljuk be, a kevésbé ismert fiatal szegedi költő, Papp Lajos Otthon-ország című verse viszi el a „lírai pálmát”. Nemcsak azért, mert túlmutat a szűk horizontú nacionalista nemzetfogalmon („Nekem kevés a piros, fehér és zöld szín a világból.”, vagy mert a haza fogalmának új, korszerű, szocialista szellemű megfogalmazását adja: a haza. az „egymásba fonódó áramkörök finom vezetékét” jelenti számára, azt az új szellemi tájat is: festett, modoros lábadozásokra. céltudattal sudár nemzedékét.** egyik vezéralakjáról, akinek a matematika, az irodalom és a művészet a fő szenvedélye. A kritikák ezúttal is magas színvonalúak, az írók értékelésénél a szokásosnál alaposabb, elevenebb elemzést nyújtanak, s a jó könyvre valóban felhívják a figyelmet. Kiemelkedik Rigó Bélának, Goda Gábor Ördögtánc című kötetéről írott kritikája. AZ ÖRÖKSÉG novait maga elé tűzött célját: szocialista hagyományaink ápolását örömmel üdvözöljük. Az első írások: Kende János: Levéltári dokumentumok József Attiláról, Kiss Aurél Gró Lajosról szóló megemlékezése sok érdekes adattal egészíti tó. ismereteinket. A Kilátó a mai szovjet költészetből (Anatolij Peredrejev, Konsztamtyin Szirrtonov, Jevgjenyij Vinokurov, Mojszej Teif) idéz egy-egy verset Dalos György fordításában, Veronica Porumbacu pedig szegedi látogatásáról számol be. A Művészet rovatban Lőkös Zoltán az égető mai színházi gondokról, a közönségigényről ír a kecskeméti színház vezetőinek is megszívlelendő módon. Sürgeti, hogy tisztázni kéne már, kinek és milyen igényességgel akarnak játszani. Összegezve: érdekesebb, színesebb ez a szá m az eddig megszokottnál, valóban irodalmi és kulturális folyóirat már. Várjuk, reméljük a még színvonalasabb folytatást! Timiim ii OguScgp ÖRÖMMEL vettem kézbe az új formátumú Tiszatájt. Ez a szám, ha még kissé egyenetlenül is, kétségtelenül igazolja a szerkesztőség törekvéseit: a helyi jellegnek és sajátosságoknak, meg országos érdeklődésre számottartó igénynek is megfelelni. A szám legfőbb érdeme a változatosság. A nyolcvan oldal hat rovatra tagozódik. Ebből 32 oldal jut a szépirodalomra. (A régi újságformátum pl hiába volt irodalomra összpontosító, hosszabb epikai művek léközlésére alkalmatlannak bizonyult.) Rokonszenves, hogy a szerkesz,Ahol nincs már hely és idő k Csak os értelemszabta munkára ami követ kövekre rak kollektív és összetartja a felnövő falak MONDOM, nemcsak ezért, hanem mert mindezt magas hőfokon teszi, olyan izzással és mégis egyszerűen, hogy a pátosz természetes és őszinte; de éppen ezzel (meg a mértani pontossággal alkalmazott fokozással) lesz a tartalom igazi művészi hordozója, kifejezője. — Weöres Sándort ezúttal kisebb igényű versek idézik, inkább a régi művészetek és mítoszok ihletében fogant elmélkedések, csupán néhány virtuóz sorral; a többiek: Veress Miklós, Kelemen János, Gábor Zoltán kedves és kissé borongós hangulatot árasztón szólalnák meg. Az epikát Tóth Béta Kcrmányférfi című folytatásos elbeszélése képviseli, amely lendületes sodrásával magával ragad: valamint Fenákel Judit Kiscuki héttől tízig című novellája. Ez utóbbi helyzetkép egy kiscukrászda három órai éleiéről, törzsvendégeiről, néhány lógósról meg potyalesőről, s a hálójukban vergődő fiúról, a nemrég még ipari tanulóról, aki szabad idejével nem tud mit kezdeni. Érdekes téma, az írónő jó érzékkel választja ki alakjait, ami jó megfigyelésre vall, de a cukrászdái jelenet nyújtottabb a kelleténél. A Hazai tükör című rovat írásai közül kiemelkedik Markovié« Györgyi és Papp Lajos riportja: az előbbi Tihanyi Ernőről. az elfelejtett mozgalmi dalköltőről, az utóbbi Kalmár László Kossuth-díjas afeadémikuaróJ, a tea** tobejnetSca Régi szép értekezletek LecarnpingeRünk. és hosszú hónapokig búvárkodtam a rovásos jegyzőkönyveket. Jóllehet, zilált volt már az irattár, a provenienciát sikerült helyreállítanom, így állt egybe az értékes jegyzőkönyv a honfoglalást megelőző történelmi helyzetről. Néhány részletét publikáljuk ezúttal. 886. esztendő, 263. értekezlet. Almos: — Akkor tetszik az a föld, ott a hegyeken túl, fiúk? Törzsfőnökök: (zúgják) — Igenis! Almos: — Elfoglaljuk? Jól meggondoltátok? Nehogy oszt később panaszkodjatok, hogy így meg úgy! Törzsfőnökök: —- Igenis. Almos: (jegyzőkönyvvezetőhöz) — írja: Egyhangú határozat a honfoglalásra. (Törzsfőnökökhöz) — No, gyerekek, akkor mára ezzel is végeztünk. A továbbiakat a holnapi értekezleten ..» (Értekezlet berekesztve). 886. esztendő, 264. értekezlet. Almos: — Még mindig tetszik nektek az a föld, törzstársak? Törzsfőnökök: (zúgják) — Igenis! Almos: — Csakugyan vállalkoznátok rá, hogy elfoglaljuk? Törzsfönökök: (idegesen) — Csakugyan! Almos: (kezét dörzsöli) — Ezt szeretem bennetek. Mi lesz itt megfizetve, ha egyszer hozzálátunk, Főnökök! De erre aludjunk egyet. (Jegyzőkönyvvezetőhöz) — írja: A honfoglalásra hozott határozat megerősítést nyert. (Törzsfőnökötehöz) — Akkor a részleteket legközelebb... Mikor olvastam róla, hogy a régészek nemrég feltárták az öreg Almos vezér sírját, gondolkodóba estem. Hogy az ördögbe feledkeztek meg annyira erről a nagy etnbemől? Igazán nem szép dolog, hogy jóval ezer esztendő után bukkantunk a nyomára! De mi lehetett ennek a nemtörődömségnek az oka? Törtem, törtem a fejem, de se té, se tova nem haladtam. De ha egyszer valamire ráadom a fejem, végére járóié Belevetettem hát magam a rovásírás tudományos szintű elsajátításába. Gondoltam, az egykori jegyzőkönyveknél kell elkezdeni a titok megfejtését. Ügy belejöttem a rovásírásba, hogy egy mai jegyzőkönyvet periektől át tudtam tenni rovásszövegbe. Ekkor léptem a tettek mezejére. Felültem egy lökhajtásos repülőre, és irány az Északkeleti Kárpátok. Jó tíz percre az égbenyúló szírieken túl már igen-igen figyeltem az alattunk elterülő tájat. Egy szurdoknál megveregettem a pilóta vállát. — Szálljunk le, öcsém! — mutattam lefelé, ahol a nagy sziklaszorost szabályosan máglyába rakott vesszőnyalábok töltötték ki. Sikerült földet érnünk. Nem tévedtem. A kötegek csupa rovátkolt botocskákból álltak. Két nagy gúzsról nem volt nehéz megállapítani, hogy azokban az iktató- és mutatókönyvek leledzenek. így találtam a Honfoglalás Előtti Magyar Veaéri Irattárra. szafelé álltak a szőrszálak a hidegtől. Csípőre tett kézzel, kihívóan nézett az ólajtó felé, ahol a kis ember mögött valóban megjelent az „ellenfél”. Eddig minden jól ment. Marjai, felbuzdulva a sikeren, az udvar közepéig, a leterített szalmáig csalta a gyanútlan jószágot. Már majdnem lefeküdt, amikor a góré mögül — ahová időközben húzódott — kését diadalmasan az ég felé emelve kiugrott a kapatos Kelemen. A sertésben felrémlett süldőkora, a tavaly télen hallott iszonyú sivalkodás. Menekülni akart hát az erőszakos haláltól, s a kis Marjain keresztül gázolva vágtába kezdett. Kelemen utána. A cserbenhagyott áldozat is feltápászkodott a földről, kalapját hirtelen nem találta, de sebaj. Maradék haját lobogtatva inait a lcolbásznakvaló után, amit a szomszéd sebzett vadként, nagyokat kurjantva üldözött az udvaron. Lefutottak vagy három kört, amikor az állat megérezte, hogy ketten vannak mögötte, s hirtelen szembe fordult velük és rájuk csattogtatta kukoricától sárga agyarait, hátán pedig égnek meredezett a sörte. Látva a két ember rémületét és megtorpanását, feléjük lódult. Azok pedig trágyadombon, hókupacokon át menekültek be az üres istállóba. A lány és az asszony a konyhaajtó üvegje mögül nézték a vészes fordulatot, kezükben egy-egy tállal. Az eltikkadt pára röffent kettőt és lefeküdt a hóra. Kidülledt szemekkel figyelte a két férfiú az istállóajtó repedésén a helyzet változását, majd rezgő inakkal megindultak az áldozat felé. Marjai egy nagy dorongot emelt a kavargó hóesésben, a felgyűrkőzött Kelemen pedig a „karddal” akarta visszaszerezni veszendőben levő becsületét. A jószág meg se moccant, még csak nem is szuszogott. A nagy hajszában a szíve felmondta a szolgálatot és jobblétre szenderült. Kelemen vette észre először, rálépett az állatra és diadalmasan kijelentette: —■ Látod, komám — tegezte le büszkeségében az iszonyú doronggal ott ácsorgó Marjait — ez a taktika is az én módszerem, a kifárasztás. Csak nem akartam elárulni. — Azért szólhattál Volna — simította meg hidegtől mart kobakját a kis ember, és mindketten akkorát nevettek, hogy kicsordult szemükből a könny. Gál Sándor Az ártatlan pára 250 kilójával olyan volt, mintha egy szalmazsáknak lábai nőttek volna. Kelement, az amatőr boltért rémisztgette is a tulaj, amikor összeszövetkeztek a gyilkosságra, hogy ide nem elég ám a bugylibicska. Kard kell ahhoz, vagy kivégző pallos, mert legalább fél méterre van bent a szíve a hóna alatt. Rövid időn belül egymásra ijesztettek. A böllér olyan történeteket adott elő, hogy a kis Marjainak, a hatalmas portéka gazdájának, hideg szaladt végig a hátgerincén. — Szóval, reggel négykor. Ha virrad, ha nem! — állapodtak meg már vagy huszadszor, s ahogy Marjai behúzta az ajtót, Kelemen rögtön köszörüléshez látott, mint valami hóhér. Szemei előtt sűrűn felrémlett a képzeletében már elefántnyivá terebélyesedett jószág. Jobb lenne tán lesből lelőni — gondolta, miközben a bárd acélját nyomta a gyatra, tojásalakú kőhöz, aminek hullámzó forgásától már valósággal tengeribetegséget kapott. A hányinger is elővette, de a vacsorát nem ezzel az indokkal utasította el, hanem, hogy tartogatja a hasát holnapra, a nagy kanálra. Másnap négy órakor a Marjai-családnál mindenki talpon volt. A családfő, a szőrgubanc, semmi kis ember az alkalmat meglovagolva már Vagy három adag erősítővel biztatta szervezetét a nem mindennapi megpróbáltatásra. — Hát csak ketten leszünk fogdmegek, Miska bátyám? — állt meg Kelemenben az ütő egy pillanatra, s szerszámait lerakta az asztalra. Marjai egy teli és egy üres pohár között meggyőzően pislogva bátorította az alkalmi böllért. — Édes komám, meg se tud az moccanni. Nem kell azt lefogni. — Láttam én már karón varjút, szomszéd. Biztos, ami biztos — és felhajtotta a vitriol erősségű törkölyt. öt óráig latolgatták a helyzetet, s időnként súlyemelő mozdulatokat végeztek a kispoharakkal. Mire kiürült az üveg, már egyenesen becsmérelték a sertést. Macskát, görényt és egyéb apróbb háziállatokat emlegettek vele kapcsolatban. — Egymagám feltrancsírozom, ha megvadulok — jelentette ki vérszomjasán Kelemen, s kezében a félméteres késsel kilépett a viharzó időbe. Utána Marjai. — Csalja ki a kuckójából, barátom — fölényeskedett Kelemen, s meztelen karjain visz-Egr sertés halála TALMI ÉKSZEREK
