Petőfi Népe, 1964. december (19. évfolyam, 281-305. szám)
1964-12-20 / 298. szám
fsaid, a feleségem vásárol- “-1 ta meg a karácsonyi dolgokat; díszes függőket, két zacskó csillagszórót, a gyertyákat, vett vagy másfél kiló szaloncukrot, csokoládéba mártott tésztafigurákat, mindent, ami kell. A fenyőt én vettem, az az én reszortom. Amikor kifizettem és elindultam vele, megcsapott a fa üde illata. Ez az illat egy régi karácsonyest történetére emlékeztetett... 1944 volt akkor. Az üzlet neonbetűi az égre ezöknek, a kékek, meg pirosak csillagokká zsugorodnak, egy nagy sárga O betű, mint a hold. (— Nem bírom András. Elfagy a lábam... — Bírnod kell János, ha elfagy, akkor is... Haza kell menned. Vár az asszony. — Téged is vár — mondom. A másik keserű kacagását elnyeli az erdő. — Az nem. Az oszlop elejét nem látni, a szerpentin fordul, meg a levegő is ködös. Kétoldalt a fenyők karja csupa hó. — Miért nem? — Valami német, a Krisztusát... Nem bírta ki. — Hátha nem is igaz? Biztos vagy benne? Beszélnek annyifélét. — Hagyd el, János... Én már nem hiszek senkinek... — így nem élhetsz! — Hát így nem, testvér... Ez már a Magas-Tátra lejtője. Öt kilométerre dörögnek az ágyúk. Gyors szél csapódik le a hegyoldalról. Arcunkba vágja a jeges havat, csak úgy hasít az éle, mint a kés. Botorkálva megyünk tovább a trénkocsik mögött. Néha egészen közel puk- pan egy akna. Recsegnek a fenyőgallyak... A hold egykedvűen lóbálja odafenn a nagy O-betűt..) Csodálatos illata van ennek a fenyőnek! A kisfiam boldog lesz!... Zsóki meg én nem vagyunk már fiatalok, soká jött a gyerek.... De, hogy jött, csengettyűszó költözött vele a házba, öröm, boldogság, minden. Amikor meggyújtjuk a karácsonyfa gyertyáit, Zsóki megrázza azt a régi, alig diónyi rézcsengőt, amit még az én édesanyám is az édesanyjától kapott. Ez a csengőcske csak azóta csilingel nálunk, mióta megszületett a fiúnk... Azelőtt nem volt kinek csengetnie. (— Csend. Mit csörömpöl, maga barom! A nyakunkra akarja húzni az aknatüzet?! Az őrmester rettenetes ember. Valamelyik vánszorgó baka zsebéből került elő a csengő. Megszólalt a kis jószág. Az út mellett mintha csillagszórók röppennének fel a fenyők zöldlevelű, havas karjairól. Az emberek forognak, odabámulnak. András morgolódik mellettem. — Hallod? Még van kedvük karácsonyt játszani. Kegyetlenül fáj a lábam. A jobbot már alig érzem. Csak megyek, mint a gép. A csengő hangját a hold meghallotta. Kidugja arcát egy felhő mögül, és befesti mind a fákat, az utat is, de legszebben a havat. Azokra csillagokat fest, sok pici aprót, csak úgy tündökölnek. Az őrmester ordít. — Gyerünk! Gyerünk! Gyorsabban! Nyakunkra jön az egész front! Dél felől géppisztolysorozatok hangját hozza a szél. Megyünk tovább. Rugalmas elszakadás, ahogy a németek kitalálták. Hát mi csak szakadozunk egyre, de nagyon tépett már a lelkünk is. Előttünk iszonyú magasan a Tátra.) A fát ketten díszítjük fel, Zsókival. Ez is hagyomány nálunk, nem én, nem ő, mind a ketten. Aranydiót is vettünk, vagy huszonöt darabot. A fa csúcsára egy nagy üvegcsillag kerül, s meggypiros lesz a közepe. Az ágak között csillognak majd az aranydiók... (— Az egyik férges. Megfelezzük a másikat, János. — Köszönöm, András. Pihenő, tizenöt perc. A parancsnokhoz futár érkezett. Látjuk, hogy visszafelé mutogatnak. A parancsnok dühöng. Űristen mi lesz ebből? Az őrmester hap- tákban áll előtte. — Egy szem dió, János. A köpenyem zsebében volt. Tíz szemet kaptam egy öregasszonytól, a tegnapi faluban. Kettő itt maradt. Az egyik férges. Hajnalodik. A hideg ilyenkor a legkönyörtelenebb. Szinte kibírhatatlan, az ember úgy érzi: még egy lélegzet, és széthasad a tüdeje. Előttünk magasodik a Lomnid csúcs, hátunk mögött a Garam völgye, és a dübörgő, véres háború. — Ne egy gerezd, János. Aztán húnyd be a szemed azt hiszed majd, hogy otthon vagy. Csak éppen kint sétálsz a szép, havas utcán. — Pihenő beszüntetve!! Hátra arc! Indulás vissza! Az őrmester átkozódik, rohangál össze-vissza. A keskeny úton megfordul az egész menetoszlop, és nekiindul vissza, le a Garam völgyébe. Azt, hogy Karácsony van, mindenki elfelejtette...) [%# ire hazaérek, Zsóki már 1T*‘ vár. Estére díszítjük a fenyőt, és főpróbát tartunk a csengetésből is, de csak úgy, hogy a gyerek meg ne hallja. Karácsony este pedig.... de szép is lesz! Nevetünk mind a hárman. Ügy hívják ezt, hogy béke. Sass Ervin WÜCS'JZÓ ÉV Búcsúzó év. Hajában hó van. Visszaint még elsuhanó ban: minden szavát nem mondta el. De jön majd, emlék-köntösében i betoppan; lesz ideje bőven. Sokat kérdezett. Majd felel, Devecseri Gábor Őszi vers Rozsdásodik a falevél, Ez a nyár már nem sokat ér* de a jó ősz még hátravan, amit érlel az számtalan. Itt a szőlő lágy gerezdje, benne az embernek kedve, citromalma — későig áll — le ne szakítsd te kis betyárt Játsszál inkább töklevéllel, bajszot ragassz a leiével. Kukorica, aranysárga, csöve is lett, nemcsak szára, hízhat tőle pockos állat, le ts vágnak jó egypárat. Krumpli lapul a föld alatt — mond el csak bátran vágyadat: „Ősz után, ha majd jön a tél, s vad széltől zizeg a fedél, sütőnkben porhanyóra sül, s melenget minket is belül.’* Ne búsuljunk hát, hogy a nyár, felőlünk más vidékre száll: I— Jöhet miránk az ősz, a tél, 1 ki dolgozik, itt már megél! F. Tóth Pál Kilenc hollómadár Oly kegyetlenül szép a tél: jég-pallósú bakó, kinek mezitlen vállain fehér palást a hó, a pusztán föl—le kóborol és mindig arra sújt ki minden hajlékból örök időkre kiszorult, csak azt fejezi le a tél, kinek nincs mása se: se háza, földje, rokona, csak tél-igézete, ki havasdűlőn ténfereg, ki dermed és vacog, s az minden bűne, hogy szegény és kiszolgáltatott. Olyan vagy, lásd, akár a tél: kit biztonság föd el hatásodtól, nem tudja tán azt sem. hogy létezel, de aki hozzád fut, kinek egyetlen módja vagy, tündéri hóhér, az neked csupán csak áldozat, szép kék fagyoddal gyilkolod — ó szörnyű szép halál! — ágyad körűi prédára les kilenc holló madár. BABANYI FERENC Bodóczky István; Tél. Irányi István: NEHÁNY nappal ezelőtt jelent meg a Szarvasi Községi Tanács gondozásában a Szarvasi Füzetek elnevezésű sorozat negyedik tagjaként Irányi István kutatónak igen érdekes és sok vonatkozásban újat, eddig ismeretlent nyújtó munkája Petőfi Zoltánról, a nagy költő fiáról, az „üstökös csóvájáról”. Az egészen fiatalon elhunyt, tehetséges, jobb sorsra érdemes Zoltán — ha ez egyáltalán lehetséges — még apjánál is há- nyatottabb élétet élt. Tudjuk, hogy amikor a szarvasi gimnáziumból annyi figyelmeztetés és szerető dorgálás után eltanácsolták, színésznek állt, s megfordult Kecskeméten is. Irányi István dokumentumokkal igen gondosan alátámasztott, nagy ismeretanyagot feldolgozó monográfiája erről csupán néhány szóban emlékezik meg, de nem is ez volt a célja, hiszen mint ahogy könyvének címébe is belevette, Zoltán életpályáját Békés megyei, s azon belül is szarvasi éveide különös tekintettel vizsgálja. Irányi könyvét olvasva erőteljesen, szinte filmszerűen bontakozik ki előttünk ennek a tragikus sorsú gyerek-embernek az élete, akit Krúdy „az ország árvájának” nevezett, akinek nagynevű apja eltűnt a segesvári csatában, anyja pedig búskomorságba süllyedve, Sándor emlékével a szívében férjhez ment. Zoltán hányódott a rokonságban, legtöbbet mégis Petőfi Istvánnál lakott Csákópusztán, ahol „István öcsém” gazdatiszt volt. A fiú érezte azt az iszonyú örökséget, amit egyrészt a vérében hordott, másrészt az apára, a szabadság és a szerelem lánglelkű költőjére büszke nép sugárzott feléje. Anyja, az örökszép Júlia nem sokat beszélgetett vele, s így másoktól, elferdítve tudta meg, ki volt az apja, s ő hozzá hasonló akart lenni. DE MlG az apa kóborlásai a költészet szenvedélye irányította, ő a céltalan csavargásra adta fejét. Tudta, hogy így nem lehet élni, s többször is ígéretet tett édesanyjának megható leveleiben a javulásra: „... felvidított annak a tudata, hogy még előttem áll a megjavulás útja, Petőfi Zoltán hogy én is szerezhetek }0 anyámnak az életben örömet...” — írja 1864. november 28-án. Ebből azonban nem lesz semmi. Üjra kezdődnek, illetve folytatódnak az éjszakai mulatozások, hiába van Petőfi István villámló dorgálása, az édesanya aggódó, intő jószava — a fiú rohan a vesztébe. 1866. augusztusában, 18 éves korában már ő sem hisz javulásában, s ezt írja édesanyjának: „... nem vagyok elég vakmerő azt állítani, hogy ... képes leszek mind erkölcsömet megjavítani, mind tanulmányaimat becsülettel bevégezni.” Jóslata, sajnos, beteljesült. Nem volt képes a „normális” emberek útjára térni. Elégett, mint egy különlegesen szép, nagy virág, amelyre a fehéren izzó nap — édesapja emléke — ontja tűzlavináját. 1870. november 5-én, amikor édesanyja már két éve halott volt, egy hideg, földes kis szobában, alig 22 éves korában meghalt. IRÁNYI István könyvének érdeme, hogy ezt a rövid életet összes ellentmondásaival együtt mutatja be, s valóban nagy részletességgel elemzi a szarvasi gimnáziumban eltöltött időt. Nem vádolja a tehetetlen édesanyát, akinek lelkét amúgy is összetörte Sándor eltűnése, s egyre bizonyosabbá váló halála. Különösen szépen állítja elénk azokat a tanárokat, Petőfi Sándor volt osztálytársait, barátait, akik Zoltánt a szarvasi gimnáziumban tanították, s éppen a dédelgetéssel, a nagy költő iránti tiszteletből fakadó „elnézéssel” járultak hozzá akaratlanul is a fiú szertelen életmódjához. A könyv hozzásegít bennünket ahhoz, hogy még jobban megismerjük az „ország árvját”, s azokat a körülményeket, amelyek korai halálát okozták. Kár, hogy Irányi István könyve mindössze ezer példányban jelent meg, s úgy tudjuk, hogy — éppen ezért — a terjesztése is korlátozott, nem juthat el mindenhová. A könyv borítólapját Cs. Pataj Mihály tervezte, a tanárok arcképeit Ruzicskay György festőművész rajzolta. Gál Sándor □>á& 39, — Azért ez se volt az! — szólt át Varga Jóska, akinek a fülét megütötte a szó. — Elismerem, hogy alapos munka volt — békült meg Sziki a tényekkel. — De azért ez most már kevés. Nekünk a kezdeményezést kell magunkhoz ragadnunk. S ehhez nem elég néhány puska és pisztoly. — Mit gondolsz, ha a szovjetek nem haladnak át itt a városon, és egy kis lélektani hatás is nincs az oldalunkon, belevágtunk volna? És mit gondolsz — kérdezte kajánkodva, miközben kimutatott az ablakon — az a páncélos miért pont itt áll a sarkon, a gépállomás közelében? — Nem tudom — vallotta be az öreg, s örömmel nézte Jóskát, a^i belepirult a beszédbe. — Hát azért, mert mi kértük, hogy ide álljon. Beszéltünk velük elvtársiasan, s megértették. Nem avatkozhatnak a belügyeinkbe — így mondta a tiszt, akivel beszéltünk —, de hogy a páncélos hova álljon, ez már igazán nem nagy dolog. Hát ideálltak. Na, mit szólsz hozzá? — Megemelem a kalapomat — nevetett Sziki és feltette a kopott micit, amit már itt kért kölcsön valakitől a gépállomáson, majd méltóságteljesen megemelte. A szobán, mint a villamosáram, enyhe jókedv kis hullámai futottak át. Szinte észre sem vették, már megint új beszédtémánál tartottak, s csapongó fantáziával szövögették az új lehetőségeket. Hogyan lehetne lefegyverezni a nemzetőrséget, kiszabadítani az elvtársakat és fegyvert szerezni valahonnét. fegyvert, de ne egy-kettőt és nem is csak kis kaliberűeket? Karsai csendben, félrehúzódva hallgatta őket, s azután Ivánnal és Antival, a jókedélyű színinövendékkel beszélgetett, az iskoláról, s a fiúkról. — Sok időnk kiesik a tanításból — aggodalmaskodott Anti — pláne, ha még sokáig eltart a csiriburi, hogy essen bele a fene. — Veszélyben az érettségi — toldotta meg Iván. — Ha nem változik meg a helyzet — tette hozzá az ex- osztályfőnök aggodalmasan —, de változnia kell, ez nem mehet így tovább. — Igaza van — ült most melléje ismét Sziki, változnia kell RÉGI KaRÁCSOMY *jM£síSMfc **«!'&áíMfc soy^siitis**<&:á$H/. so+^im*..«ns.«»ifc ^»/«g* jiKa
