Petőfi Népe, 1964. december (19. évfolyam, 281-305. szám)
1964-12-25 / 302. szám
Azt a József Attila-fogal- mazta új nép-et a másfajta raj-t kerestem 1964 őszén az általános iskolák nyolc osztályában. Városban falun és tanyán egyaránt jártam; voltam a budapesti Belvárosban s kérdéseket tettem fel egy angyalföldi iskolában. A szenvedélyes kíváncsiság kergetett végig az országon. Az ötvenesek nevében kérdeztem a hat—tizennégy éveseket. Az apák kíváncsiságával fordultam eléjük: milyen nemzedék jön utánunk; kik fogják vezetni ezt az országot harminc esztendő múlva? Az én nemzedékem élete — ötven éves vagyok s az első világháború hadüzenetének a napján születtem — ráment a történelemre. Mi átéltünk két világháborút, pusztulást és menekülést, átéltük azt a tragédiát, hogy egész hazánk fronttá változott, végigbukdácsoltunk a személyi kultusz időszakán, húsz év óta egy gyökereiben más, forradalmi korszakot élünk és építünk, felsugárzásokkal és megrázkódtatásokkal, volt úgy, hogy hitünk halová- nyodott, s úgy megint, hogy ez a hit magasba szökött. A megrázkódtatások, történelmi viharok, társadalmi forradalmak, a pusztulás és az építés apáinak a nemzedékével kérdeztem az iskolapadokban: kik — jobbak — jönnek-e utánunk? S mikor leballagtam az általános iskola nyolcadik bé osztályának a kedves lányai közül az utcára, amely esős volt és síkosán fénylett, azt mondtam magamban összegezésként: Másfajta raj. Miben új, s miben másfajta?. — erre szeretnék felelni annak az utazásnak az alapján, amelynek_ során kétszáz* tizennégy különböző kérdést tettem fel nyolc különböző osztály háromszáznégy tanulója — lányok és fiúk — előtt. A múltról tudnak-e valamit? Általánosságban igen keveset. Él bennük egy tagadó készenlét és állapot: nem nagyon kíváncsiak rá, s nem is igen akarnak a múltról tudni. Ennek a taszításnak az okát nem tpdtam kielemezni, de éreztem szüntelenül. Fogalmuk sincs arról, hogy kik voltak a nyilasok Többen televíziós játékokat emlegettek, s elég sokan arra a kérdésre, hogy kik voltak a nyilasok, azt felelték, hogy Teli Vilmos és Robin Hood. Horthyról csak homályos fogalmaik vannak. Volt, aki vezérnek mondta; a legtöbben régi huszárnak tartották. Ezt a választ különböző helységekben és más osztályokban azzal indokolták, hogy huszár kellett legyen, mert „lovon ült”. Az első világháborúról még szüleik elbeszélése alapján sem tudnak. A második világháború kitörésének idejét az egyik gyerek a múlt szájadba tette, a második erre É századra ugyan, de rossz dátumot jelölt meg — egyetlen tanulóval találkoztam csak, aki — az alsóbb osztályosok közt — meg tudta volna mondani a pontos évet, hónapot és napot. A gyerekek óriási többségükben nyíltak, bátrak, őszinték voltak, akik víg izgalommal fe- lelgettek a kérdéseimre. A tanulságot is levontam: a legfrissebb magyar nemzedék alig tud valamit a század történelméről, amelyre — mint írtam — ráment apáik generációja. Hogyan jelentkezett és csapódott le bennük az a társadalmi és erkölcsi forradalom, amelyet húsz éve vívunk? Milyen eredményei lettek ennek a forradalomnak alkatban, jellemben, életfelfogásban? Az én nemzedékem társadalmi forradalmunkról sok bemar MÁSFAJTA RAJ golt mondatot tud. Az én nemzedékemet — a forradalom megvalósításában való cselekvő részvétel mellett — jellemzi bizonyos szemináriumi szellem, az idézetek készenléte, egyfajta gépies tudás. Ez a fajta magolás, gépiesség, s tegyük hozzá, a frázisok ismerete az új nemzedéktől milyen idegen. A forradalom — akár egy fa éltető nedve — bennük már eláradt, élő valósággá lett, gyümölcsöt érlelt. A társadalmi forradalom tanítása, embert formáló ereje bennük megvalósult, új eriibert teremtett. Ezek a gyerekek nem mondják a szocialista forradalmat, hanem élik, nem beszélnek róla, mert az idő megvalósította bennük. Az én nemzedékem félénk volt, ellentmondásos, kissé zárkózott, előítéletekkel küzdött, a személyes érintkezésben nem tudott fesztelenül viselkedni, görcsök szorongatták, viszoly- gótt a döntésektől — egyszóval nagy általánosságban annak a szellemnek a vetülete élt s alakult ki bennük, amilyen társadalomban éltünk. Az új nemzedék s ezek a mi napsugár fényességű eredményeink — víg, friss, őszinte, nyílt, fesztelen^ előítéleteket nem ismer, a szorongás tőle idegen, a bátortalanságot nem ismeri, fellépése közvetlen. Az én ifjúságom idején külön kihangsúlyozta a társadalmi különbségeket, s már az is különbségnek számított, hogy az egyik gyerek édesapja iparos, a másiké — egy ranggal feljebb — kereskedő. A mi iskolánkban egy tiszta, s teljesen homogén társadalom alakul. Tesék megfigyelni a fiatalok érintkezését, szóváltását — s most nem az általánosságban nem jellemző huligán-nyelvre gondolok — tessék megfigyelni egymás közötti viselkedésüket, meghallgatni kötetlen tegeződéseiket, tessék megvizsgálni azt a közvetlen szellemet, amely azonnal kialakul, ha két fiatal egymással találkozik és beszélni kezd: ezekben az osztályokban egy rangkülönbséget nem ismerő, egyforma emberek szép közösségéből font új Magyarország születik. A szocialista Magyar- ország teljesen felépült ezekben a kis fejekben, ezekben a gyermekszívekben. Az én nemzedékemet bizonyos fokig az állásfoglalástól való viszolygás, a döntések elkerülése jellemezte. Élénken emlékszem arra a Hitler- és nyilas-ellenes magyar állami tisztviselőre, aki látta ugyan az országot fenyegető irtózatos veszedelmet; mégis felesküdött Szálasira. Mikor tette indokát tudakoltam, azt felelte: „Hja. Édes fiam. Én szegény kisember vagyok, akinek szüksége van az elsejei fizetésre”. S feldereng bennem Gorkij Klim Számginja, aki látta ugyan a forradalom szükségességét, de — elódalgott, mikor az utca forrongani kezdett, a lakásába bújt s a függöny mögül leste az eseményeket. Ilyen társadalmi „tartás” emlékei késztettek arra, hogy különböző osztályokban olyan kérdéseket tegyek fel, amelyek lehetőleg észrevétlenül — a bátorság, állásfoglalás vagy a döntés fogalmait akarták tisztázni. A feleletekből olyan erkölcsi nagyság bontakozott ki, olyan tisztaság lengett, annyi okos bátorság és felnőtt hit, hogy büszkeség járt át hazám legfrissebb nemzedéke iránt. Ezen a helyen csak azokat a válaszokat érintem, amelyeket ICES a kérdésre kjipUm: ha valakit megvernek az utcán, meg- állnátok, vagy tovább mennétek? Az osztályban egyetlen olyan gyermeket találtam, aki azt felelte, hogy hazamenne. A többi? Húúú! Hogyan lángoltak, hogyan égtek, micsoda szép és konok igyekezettel nyújtogatták két Ujjúkat, hogy felelni szeretnének. „Én nem hagynám’.’ — „Én megmenteném.” „Én rendőrért szaladnék.” — „Én az édesapámért, aki erős.” — „Én segítenék, ahogy tudnék.” Nyugati tudósok és művészek is írták s állapították meg, hogy nálunk a világ egyik legjobb iskolarendszere neveli az új nemzedéket. Ezekben az iskolapadokban művelt, bátor, minden eddigi előítélettől ment, rendkívül tehetséges nemzedék nő fel. Ezek a művelt, bátor és tehetséges gyerekek vajon szeretik-e, eléggé szeretik-e, tisztelik-e,1 becsülik-e szüleiket? A tudás előtt leborulok; az a világon a legnagyobb dolog. De az emberéletben vannak más érzések is; szülpi szeretet nélkül vagy szülők iránti szeretet nélkül az élet üres, hideg s borzongató. Több osztályban megkérdeztem a tanulókat, hogy kihez szeretnének hasonlítani? Milyen eszményképet melengetnek, s vannak-e eszményképeik? A gyerekek legnagyobb része édesanyjához vagy édesapjához szeretne hasonlítani. Mikor további kérdéseket; tettem fel, kiderült, hogy ennek a vonzalomnak az érzelem csak egyik oldala; a másik oldala a határtalan tisztelet. S mikor a továbbiakban azt tudakoltam, hogy miért tisztelik ennyire a szüleiket, meséljenek el mindent nekem, akkor ilyen válaszokat kaptam: Azért tisztelem édesapámat, mert betegen is dolgozik. Édesanyámat azért, mert kilenc gyereket nevelt fel és dolgozik. Apámat azért, mert hajnali négykor kel és este fél tizenegykor jön haza. Kitűnt, hogy a szülők iránti határtalan szeretetnek és tiszteletnek a forrása a munka. S Q.tékeujf.g. Éled a gyár, lágy füstje mór Gomolyogva száll az égre, Fürge a kéz, alkotni kész . . . Ez a munka békessége . . . A nedv kering, a búza ring, Kék mennybolt terül föléje, A magszem él, lesz majd kenyér .. Ez a földnek békessége. Az est leszáll, csillagsugőr Nézi, hogy lenn lámpa ég-e? A kapuban álom suhan . . . Ez az ember békessége. Falu Tamás ANYA TANUL Anya tanul, s valami új ragyogás ömlik el rajta . . . anya most újra fiatal, mosolyog a szeme, arca, mosolyog a szeme, arca. Míg ifjú volt, csak robotolt, s kicsiny lett. amíg mi nőttünk most, mégis mint egy óriás, úgy áll anyánk előttünk, úgy áll anyánk előttünk! Értünk áldozta éveit, ő volt a tej s kenyérke, de emlékszünk még könnyei keserű, sós ízére . .. és most szemén ragyog a fény, hitének szép si|gára ... Anyánk, most jött el életed igazi ifjúsága, igazi ifjúsága! Anya tanul, s hangtalanul titkon, és ámulva nézzük ... tanul a drága, így tanít követni hősi útjait, anya tanul miértünk, anya tanul miértünk! VÁRNAI ZSENI \ Aggódás, ígérettel Alszik a hitves, s ott távolabb hátat fordítva gondjaimnak fiam álmodik, és itt leng nálam álma, mit néki képzelek én, az aggódó, féltő, mord apa, ki folytatódni, lenni kíván ott tovább, hol majdan p jár, egyre fentebb, félelmet-űzőn, messzi csúcsokon. De azt álmodja-e? És él-e majd oly álmokat valóra- váltva, mit néki — érte — apja álmodik? Száz kétség, gond, ígéret ugrál körül, cibálva, tépve percemet, — melyben nagy, kék jövendölések érnek arról, ami eljön. Varga Mihály Czinke Ferenc rajza kitűnt — nem először —, hogy c a világ legjobb s legnagyobb? pedagógusa a példa. / Egyik új ipari városunk egyik! iskolájában és az egyik falusi! iskola tanulói között, arra a < kérdésre, hogy mi szeretnél len-í ni, ha felnősz, a kilencven szá-> zalékban munkáslakosságú új! ipari város tanulóinak jó része < értelmiségi pályákat jelölt meg. < Ki szeretne a vasműben dől- < gozni, kérdeztem ezután. A gye- < rekek hallgattak. A valóság majd ki fog alakítani egy hé- S lyes arányt, a romantikus lo- < bogás a későbbi évek során majd hamvadni kezd. A kér- S dés azonban az iskolalátogató- < sok után is visszhangzott ben- < nem: és ki fog dolgozni az üzé- < mekben? < Hasonló választ kaptam a fa- < luban is. Azt a kérdést, hogy J ki akar felnőtt korában a té-! eszekben dolgozni — csend kö- \ vette. A lányok vagy fiúk föd- í rásznők, orvosok, tisztek, vasú- J täsok, fizikusok, mérnökök, boltvezetők akarnak lenni — és ki fogja a földet művelni húsz vagy harminc év után? í A faluból való távozás világméretű kérdés, E világkérdés ; magyar vetületivel még sok- j szór fogunk találkozni a következő esztendők és évtizedek so- í ráa. Két kérdésre nem tud- í tam választ kapni sehol. A gye- < rekek csüdálkozó tág szemmel < néztek vissza rám. Választalan csendjük felemelt 5 és megdobogtatott. ! A két kérdés ez volt: fáztál-e ! már, éheztél-e már? í Ruffy Péter
