Petőfi Népe, 1964. december (19. évfolyam, 281-305. szám)
1964-12-20 / 298. szám
r a rundem tánexenében színészi adottságaival. (Egyébként ilyen súlyos szereposztási hibát sem rendezőnek, sem a művészeti tanácsnak nem szabad lett volna elkövetnie.) Elismeréssel kell szólnunk Szalma Sándor zenebohóe-ala- kításáról, Komlós József artista ügynökéről, Iván József, Vincze Pál, Budai László szerepléséről. Stílusban és felkészültségben tudása maximumát nyújtotta az operettegyüttes. Nagy része van a sikerben a tánckarnak. A három szólótán- cöS: Tóth Beatrix, Blahota Márta és Karlóczi Ferenc ismét igazolta rátermettségét, magas fokú technikai készségét, mint- ahogy a tánckar minden tagja is a legjobbat nyújtotta. Márton Aladár jelmezei kitűnőek. A látványos revüjele- netek kosztümjei gazdag szín- harmóniáikkal, ötletes megoldásaikkal tűnnek ki — a légióskosztümök kivételével, melyek nemigen sikerültek. A zenekar szépen játszott, bár el tudtunk volna képzelni valamivel színesebb hangszerelést is. Borcsa István díszletei megfelelő színvonalúak. Csáky Lajos DE SOKSZOR emlegettük éppen egy-egy rosszul sikerült, felújítás kapcsán, hogy érdemes lenne nem olyan túlságosan messzire, a bécsi operett másodvirágzásának korába nyúlni vissza felújítandó librettóért — hanem egyszer már hozzánk közelebb eső korból választani ki a legalkalmasabbat. Fényes Szabolcs Maya című operettjének felújítása igazolja ezt az óhajt. Érdemes volt műsorra tűzni, brilliáns zenéje, dallamos és ritmusban is gazdag számai ma is elgyönyörködtetnek. Az a dzsessz-stílus, amelynek a jegyében születtek, ha már történelemmé is vált, szívünkhöz közel álló, hiszen abból a korból való, amikor még nem vált el a tánczene a dzsessztől, amikor kötelező volt az igényes zenei szerkesztés és megkövetel- tetett a gazdag invenció, a hangszerelni tudás. Csak hát jóval többet kellett volna törődni az eléggé szerencsétlenül induló történet portalanításával. Az első felvonás tudniillik gondatlan szerkesztésével, érdektelen és hosszadalmas jeleneteivel lelassította a darab indítását, s ha sok mindent kellett is a második felvonás előzményeként a közönség tudomására hozni, ennyit talán mégsem kellett volna idézni a légiós romantikából, Észak-Afrika gyarmatosító múltjának gondolatvilágából. Miről is van szó! Minden tudálékos komolykodás nélkül el lehet mondani, hogy valamikor, a Maya születése idején éppen az akkor nagyon divatos légiósponyva külsőségeinek szokványos fordulatainak a színpadra állítása szolgálhatta rendkívül sikeresen a közönség színházba csalogatását. Meg aztán, nem utolsó sorban a légiós-romantika egyfajta érzelmi tartalommal is szerepelt az akkori darabban, amely nagyon is párhuzamosan futott a Horthy-re- zsim által szorgalmazott, úgynevezett „magyar hadi dicsőség” hazug gondolatkörével. így_ aztán a közönséget két felől is érték akkor nagyon is célszerűnek ítélt hatások, amikor a Maya nézőterére beült. Csakhogy ez a világ végképp a múlté. Apró töredékeiben azonban az első felvonás sok mindent megőrzött ebből a halott társadalomfelfogásból. Amikor például Maya tiltakozik az ellen, hogy „ő nem itt született, a piszkos berberek” között, egy kicsit elgondolkodtunk, mintahogj nem lehetett egyetértéssel fogadni hasonló okokból néhánj ásatag, régi viccet sem. Szóvá: a kitűnő muzsik^, a libretti A tánczenéről szólván először is azt a sokszor hangoztatott .tényt kell leszögezni, hogy a tánczene \ nem önálló, zenei műfaj, hogy rendeltetése és célja az emberek táncoló kedvének zenei kiegészítése. Az ősi időktől a legújabb táncokig megtett úton -a zenét, mint elmaradhatatlan társat mindig megtaláljuk: Kíséri a táncot, a mozgás jellegéhez igazodik és lényege a ritmus, illetve az egyenletes lüktetést biztosító metrum. A tánczenét nem lehet tehát, a nagy zenej alkotások mércéje alatt vizsgálni, mert funkciója más, akár népi, akár műzenei termékről van szó. Az utóbbi évtizedekben a tánczene túlzottan előtérbe került, különösen a fiatalok egy része zenei érdeklődésének kizárólagos tárgyát képezi. Ez nyilvánvalóan káros jelenség, elemzése azonban külön tanulmányt igényel. Ez alkalommal a tánczene kérdését kizárólag zenei oldalról szeretném megközelíteni. A mai tánczene egyik sajátsága, hogy iparszerűen előállított tömegcikké vált. A „forgalomba dobott” táncdalok igen kis százaléka (vagy ezreléke) igazán jó ötlettel és fantáziával, s nem csupán rutinnal (esetleg még azzal sem!) létrehozott muzsika. „Slágerré” valójában igen kevés dal válik, és sokszor az is méltatlanul. Vannak persze szép, sőt értékes dalok is, született már néhány eredeti alkotó tehetség (Gershwin, Berlin, Porter stb.), de a modem tánczenét valójában nem is a szerzők, hanem az előadók, „csinálják” (azért a szerzők is jól megélnek belőle, hála a korunkban kialakult szerzői jogvédelemnek!), előadók és előadói stílusok szerint osztályozzák. A dal csupán „nyersanyag”, melyből a legkülönbözőbb stílusú zenét lehet kihozni. (Még az „örökzöld” slágerek is ttöbbnyire modernizált feldolgozásban válnak életképessé.) Ez nem is olyan nagy baj, ha vannak jó előadók. Az utóbbi idők gyorsan világhírűvé vált együttesei (Shadows, Hurricans, Beatles stb.) mind hoztak valami egyéni ötletet, új sinnt, melynek alapján méltán lettek népszerűvé. Stílusukban tánczenei szinten századunk élmény- és érzésvilága jut kifeJelenet az első felvonásból. jezésre, illetve annak egyik oldala. (A stílus szót itt természetesen, szűkebben kell értelmeznünk, mint a komoly zenénél: néhány fogás, előadói matt ír következetes alkalmazását jelenti.) A tánc okozta élmény sok esetben szinte az ex tézisig való fokozása nem modern jelenség: sok ősi kultúra dalaiban és táncaiban fellelhető, de korunkban újult erővel jelentkezik. A XX. század háború verte* atomhalál-fenyegette emberének egyik feloldódási vágya tükröződik benne. (Megjegyzem: A feloldásnak ez a módja véleményem szerint sokkal veszélytelenebb, mint mondjuk az alkohol, vagy a kábítószer, bár funkciója valamiképpen azoké- hoz hasonló.) Zeneileg is bizonyos „neo- primitívizmus” érezhető ezeken a stílusokon: egyszerű, sokszor ismételt dallamfordulatok, néhány közhelyszerű harmóniával alátámasztva. Izgalmasan újsze- rűek viszont a hangszínek, ebben segítségül jönnek — ma már szinte kötelezően — az elektromos erősítő és hangszín- keverő berendezések. Mindez kétségtelenül hatásos, Divatjelenségről van szó, természetesen. A tánczenében ami tegnap szenzáció volt, holnapra elavul. Ugyanilyen gyorsan változik ifjúságunk zeneileg kevésbé művelt és kevésbé igényes rétegeinek „ízlése” is. Az újszerűség lázas hajszolása nem vezethet jóra és — meglehetős szánalmas dolog is. Ha tegnapi énemet mindennap megtagadom, végül sohase találok rá valódi, saját énemre. Épp ilyen sajnálatos az is, amikor jó szándékú és többé-kevésbé tehetséges fiatalokból álló együttesek szinte hangról hangra lemásolják egy-egy divatos külföldi együttes számait. Ne törekedjünk tehát újszerűségre, ne igényeljük a modern élettel adekvát tánczenei, utasítsuk el a népszerű külföldi előadók pozitív eredményeit? Szó sincs erről. Az igazság az, hogy a hatásokkal élni kell tudni, azokat saját előadói fantáziával, alkotó módon kell felhasználni. Nem szabad lemondani arról, hogy az ifjúság természetes, táncigényét korszerűen, és megfelelő színvonalon elégítsük ki. Nagy tehetségek a tánczenében is ritkán születnek. De magasabb követelményeket a kommersz együttesek és előadók elé is lehet állítani. Nálunk jelenleg túl sokan és túlságosan jól élnek meg a tánczenéből. A tánczene művelőitől is magasabb képzettséget, zenei műveltséget kellene megkövetelni, s ennék tanulás az ára. Sok fiatal, az ügy felelősségét érző muzsikus kezdi már belátni, hogy az ösztönösség csak kiindulási alap, de ennél többre kell törekedni. (Éspedig nemcsak a jobb kategorizálás reményében!) Jó példa erre a közelmúltban városunkban vendégszerepeit Metró-együttes: tagjai — nem hivatásos muzsikusok, de valamennyien képezik magukat zeneileg. Az eredmény: A legmodernebb tánczenei stílust megfelelő ízléssel és egyéni fantáziával művelik; Egészében nézve a magyar tánczene ügye még megoldatlan. Sok rossz szám, a silány szöveg, a gyenge énekes, az elavult, vagy egyszerűen ötlette- len muzsikálás. A jó megmozdulásokra azonban a korszerűség igényével kell felfigyelni, azokat támogatni, kibontakozásukat elősegíteni. Az ügy rendkívüli fontosságára való tekintettel ez nemcsak a zenei szakemberek dolga, és nemcsak az ifjúság érdeke, hanem az egész társadalom feladata. *- Körber Tivadar Divat és eredetiség alaposabb kézbevételét indokolta volna, mert így meg lehetett volna menteni az első felvonást, amely jelenlegi formájában eléggé érdektelen, hosszadalmas és zagyva. A RENDEZŐ, Mónus Attila valószínűleg gondolt is erre, s ezért gazdagította a bevezető színpadi képeket ízléses és látványosan csillogó revüvel. Csak- hát a pantomimbetét, a halállal viaskodó légiósokkal nem túlságosan sikerült. Ha már marad a légiós élet, annak korszerűbb gondolatkörrel való frissítése, a szatíra, a humor eszközeivel inkább elképzelhető lett volna, mint olyan formában, ahogy az említett tánckép megfogalmazta. (Félreértés ne essék, ez semmit nem von le a tánckar és a koreográfia értékéből.) ANNÁL KITÜNŐBBEN sikerült a második és a harmadik felvonás. Az egymást követő pergő jelenetek, a szépen megkomponált táncbetétek, a szebbnél szebb Fényes Szabolcs-szá- mok mindenért kárpótoltak. Ilyen gondosan kidolgozott re- vüjelenetsort az utóbbi években sem igen kaptunk a színháztól. A SZEREPLŐK kitettek magukért. A Mayát alakító Szegedi Erikáról örömmel állapíthattuk meg, hogy kirándulása az operett csillogó színpadára elismerésre méltóan sikerült. Rendkívül ízléses, kultúrált játékkal és megnyerő, hangulatos énekkel örvendeztetett meg bennünket. Pathó István Rudi szerepében a tőle megszokott rutinnal, hozzáértéssel formálja meg alakítását. Túlzásoktól mentes humora kitűnően érvényesült. Borbíró Andrea, aki egyben a rendkívül igényes koreográfia alkotója is, nem fukarkodott a humorral, táncszámai magas színvonalúak. Szerepét tévedhetetlen biztonsággal alakítja. Józsa János ismét bebizonyíthatta egyedülálló táncos kvalitásait. Csiszoltabbá vált játékstílusa is, mintahogy Vetró Margit is bájos humorral, hangulatosan játszott kis szerepében. A Charliet játszó Scfywetz András bemutatkozása, sajnos, rajta kívül álló okokból nem sikerülhetett. A tehetséges fiatal színész, akit filmszerepeiből — köztük főszerepekből — igen előnyös oldaláról ismerhettünk meg és több ízben kellemes perceket szerzett televíziós játékokban is — nem operettszínész. Inkább várni kellett volna bemutatkozásával, amíg valóban nekivaló szerepet találnak. Olyan teljesítményeket kívánt meg tőle a szerep, amelyek nem egyeztethetők össze renyes Szabolcs operettjének fetujttasa
