Petőfi Népe, 1964. december (19. évfolyam, 281-305. szám)
1964-12-06 / 286. szám
Ujjú A lakatost arról lehet a " műhelyén kívül még ünneplő ruhájában is megismerni, hogy — a sok reszeléstől — a bal vállánál kissé lejjebb áll a jobb válla. A kovács fizikai ismertetőjele a mackós járás, a cipészé az ül epe, és így tovább. Minden mesterség rajta hagyja bélyegét a folytatója testalkatán. Vajon az újságírón is meglátszik a szakmája? Azt hiszem: nem. Vagy legalább is annyiféle foglalkozás stigmái keverednek benne, rajta, hogy ember legyen a talpán, aki ezek kotyvalékából képes megállapítani: Ni csali, ez meg egy zsurnaliszta. Hogy mennyire így van, hadd mondjam el immár a második évtizedének az elején tartó újságírói pályafutásom három epizódját. Kémgyanúsan Kilenc és fél esztendeje többnapos riportúton jártam a Tisza felső folyásának vidékén. Az egyik faluból hajnalban autóbuszon indultam a másikba. Illetve az utóbbival „egymagas- ságban” le kellett szállnom, mivel a kövesúttól három kilométerre eső, közvetlenül a folyó partján fekvő aprócska helységbe nem járt a busz. Gyalog vágtam neki a bekötő földút- nak. Gyönyörű szép tavaszi reggel köszöntött rám. A Nap aranynyal verte át a parti nyárfák lombjait, s bár még csak fél hatot mutatott az órám, mégis melegem volt. Gondoltam, nem toppanok be ily korán a faluba, leültem hát a gát füves oldalán, s nekiestem aktatáskám „értelmesebb” tartalmának, a kenyérnek, szalonnának. A korai kelés, a bőséges reggeli és az egyre melegebb napsütés együttes hatására elaludtam. Valaki rugdossa a talpam, éreztem bizonyos idő — mint kiderült: másfél óra — múlva. Két fejszés atyafi állt a lábamnál, egyikük erélyes futballista mozdulataitól riadtam fel. — Mit akar? — kérdeztem a hirtelen ébredt ember kevésbé barátságos hangján. — Igazolja magát! — így a tata, miközben úgy tartotta a fejszéjét, hogy a legkisebb gyanús mozdulatomra lecsaphasson rám. A másik hasonlóképpen. Az „éberség világát” éltük akkoriban, az országhatár vagy ötven kilométernyire, sejtettem tehát igazoltatásom okát, s magamban még örültem is, lám: Milyen derekasan gyanakvó az erdei favágásra indult két parasztember. Előkerült a személyi, az újságírói igazolványom, megmutattam a havi villamosbérletemet is — ám: mindhiába. — Ilyen igazolványokkal a kémeket is ellátják — okosítottak fel. Nem sok szavam lehetett, s életemben először — remélem: utoljára is — „díszkísérettel” vonultam be a faluba. A kiskapukban, a kerítések, az ablakfüggönyök mögött állók felém lövellő tekintete képezte a „tűzijátékot”, s én magamba mélyedve lépkedtem a fejszével felfegyverzett kísérőim előtt. Irány a tanácsháza. Szerencsémre a fiatal vb-el- nök több újságot is olvasó ember lévén, a lapomban néhány, jóval korábban megjelent írásomra is emlékezett, s mivel ezeknek kitűnően ismertem a tartalmát, elfogadta róluk tájékoztatásomat az igazolványaim mellé negyedik dokumentumnak. Nemsokkal később őrizetbe vevőimmel együtt féldecivel mostuk le az izgalom „porát” a szövetkezeti italboltban. Alku a nyúlbőrre A következő évek egyikén, s szintén tavasszal, Zala megyében róttam gyalogosan az egyik községbe vezető utat. Hosszabb témagyűjtő túrán voltam ismét, s ennek megfelelően öltöztem: sísapka, sínadrág, bakancs, s bekecs volt rajtam. Jegyzeteimet, fehérneműmet, s némi elemózsiát ezúttal nem aktatáskában, hanem hátizsákban cipeltem^ — Id’samyám! Ehun. megy a rongyász — hallom ám a szétszórtan épült szélső házak egyikének udvarából. — Hö,... höhööö,.- hééé! — kiált utánam nemsokára egy asszonyi hang. Na, ez nekem szól, s ni, integet is a néne. Odamegyek hozzá, köszöntőm, ő pedig suttogóra fogva megkérdi: „Nyúlbőrt nem vesz? Van nyolc darab.” — Attól függ, milyen minőségűek — válaszolom, miközben tessékel befelé. Annyit korábban is tudtam, hogy Zalában sok a „raubsic”, azaz vadorzó, de hogy valamikor üzleti kapcsolatba léphetnék egyikükkel, álmodni sem mertem. Eléggé kellemetlenül hatott azonban rám, hogy fogalmam sem volt: Mennyit lehet ígérni egy jól kikészített nyúlbőrért. Keresztkérdéseimre viszont hamarosan megtudtam, hogy az előttem arrafelé járt „kollégám” milyen árat fizetett. Nem emlékszem már az ösz- szegre, de arra igen, hogy az ötödrészét ajánlottam fel. — Nem szégyelli magát ?1 — kárált az asszony. — A golyó többe van. Vagy fél órán át alkudoztunk, s már-már majdnem nyakamba varrta portékáját, amikor felfedtem kilétemet. — Teremtő isten — rémüldözött. — Maga kiszedte itt belőlem az összes raubsic nevét, meg a fortélyainkat.. „ s most kiszerkeszt bennünket az újságban. Alig győztem megnyugtatni: S oly gyorsan még egyetlen /t vacsora kiadós volt, a fotel öle jó puha. Hogy teljes legyen a gyönyör, elő az újságot. A kongói helyzet egészségtelen izgalmat okozhat — átlapozzuk. Az építőipar gondjai sem segítik az emésztést — el velük. Jöjjenek az úgynevezett színes hí- recskék. Ezeken olyan jól elandalodik az ember. hám itt van például az a kedves kis butaság, hogy azt mondja: Az állatkerti gondozók jó napot akartak szerezni az oroszlánnak, ezért kivételesen j nem néhány kiló ló- í húst, hanem egy élő j kiskutyát szolgáltak fel Í neki reggelire. Bedobták a rácson, aztán már tovább is álltak, hogy gondoskodjanak ^ o többi ketreclakóról. Rövidesen visszatérés- i re késztette azonban ' őket a borzalmas üvöltés, amely az oroszlán lakosztálya felöl hallatszott. Meglepő kép tárult szemük elé: s sivatagok és a kies szavannák sörényes fejedelme a ketrec sárfalviból, vidékről sem távoztam. Féltem, hogy az én bőrömet is kikészítik a göcseji vadorzók. Mit tesz a Mercedes Ez viszont már a megyénkben történt. Jó néhány esztendeje Mercedes gépkocsin igyekeztem egyik állami gazdaságunkba. Országos „szintű” tapasztalat- cserét rendeztek a mezőgazda- sági nagyüzemben, s tudtam, hogy program szerint az újdonsült miniszterhelyettes is ott lesz. Véletlenül már útközben találkoztam vele. Pobeda gépkocsin haladt a cél felé. Tisztelvén a magasabb rangot, megmondtam sofőrömnek: Gyorsabb járású autónkkal ne előzze meg a miniszterhelyettesét. Obiigát sorrendben érkeztünk meg a gazdaság egyik üzemegységébe. A miniszterhelyettes már ki is szállt a Póbedából, amikor lestoppolt a mi Merce- desünk, Már az ablak mögül láttam: baj lesz. A kisded fogadó bizottság oda se fütyült a magas rangú vendégnek, tagjai mind a Pobedá- nál elegánsabb Mercedest lesték, illetve annak utasát, b. személyemet. Elkerülendő a fatális tévedést, az ellenkező oldalon szálltam ki, s a szemem sarkából figyeltem: Milyen hatása van a bizottság köszöntésére fittyethá- nyó magatartásomnak? Enyhe zavar, elképedés — s végül is a miniszterhelyettes üdvözölte az őt üdvözölni akarókat. * Több mint évtizedes újság- ■ írói tevékenységem személyemhez fűződő emlékei között kotorászva rádöbbenek, hogy nemcsak kémnek, rongyásznak, miniszterhelyettesnek nézték már, de gondolták rólam azt is, hogy főkönyvelő, református pap, az ország legjobb kombájnosa, élsportoló vagyok, s miminden még, jóságos egek! Azt azonban még senki nem mondta: „Ugye, maga újságíró?!” Kezdek magamra gyanakodni. Nem vagyok én pályatévesztett ember?! Tarján István Mai áliatmese __M IRjí NK_________ AZ ORSZÁGBAN Novemberben a szokásosnál is több művelődésügyi vonatkozású cikk jelent meg az országos sajtóban. Beszámolómban elsősorban ezekkel foglalkozom. Horváth Ignác a kecskeméti járás példáján bizonyította kulturális előrehaladásunkat. A tagjelölttanfolyamok tapasztalatairól Horváth András írt cikket. Mindkét írás a Pártéletben látott napvilágot. A szerkesztőség megjegyzése szerint a kezdeményezés országszerte figyelmet érdemel. Az augusztusi népzenei kongresszus kecskeméti és helvéeiai eseményeiről még most is az elismerés hangján beszélnek. (A Népművelés októberi, a Muzsika novemberi számára gondolunk elsősorban.) A Magyar Nemzet november 17-én a kecskeméti színház terveiről tájékoztatta olvasóit. Az kában kuporgott és reszketve nyalogatta sebeit — amelyelzet a harcias kutyus ejtett rajta. Lám-lám — mondom magamban — a bátor kis kutyus jól megszégyenítette a lóhúson hízott nagy dögöt. Ölembe engedve az újságot átadom magam a kellemes gondolatoknak. r Wj' bér szellemem azonban nem sokáig hagy ringatózni az elégedettség langyos vizű, ultramarin- kék taván. Teljesen váratlanul mellemnek szegezi a kérdést: — De miért örülsz te, hogy az oroszlán nem falta fel annak rendje és módja szerint a kis kutyát? — Azért — válaszolom büszkén —, mert papucsban nyújtózkodó kispolgári külsőm mögött tulajdonképpen egy acélvértes lovag szíve dobog. Nagy tettekre már nem sarkal ez a szív, de a lovagi szellem nem hal ki belőle soha. Mindig a gyengébbek pártjára áll... — Nagyon szép — nyugtázom finom, gúnyos mosolyjal a vallomást, aztán csak úgy mellékesen megjegyzem: — így történt ez ugyebár akkor is, amikor Gerlice Jenő kollégád megmondta a főnöködnek, hogy a továbbiakban nem hajlandó a fogyó eszközök számlájára könyvelni a reprezentációs költségeket? — Természetesen — vágom rá határozottan. _ Ii'jnye-ejnye! — Emlékezz csak, te acélvértes lovagok kései leszármazottja. Emlékezz csak, mit súgtál akkor, ebédszünetben a főnnök első számú bizalmasának és hírszerzőjének Huzli- cseknénak a fülébe? — Azt suttogtam ... hogy szóval.. — motyogom lesütött szemmel. — Na?... Na mit? — Azt suttogtam 3 nyögöm ki végül —, hogy nem értem miért ugrál ez a kis Gerlice, amikor tulajdonképpen mindent a mi szeretett főnökünknek köszönhet. — Ügy bizony — bólogatok szomorúan. — Pontosan így mondtad. Az igazság tehát az fiacskám, hogy örülsz, ha a kutya csúffá teszi a bősz Leót. De ha kölcsön kellene adnod Odollal ápolt fogsorodat a harapáshoz, kamilla-teával öblögetett torkod a csaholáshoz, akkor inkább megkeresed a Huzlicsekné rózsás fülcimpáját és belesuttogod: nem értem miért ugrál ez a kis Gerlice. tj'zek után pedig - további jó emésztést és kellemes éjszakai nyugodalmat kívánok. És ha a kelleténél jobban fel idegesített volna a hírecs- ke, ajánlhatom figyelmedbe a kongói helyzetet, avagy építőiparunk problémáit. Fuss át rajtuk — csak úgy kikapcsolódásképpen. Békés Dezső egyik mondatba — sajnos —j több hiba is csúszott. A Klubszínpadot nem a SZOT, még- csak nem is az SZMT, hanem a művészklub és a Katona József Társaság szervezi. A kecskeméti színház dícséretét tartalmazza a Magyarországban közzétett statisztikai elemzés is. A Kecskeméten rendezett előadásokat 199 ezer lakos nézte végig. A legutóbbi Film—Színház—Muzsika címlapján Szegedi Erika kecskeméti színésznő képe látható. A szalkszentmártoni Juhász nénit idézi Földes Anna a Nők Lapjában. A Szüret az aranyhomokon szép emlékeit idézik a Népművelés-ben megjelent fényképek és Szappanos Lukács nyilatkozata. Ez a Rádió és Televízió Újságban is olvasható. A Magyar Xfjság Művésznövendékek címmel a jövendő halasi csipkekészítőkről közölt riportot. Kiss-Roóz Ilona kiállításáról a Magyar Nemzetben olvashatunk elismerő sorokat. Bencze László az Üj Írás novemberi számában a kecskeméti táj titkát kutatja. A Valóság Molnár Eriket köszönti 70. születése alkalmából. A tanulmányban sok kecskeméti vonatkozással találkozunk. A Magyar Építőművészet novemberi számában megjelent hosszú cikk megállapítja, hogy „az Aranyhomok Szálloda rangot ad a városnak és a jövő felé mutat.” Granasztói Pál szerint: „Egyike az elmúlt tíz év kiemelkedő építészeti alkotásainak.” Hazánk és Kecskemét jó hírét növelik Kodály Zoltán külföldi utazásairól, kitüntetéseiről, műveinek sikeres bemutatóiról folyamatosan érkező híradások. Jelentős Fekete István— Reskovics Miklós: „Az öntözés 1963. évi tapasztalatai Bács-Kis- kun megyében” című, a Gazdálkodás októberi számában közzétett tanulmánya. Érdekes körképet fest megyénk egyik járásáról Kőbányai György, az Esti Hírlapba' (november 9.). A Lobogó no vember elején érkezett számr Kecskemét felszabadulásánál izgalmas óráit idézi. A Szövetkezet november 2-i számában három falusi vonatkozású hírt olvashatunk Bács-Kiskun megyéből. Hettai Nándor Hl ismertetője!
