Petőfi Népe, 1964. december (19. évfolyam, 281-305. szám)

1964-12-20 / 298. szám

A SZEKRÉNY sarkában hetek óta gyűjti feleségem a különféle karácso­nyi ajándékokat. Változatos formájú dobozok, kisebb-na- gyobb staniclik, ta- sakok sorakoznak egymás fölött tarka össze-visszaságban. Ott van közöttük az a társasjáték is, ami mérhetetlenül sok fejtörést oko­zott nekem az utób­bi időben. Kereszt­fiunk, a négyéves Zsolti kapja majd, de addig.., Nos, addig én gyakoro­lok vele esténként néhány órácskát — ha sokat próbált idegeim nem mond­ják fel idő előtt a szolgálatot. Igazán elmés kis Játékocska, meg kell hagyni. Adva van egy fekete bádogle­mez és jó csomó vál­tozatos formájú, színes lapocska, a- miket a beléjük épített kis mágnes segítségével oda le­het tapasztani a le­mezre. A doboz fe­delén tucatnyi fi­gura rajza látható: kerekfejű babák, tündérpalota, és egyszerű családi ház stb. Ezeket mind-mind könnyű­szerrel kirakhatja a lapocskákból bárki. Még egy négyéves gyerek is. Csakhogy: a ked­ves kis eladólánv a boltban elmondta, JÁTÉK hogy a fedélen lát­ható figurákon kí­vül az állatvilág szinte minden négy lábon járó, csúszó­mászó, avagy szár­nyas képviselője összerakható a la­pocskákból — csak fantázia kell hozzá. Hogy állítását bizo­nyítsa, néhány má­sodperc alatt össze­illesztett egy ügyes kis kutyát és egy kétpúpú tevét. SAJNOS, figyel­memet ezalatt az a felhúzható verseny­autó kötötte le, amit a pult másik felén próbált ki pontosan hatszor egymás után egy gyanakvó tekintetű hölgy. Ezért aztán amikor kiléptünk a boltból és felesé­gem megkérdezte: Remélem, megfi­gyelted, hogyan kell tevét csinálni? — őszintén így vála­szoltam: Nem. De miért is figyeltem volna. Hallottad, hogy csak fantázia kell hozzá. Azt pe­dig remélem, nem vonod kétségbe, hogy képzelőerőben nem állok hátrább, mint egy zsenge korú bolti eladó­lány? , — Na, jó, csak azért mondom, mert szeretném, ha Zsol­tinak te mutatnád meg, mi mindent építhet. Tudod mennyire szereti az állatokat. Hadd örüljön a gyerek. — így a feleségem. Az első este ha­tártalan önbizalom­mal vettem elő a já­tékot és hitvesem felügyelete mellett hozzáláttam a teve megalkotásához. Na és ... másnap ismét. Majd újra... Aztán ... Egy hete hiába várja a sivatagok hajója a bádogla­pon, hogy kielégít­sem jogos igényét és felszereljem egy egyéniségéhez illő koponyával. A rom­buszok, négyzetek, félkörívek, három­szögek minden lehető variáció­ját kipróbáltam már. Egyik sem ha­sonlít. Álmomban fejetlen tevék ül­döznek a végtelen sivatagban. És ha arra gondolok, hogy ennél még nehezebb állatok is vannak — például a hétfejű sárkány —, a ka­rácsonyig hátralevő napok száma pedig vészesen fogy, ak­kor már-már úrrá lesz rajtam a két­ségbeesés. AZT HISZEM, előre kell hoznom a jövő évi szabadsá­gomat, hogy több időm legyen az al­kotásra. B. D. Visszatérő telek fényei Ö, visszatérő telék fényei! Fehérség, hó, zúzmara . . . Fákon dér-csipke már. S az új tél kérdezi: elmúlt nyár emlékeit visszavárom? Ó, holnapba serdülő tegnapok! Halál itt — de születés ott már! Vajúdás... fájó-édes állapot; rügyek bújásán virraszitottál! S te, szív, derülj, ha téli fények visszatért szépsége köszönt rád, és feléd zizzennek a léptek: a zúzmara-csipkés legendák! Antalfy István és változik is, ha mi is segítünk rajta, amit tudunk. Remélem, Karsai elvtárs is velünk tart? Este, ha nem fárasztja, nagyon szívesen látjuk egy kis beszél­getésre, fontos dologról lesz szó —, s máris otthagyta, mintha csak mellékesen jutott volna eszébe, amit mondott. Pedig Karsai érezte, hogy többről van szó. Érdekes. Eddig őt még sen­ki sem szólította elvtársnak, csak „tanár urazták”, ahogy az iskolában is szokás. De nem is igényelte ezt a megszólítást. Nem azért, mert sértőnek ta­lálta, hanem mert nem illik rá. Ö nem elvtárs, csak egy tanár, ahogy mondani szokták: egy ré­gi vágású tanárember, akit nem érdekel a napi politika. De most olyan természetesen- jött ez a titkár szájából. Igaz, köz­tük él pár napja, de milyen ke­vés idő ez egy ember megis­meréséhez. Ügy látszik, mégis megbíznak benne. Ö is, mintha régen ismerné az öreg Szikit, meg a többieket. Közéjük tar­tozónak érezte magát. A gesz­tusaikat, a szenvedély ességüket egyelőre nem tudja és nem is akarja átvenni, de ezért tagad­hatatlan, van ebben valami ma­gával ragadó, valami imponáló: szemben úszni a szenny« árral és megpróbálni a lehetetlent. Csak hát azért mégsem neki találták ki az ilyesmit.. . Vegyes érzelmekkel hagyta el a szobát, hogy egy kis friss le­vegőt szívjon odakint az udva­ron. Nézte a szomorkás őszi tá­jat, a kerítésen túl kezdődő le­tarolt földeket, a megbámult kukoricaszárat az úton hazafelé óvakodó embereket, akik men­tik, (ami menthető, tököt, répát, krumplit- cipelnek. S felvillant előtte a kép, amit ma délelőtt látott. Egy öreg parasztember — András bácsi jutott eszébe róla — csoszogott be a gépállo­másra. Az igazgatót kereste, az­tán beérte a párttitkárral is. — Felszántjátok-e a földemet az idén édes fiam? — nézett rá elhomályosuló szemekkel. — Mert eddig mindig ti csináltá­tok, öreg vagyok már, nem bol­dogulok magam. Számítok rá­tok. Alá is írnám a papírt, ha kell. Csak a nevét, meg a címét írták fél, de nem írattak alá vele semmit. Majd felkeresik, ha indul a munka. S hogy mi­kor indul? Ök is azt remélik, hogy rövidesen. — Mert élni azért csak kell, meg ennivaló is kell, ha már a forradalom i® van, vagy mi a csuda! — annyit mondott bú­csúzásul az öreg és ahogy jött, el is ment. A titkár csak a torkát köszö­rülte és szólni is alig tudott. S aztán csak annyit mondott re­kedten : — Ebbe a kis öreg paraszt­ban több becsület van, mint az összes hőzöngőbe együttvéve. Szántani, vetni akar. Hej, pe­dig ez csak egy csöppje a mi munkánknak! Ha tudnátok, mi van a tsz-ekben!... És nagy csönd ült a szavai nyomán. Mindenki tudta, mire gondol, hiszen nemrég beszélte el, mit látott a szomszédos Dó­Á Gloria Hungáriáé atyja öreg, anekdatázó kedvű pa­rasztember, akinek mozgását el­nehezítették a munkában telt évek. Aki először látja Kocsis Pált, annak agyában először ez a kép rögzítődik. És ha megtudja róla, hogy Kossuth-díjas szőlőnemesítő, s hogy az általa kitenyésztett fajtákat Kaliforniától Üzbekisz- tánig az egész világon ismerik, s hogy személyes jóbarátja Ko­dály Zoltánnak? Ä kép jellege ezzel sem vál­tozik, csupán gazdagodik. Kocsis Fái megmaradt a kecskeméti- katonatelepi homok egyszerű fiának és kitűnő ismerőjének. Nélküle nemcsak a homoki sző­lőkultúra, de ez a vidék is sze­gényebb lenne. Hozzátartozik a tájhoz, millió szálú gyökér köti hozzá. , Pali bácsi nyolcvan éves. Húsz év híján egy évszázad. Egy eseményekben és munká­ban gazdag, burjánzóan termé­keny élet foglalata. Lekötözött ágak A jókora szoba faláról képek néznek vissza ránk. Közöttük Pali bácsi festményei. — Tizenkét éves koromban festőnek készültem — meséli. — Ifjú koromban sem tettem le erről a szándékomról, miután két évig a Kecskeméti Művész­telep lakója voltam. Sőt Pes­ten is. többedmagammal, műte­remben laktam. Belekóstoltam a bohém életbe. Az volt a ter­vem, hogy Párizsba megyek, Matisse festőiskolájába. Apám azonban sem anyagilag, sem más módon nem támogatott, s így a tervem meghiúsult. Vis­szatértem hát Hankovszky Zsiga bátyám úrréti szőlőjébe, ahol már diákéveim nyarait is nagy kedvvel töltöttem. Apám, aki jó nevű bognérmester volt a Ka- szap utcában, azt akarta, hogy gazdálkodó legyek. Ám én job­ban éreztem magam Zsiga bá­tyám gyönyörű és hírneves ül­tetvényén. s lassanként megis­merkedtem a növénynemesítés műhelytitkaival. Az egykori tanítómester nyomdokain járva kezdett el kí­sérletezni Kocsis Pál. Egyebek között a, körtefákkal, oly mó­don, hogy az ágakat lekötözte. A fajtákat úgy válogatta össze, hogy a legkorábbitól kezdve a legkésőbben érő körté­zsában, ahol úgy szóródott szét pár nap alatt a közös, mint a pelyva. — Hogy fogjuk ezt összeka­parni megint? — tette fel a kérdést, s csak töprengő hall­gatás volt rá a válasz. Kársait soha, de soha nem érdekelték ilyen problémák. Hogy lesz-e eső, vagy nem, hogy egy darab földet elvert a jég, aratnak, vagy vetnek a parasztok — távoli volt a szá­mára. Izig-vérig városi ember volt, aki csak akkor dünnyö- gött, ha a boltban nem kapta meg, ami neki kellett. De most nem tudta volna ki­mondani azt, hogy „mi közöm hozzá”! Hiszen érző ember máskülönben, s mint a vasról a rozsda, a súlyos kalapácsüté­sek hatására, úgy pattog le a rárakódott máz az ő leikéről is a nehéz percek és napok pö­rölyei alatt. — Megfázik! — szólalt meg a háta mögött Halasi, aki úgy lát­szik megsokallta a tanár sétá­ját. Aztán karon fogta, mint a gyereket és betessékelte az iro­daépület folyosójára. — Csak egy bőrünk van, és arra vigyázni kell! — nevetett teli szájjal és hátba üftögette a lábadozót. A tanár fejéből végképp el­szálltak az ólmos, nehéz gon­dolatok. Mosolyogva hallgatta ezt a mackó külsejű, de fürge észjárású embert, aki olyan jól ért a kókadozó kedélyek fel- villanyozásához. (Folytatása következik.) kig minden változat megtalál­ható legyen. Szépen sikerült az ültetvény. Az igazi lendületet azonban Mathiász János adta a fiatal kertésznek — A kiskun homokon akkor sokfajta szőlőt termesztettek — emlékezik Pali bácsi. — A le­romlott, elkorcsosult fajtáknak jobb minőségű és nagyobb ho­zamú szőlőkkel való helyette­dom. Hogy hogyan? A százszo­ros nevű direkttermőt keresz­teztem a „Mathiász Jánosné”- val. A száz egynéhány hajtás­ból kettő lett olyan, amelyik el­lenállt a peronoszpórának. Ez utóbbiakat újból a „Mathiász Jánosné”-val hoztam össze. Most már jóval több volt az olyan magonc. amelyen nem fo­gott a gombabetegség. Még hoz­zá háromféle — fehér, piros es fekete — változatban fordultak elő. Ám ezzel az eredménnyel sem elégedtem meg; a piros változatot megint csak a „Ma­thiász Jánosné”-val keresztez­tem. Ez most az üvegházban van. Meglátjuk, mi lesz belőle... Nincs könnyű dolga a szőlő- nemesítőnek. Sikerek és kudar­cok egyaránt érhetik. Pali Bá­csinak is jutott mindegyikből. Készülő önéletírásában, amely­ből két évvel ezelőtt az Arany- homok antológia részletet kö­zölt, ezt írja: ... Elcsüggedni so­ha nem tudtam mert mindig közbe jött az újabb ég a leg­újabb siker, ami a további munkához kedvet adott.” Ezt most ezzel egészíti ki: _— A szőlőnemesítés olyan te­vékenység, amit soha nem le­sítése egyre sürgetőbb feladat volt. Ezt végezte nagy-nagy si­kerrel az öregúr. E szón — öregúr — az emlé­kezés melege süt át. A világ­hírű szőlész legjobb tanítványá­vá vált Kocsis Pál. * A kezdet és a folytatás Csakhogy a „legjobb tanít­vány” a mesterénél is többet akart elérni. — Az öregúrtól kértem a „Mathiász Jánosné” vesszőiből, hogy a kadarkával, a futóho­moknak ezzel az elpusztítihatat- lanul szívós szőlőfajtájával ke­resztezzem. Ládában neveltem a magoncokat, amelyek piros szíkleveleket hoztak Ám olyan gyorsan növekedtek, hogy le kellett venni a láda alját, s az egészet új ládába helyeztem. Ezt aztán még négyszer megis­mételtem. Több méter hosszúra nőttek a palánták. Amikor vesz- szővé erősödtek, lehajtottam őket, s máris jelentkeztek a termőrügyek. Az első évben tíz fürtöt szüreteltem róluk. A módszert Mathiász János is át­vette. így kezdődött. S ehhez méltó volt a folytatás is. Sorra szü­lettek az új hibridek, s hogy csak a legismertebbet említsük: a „Gloria Hungáriáé” az „Ida”, az „Irsay Olivér” és a „Kocsis Irma”. A korábbiaknál jobb, zamatosabb, szép küllemű ter­mést hoztak e hibridek. Pali bácsi sok kedves emléke közül is kiemelkedik a tizenkét év előtti. Kodály Zoltán láto­gatta meg, akiről rögtön el is nevezett egy új fajtát. A név­adó sorra kóstolta a fürtöket, s ő maga választotta ki azt, amelyiknek a „keresztapaságát” vállalta. El is vitt néhány szá­lat. hogy gyarapítsa velük kert­jének gyűjteményét. Segíteni a természetnek Az idős szőlőnemesítő több minit kétszáz új fajtát mondhat a magáénak. Közülük jó néhá­nyat százezer, sőt. millió szám­ra szaporítanak a törzstelepe­ken. * Megkérdem, közülük melyiket tartja a legkedvesebbnek, a szí­véhez legközelebb állónak — Ezt már sokszor kérdezték tőlem — feleli. — Mindig a legutóbbit, ezt szoktam vála­szolni. Most sem mondhatok mást. Nos. elárulom hogy mos­tanában a peronoszpóra-mentes fajta kitenyésztésén szorgosko­het befejezni. Az igényeik min­dig növekednek. Most az a lei- adat, hogy lerövidítsük a te- nyészidőt, s így a homoki étke­zési .szőlő elsőnek jelenhessen meg a világpiacon. És az, hogy a nagyhozamú borszőlő étkezes­re is alkalmas legyen. — Majd kis mosollyal hozzáteszi: — Hogy'ezt miként érjük el? Egy­szerűen úgy, hogy segítünk a természetnek. A világsiker utján Kocsis Pál nagyszerű életpá­lyája nincs híjával „ hivatalos elismeréseknek sem. Már a szá­zad tízes éveinek első felében megrendezte szőlőfajtáinak a kecskeméti, később a budapesti kiállítását. Az ezeket követő ki­állításokról is újabb sikerekkel tért vissza. A forradalmi munkás-paraszt kormány 1959-ben Kossuth-díj- jal tüntette ki a szőlőnemesítés terén elért, nemzetközileg is elismert eredményeiért. Elismerésekben az idei év sem volt szűkös. A „Glória Hungáriáé” szőlő elnyerte Bécs város nemzetközi nagydíját. A „Kocsis Irma” bora a nemzet­közi borversenyen aranyérmet kapott. Noha már nyugdíjas, napjai most is szorgos tevékenységgel telnek. Egykori mesterével, Ma­thiász Jánossal együtt vallja: „Nem az a jó szőlész, aki az életben sokat dolgozik és meg­gazdagszik, hanem aki az egész világnak hasznos és maradandó alkotásokat tud létrehozni.” A kilencedik évtized küszö­bén Pali bácsinak igen hosszú életet kívánunk és további sike­reket a homoki szőlőnemesités- ben. S kívánjuk azt is, hogy mielőbb ezer és ezer holdon hozzon gyümölcsöt az a mag, amit Pali bácsi elhintett ezen a vidéken. Mert a jövő termőrügyei már jól látszanak. Hatvani Dániel A hévízi tónál Ne hagyj el engem, ifjúság mosolygó kék világa, borulj rám, mint a napsugár e szelíd pannon tájra. ölelj át, mint e gyöngyszínű kerek kis tó, szelíden, s tündérrózsáid nyíljanak szívemben, mint e vízen. Köröskörül, e tó körül csak ifjú arcot látok, 5 élet, hintsd el bennem is örök megújulásod. Nincs, nincs öregség, alkonyat, s ha egyszer el kell menni, arcomon tudjam akkor is e bölcs derűt viselni. A sírban sincs más, csak a lét piros, kerengő násza, hiába zúg fel olykor itt Berzsenyi boreásza. Csuka Zoltán

Next

/
Thumbnails
Contents