Petőfi Népe, 1964. december (19. évfolyam, 281-305. szám)

1964-12-06 / 286. szám

Meghalt két ember

A kalocsai gimnázium 37 tanulója és három pedagógusa ez év januárjában úgy határoztak, hogy felmennek Budapestre és megnézik a Operaház egyik előadását.

Január 19-én a megbeszélt időben a 9. számú AKÖV egyik Ikarus 630-as típusú autóbuszával megjelent a gimnázium előtt Kákonyi Lajos gépkocsivezető, kalocsai lakos. A diákok és a tanárok beültek a kocsiba és elindultak. Az út igen síkos volt és mindössze negyven méterre lehetett előre látni, ha a reflektorok is égtek.

Negyed kilenc elmúlt már, amikor Hartát elhagyták. Az úton a nagy forgalom nyomokat koptatott a hóban, s az egyik a felezővonaltól jobbra, a másik balra volt. Kákonyi azonban könnyelműen ezt figyelmen kívül hagyta és itt vezette az autóbuszt — az út közepén. ' Ez okozta a tragédiát.

Velük szembe ugyanis egy Moszkvics közlekedett 35 kilométeres sebességgel, tompított világítással. Benne hárman ültek. A volánnál Seregélyi Aladár, mellette lánya, Veres Gá- bomé, hátul pedig Veres Gábor, mindannyian budapesti lakosok. Kákonyi Lajos 40—50 méterről észrevette a személyautót, sebességét csökkentette, fékezett és jobbra kormányozta járművét. Seregélyi nem lassított, csak akkor, amikor mindössze néhány méterre volt az autóbusztól. Ekkor azonban már nem lehetett elkerülni az ösz- szeütközést.

A személyautó két elől ülő utasa a helyszínen meghalt. Seregélyi Aladár mellkasát a kormány össze törte, s a nagy nyomástól elrepedt a szíve. Veres Gáborné súlyos zűzódások, belső vérzések miatt vesztette életét, de megsérült, agyrázkódást kapott a hátsó ülésen levő Veres Gábor is. Az autóbusz utasai közül senkinek nem történt semmi baja.

A tárgyaláson Kákonyi végig tagadta bűnösségét és a

cselekmény elkövetését. Egyszer azt állította, hogy az út menetirány szerinti jobb oldalán haladt, máskor, hogy a bal oldalt is igénybe vette. A baleset után készült fényképfelvételek, a féknyomok, a szakértő számítása és véleménye, de a kihallgatott tizenkét tanú vallomása is azt erősítette meg, hogy az autóbusz vezetője nem tartotta be a közlekedési szabályokat, járművével nem elég óvatosan haladt.

Kákonyi Lajos bűnösségét a bíróság egy rendbeli foglalkozás körében elkövetett halált okozó gondatlan veszélyeztetés és a társadalmi tulajdont károsító gondatlan rongálásban állapította meg és ezért halmazati büntetésül nem jogerősen két évi szabadságvesztésre ítélte. Kötelezte a közlekedési bíróság Kákonyit, hogy az AKÖV részére 2273 forint kártérítést fizessen és viselje a felmerült 2596 forint bűnügyi költséget is. Súlyosbító körülményként vette figyelembe, hogy a baleset következtében két ember meghalt, egy pedig súlyosan megsérült, s ezen kívül több személy élete, testi épsége került veszélybe. Enyhítő körülményként értékelte viszont a bíróság büntetlen előéletét, családos állapotát, átlagon felüli jó munkáját, valamint azt, hogy a Moszkvics vezetője is okozója volt a balesetnek, mert a körülményekhez képest nagy sebességgel haladt.

Sajnos a fenti eset nem egyedülálló. Alig múlik el hét, hogy ne hallanánk halálos kimenetelű balesetekről. A fenti példa is igazolja, hogy nem elég, ha „csak” józan állapotban közlekednek a gépjárművezetők. Ez csupán egyik — sajnos gyakran megszegett — előírása a KRESZ-nek. Emellett azonban a gondosság, a figyelmesség, a> megfelelő sebesség betartása mind a közúton közlekedők életét, testi épségét van hivatva óvni, biztosítani.

Gál Sándor

PUSZTAI FELLEGEK ALATT

„Legelteti nyáját,

Fújja furulyáját,

Bú nélkül éli világát. .

(Juhásznóta)

— Patkó, Madár! — hangzik az érces kiáltás a csornai határrészen, s a két fürge puli szélsebesen hajtja meg a falkát, az öregcsertői Petőfi Tsz több mint 600 birkáját. A szép számú jószágot — amely pedig csak mintegy az egyharmad része a közös állománynak — Kaprontai Gergely öreg juhász őrzi. Cifra szűre legényesen a vállára vetve, inas kezében ott a rézveretű gamósbot, s búzavirágkék szemei hatvanhárom év múltán is töretlen élességgel figyelik a nyáj lépteit, meg a két ’ „segítőtárs” szakszerű stratégiáját.

— Nézzék csak ezt a vedlett fekete kutyát, a Patkót! — hívja fel büszkén a figyelmet kedvencére. — Az én nevelésem. Rengeteg nagyvérű puli ez, de két perc alatt azt tesz a birkával, amit akar!

Mint a harangjáték, úgy csengenek a nyakba akasztott ko- lompok, s a jól fejlett, féltő gonddal egészségben tartott állatok a kora téli rét füvét ropogtatják.

— Tavaly jobb soruk volt — meditál az öreg. — Ilyenkorra már szépen bokrosodéit a vetés, ritkítani kellett, volt mit legelni a jószágnak. Idén késve került földbe a gabona.

öreg juhászunk negyvennégy esztendeje birkatartó ember. Először huszonöt anyajuhval kezdte, s amint mondja, senki nem oktatta a mesterségre; gyerekkora óta figyelte az állatok szokásait, természetét, s a saját

kárán lett „juhszakértő”. De ért valamennyi háziállathoz is.

— Nem hazudok, de 99 százalékban ismerem az orvoslás tudományát is. Az egyszerű ker- geséget, ami ijedősből ered, kigyógyítom. De az, amelyiknél víz kerül a birka agyvelejébe, vagy kukac nő benne, már orvosolhatatlan. A minap egy farkaskutya megmarta az egyik jószágom lábát. Azt tanácsolták, vágjam le a birkát, — Az bizony nagy kár lenne! — mondtam én. Kigyógyítottam, ma már, vígan szalad.

Ötödik éve termelőszövetkezeti juhász. Az őrzésért 22 anyajuhot tarthat a közös falkában, amelyeknek az idén 21 volt a szaporulata. Jár még egy hold háztáji is. Az idén eddig 9 mázsa búzát kapott, meg az elletésért, a fejésért is részesül bizonyos járandóságban.

— Csak a segítség kevés, érti testvér? Magam eszkábáltam a kutricákat, hordtam a vizet a jószágnak. Másfél hónapon át haza sem kerültem. Gondolhassa, mi az, 240 vad merinóit fejni. ezzel az öreg kézzel. Aztán, — mikor is, várjon csak...

Előszedi „mindentudó” noteszét, amelyben szép rendben fel vannak jegyezve az állomány

Ötvenéves a sölti énekkar

hosszú, szeplős volt a vezérük, tele voltak géppisztolyokkal, meg töltényekkel. Nyugodjon meg, továbbálltak. Nem is jönnek vissza többet.

— Nem értem — emelte fel a fejét a beteg.

— Pedig egyszerű. Azt mondtuk, hogy már nincs itt. Elszállították a megyei kórházba. A főorvos úr még a naplót is megmutatta nekik, abból is láthatták, hogy magát már a behozatala utáni napon elvitték innét, „Nagyon súlyos volt az állapota, nem tudtuk vállalni. Valószínű, hogy mire felértek vele, már nem is élt” —. s a gesztenyehajú, megnyerő külsejű Annuska szeme huncutul nevetett, miközben ezeket mondta.

András bácsi, aki idáig úgy tett, mintha aludna, felült az ágyban.

— Egyem a szívüket, de okosan tették! — s azután eszébe jutott, hogy ő most aludni akart, hirtelen megint végigdőlt a fekhelyén, s hamarosan el is szen- deredett.

— Jaj. majdnem elfelejtettem, valami kislány is kereste, ha jól emlékszem. Szabó Katalin.

— Katica? Itt volt? és nem engedték be? — a tanár hangjából szemrehányás érződött.

_ Nem lehetett. A főorvos úr megtiltotta. De ma ismét eljön. Beengedjem?

— Hát persze, hogy is lehet ilyet kérdezni. A növendékem. Biztosan kíváncsiak rám. Úgy látszik, nem feledkeztek el rólam.

A nővérke kifelé indult, s lassan becsukta maga mögött az ajtót.

Az öreg nagyokat horkarrtott, majd kinyitotta a szemét.

— Már dél van’ — kérdezte.

__ Miért lenne dél? Még csak

ép

pen hogy most reggeliztünk.

— A fene! Tudja, milyen cudar éhes vagyok? Ez a tej békása, tea, meg sovány keksz tényleg csak betegnek való étel. Meglássa, ez tesz engem igazán beteggé. Hej, ha a Maris lányom hozna egy nagy darab szalonnát. De biciklizni nem tud, a vonatok, azt mondják, nem járnak. Meg tán nem is merne elindulni olyan messziről. A múltkor is csak szívességből hozta be valaki, de ki mer elindulni ilyenkor az országúton? A tesz-beliek is bagóznak rám. Lehet, hogy nekik még nagyobb most a bajuk, mint nekem. Csak legalább tudnék róluk valamit!

— Hanem hallja-e — fordult most a tanár felé —, a múltkor nem fejeztem be a dolgot. De most már elmondom. Ügy látom, nem ideges, a nővérke már úgy is elmondta a fegyvereseket. Hát tudjon többet is a külvilágról.

És mesélni kezdte a folyosón hallott híreket. Kuszák, zavarosak voltak ezek a hírek, de azért Küszöb előtt most már mégis kirajzolódtak annak a bizonyos napnak a képe.

Az öreg csak annyit tudott, hogy egy diákot fogtak el a padláson, aki géppisztolyból tüzelt a levegőbe, és egy-két sorozatot a szobor környékére Is leadott, amikor már üres volt ott a ..platz”. Ahogy leírta a szőke, nyurga gyereket, mindez Ivánra vallott. Ki is lehetett volna más? Nála voltak a fegyverek. De hogy lehetett ilyen esztelenül vakmerő?

— És most hol van a fiú? — puhatolta András bácsitól.

— Honnét tudnám! Szerencsére a rendőrség vitte el. Ott még aránylag jó helyen van. Igaz,

Bensőséges ünnepségen ünnepelték szombat este a solti Petőfi Sándor Művelődési Otthon énekkara fennállásának 50 éves jubileumát. A művelődési otthon nagytermét zsúfolásig megtöltő közönség soraiban megjelent Kádasi László, a megyei tanács vb művelődési osztályának vezetője is.

azóta már a rendőrség is szétszóródott, szétverték /őket. Nemzetőrség, vagy mi a csuda van helyette. Nemzetiszín karszalaggal járnak. Azt mondják, hogy még a cigánygyerekek is fegyverrel játszottak akkor az utcán. A katonai teherautót megrohanták mindenféle elemek. Jó csomó pisztolyt, meg karabélyt hurcoltak szét. Most aztán nem bírják, vagy tán nem is nagyon akarják összeszedni. No, mi az? Rosszul van? Adjak egy kis vizet? — kérdezte a sápadtan hallgató tanártól.

— Nem, köszönöm, csak nagyon beleéltem magam. A űú sorsa aggaszt, az Iváné.

— Ismeri talán?

— Hogyne, a tanítványom volt.

— No, meg is látszik rajta! — mondta az öreg, s nem lehetett tudni, hogy elismerésféle, vagy inkább megrovás van a hangjában. De aztán még hozzátette: — Bátor gyerek lehet!

— Áh, dehogyis az, csak olyan mindennapi, csöndes, fiatalember.

— Az a jó. A nagyszájúakat én se szeretem. Hogy ki az igazi ember, az a bajban válik el leginkább. Meg az is, ha valaki csak úgy mutatta magát. Soknak a képiről lemállott most a viasz! Nehéz lesz visszaragasztani. Maga kommunista, ugye?

— Nem, nem vagyok az.

— Annál szebb, amit csinált. Én az vagyok, vagyis hogy az voltam idáig. De azt mondják, föloszlik a párt. Sok párt lesz, azután a mienk lesz a legkisebb, ha lesz egyáltalán. így beszélik ezek a vécéhősök. De lehet, hogy nem is igaz. Agyon is kéne verni, aki ilyenkor futkos ide-oda. Ahogy a szelek fújIványi István korelnök megnyitója után dr. Nagy Béla általános iskolai igazgató tartott ünnepi beszédet, majd Sze- merédi István, a járási tanács vb művelődési osztályának vezetője átadta a kóruszászlót. Ezután a kórus adott elő Gyu- kity Bódog vezetésével énekszámokat.

nak. Csak mán mehetnék haza! Az lenne a jó! Itt csak emészti magát az ember, pedig otthon biztosan hiányzik. Hej, csak tudnám, mi van velük!... — Alig voltunk öten-hatan, amikor elkezdtük negyvennyolcban. Volt egy rossz lovunk, ekét- boronát is úgy kértünk kölcsön, tán el se hiszi, a nagygazdáktól. Ledolgoztuk, mint a cselédvilágban. Röhögtek rajtunk, csajká- soknak csúfoltak bennünket. És amikor ide befeküdtem a kórházba, mán a közgyűlés szavazta meg a költségeket, nem a kórházit, azt fizeti a biztosító, hanem az otthonit, hogy az öreglány, a feleségem, ne szenvedjen hiányt semmiben. Ingyen tejet kap, a háztájit betakarítják helyettünk a fiatalok. Aztán előleget is adtak. Hát így. Nem vagyunk mi már szegények. Kétezer hold — ez a miénk! Az volt a miénk, ha azóta...

Elhallgatott, mint aki restelli a sok beszédet. Ennyit otthon egész héten át sem szól, de most itt megkívánja az ember a társalgást. hogy a gondolatait megossza valakivel.

Küszöb csak hallgatta a kis öregembert, aki egy egészen ismeretlen élet kapuit nyitogatta ki előtte. Mennyi reménység és hit kellett ahhoz az összefogáshoz, amiről most beszélt. Milyen nagy utat kellett bejárniuk, mire az emberibb életmódig eljutottak.

— Tudja — duruzsolt tovább az öreg belemelegedve —, a régi világban kiiártunk az érseki fődre. Volt vagy tíz kilométer csak oda. hazafelé is any- nyi. Mire megvirradt, ott kellett lenni. Aki nem volt ott idejében, mehetett vissza. (Folytatása következikJ

adatai, meg a főbb események kelte.

— Megvan! Június 12-én kaptam egy segítséget. így most ketten bíbelődünk. Az ám, a. csarnokba szállított tej értékének a 10 százaléka is a járandósághoz tartozik. A falkám gyapjúátlaga 3,60 kiló volt — sorolja a „kisokosból”.

— Lesz-e utódja a szakmában ha kiöregszik, Gergely bácsi?

— Az aztán nem! Ha mi kihalunk, senki sem pályázik erre az életre. A fiatalok a „mu- zit”, a tévét pártolják. Nem kell nekik a juhászság, hiszen itt se ünnep, se vasárnap; még a lányokhoz se nagyon juthatnak el. Az egyik unokám is például gimnáziumba, a másik a villamossági technikumba jár; már ők se lesznek juhászok!

A sötétedő délutánban, a gyep didergő füvén lépkedve, az egykori csikósistálló felé baktatunk.

— Itt van a juhok szálláshelye. igaz? — faggatjuk jóhiszeműen.

— Van ám az ég alatt! A hatszáz birka kénytelen kinn écca- kázni a szabadban, s öreg fejjel minden pulivakkantásra fel kell kelnem, nehogy valaki megpocsékolja a jószágot, vagy egyéb baja essen.

— Hát akkor mi van az istállóban?

— Gyűjjenek csak, ilyet úgyse láttak mostanában! — kalauzol az öreg, s közben halkan dünnyögve, szaporán méltatlankodik. Aztán kitárja a hatalmas istálló ajtaját, és mi hitetlen- kedve bámulunk. A juhok befogadására bőségesen elegendő helyiség egyik végében, féllábszárig érő trágyában ott vannak a lakók: húsz borjú...

— Csak el kellene rekeszteni a borjakat, a trágyát kihordani. és minden rendben lenne. Az egyik keceli szakcsoportnak van szalmája bőven, adnának is örömest cserébe a trágyáért/ ami vagonszámra akad itt.

— Mondtam is a vezetőségnek, hogy abból a tavaszra újra trágya lehetne, az istálló pedig tiszta, egészséges és jól almozott juhhodállyá válhatna.

— Mit szóltak a tsz-vezetők?

— Nem egyeztek bele. Ha . már csak látnak, menekülnek, \ mert panaszkodom folyvást. De ( hát nincs igazam, testvér? —

A roppant hodály vakolathullató falai kongva visszhangozzák a vádoló mondatokat. — öreg vagyok, de annyit tudok, hogy az állam is jó hasznát látná ebben gyapjúban, húsban, tejben. Meg aztán a szövetkezetünk se bánná meg..

Egyszerű szavakkal megfogal- í mázott, de vitathatatlan közgaz- j dasági tételek ezek, nincs mit hozzájuk tenni. És szinte érthetetlen, hogy a köztudomásúan sok gonddal-bajjal küszködő öregcsertői Petőfi Tsz-ben miért nem szívlelik meg Gergely bácsi tanácsait.

A szakma utolsó képviselőinek egyike — ellentétben a nótabeli juhásszal — nem „bú nélkül éli világát”. Kesergése, panaszkodása azonban nem öncélú. hanem a nagy közösség érdekében ejtett zokszó. És okos meglátásai fölött feltétlenül el kell, hogy gondolkozzanak a szö- ! vetkezeti gazdaság vezetői. Hiszen jóakarattal az említett hiányosságok könnyen megszüntet- hetők lennének. S ésszerű munkaszervezéssel talán még a juhászutánpótlás gondjain is segíteni lehetne úgyhogy a fiatalok kedvet kapjanak ehhez az egész embert kívánó, de egyszersmind egészséges, sol; szépséget rejtő, nagy múltú pályához.

... Az istállóhoz ragasztott pihenőszoba kis tűzhelyén csakhamar láng lobban: „csúszás krumpli” lesz vacsorára. A szomszédban a borjak meg- adóan dagasztják a vastag trágyaszőnyeget. Kívül, a szabad ég alatt, panaszosan zörögnek a kolompok. Kiscsertő irányából nehéz hpfelhők gomolyognak...

Jóba Tibor