Petőfi Népe, 1964. november (19. évfolyam, 257-280. szám)
1964-11-01 / 257. szám
AZ IDEGEN ASSZONY Az idegen nő óvatosan nyi- ** tott be a munkásszállás ajtaján. Körülnézett, aztán megállt az ajtóban, mint aki fél belépni. Pedig ide küldték a felvételi irodáról. Itt lesz a szálláshelye ezután. Ha sikerül megszoknia, megtanulnia az itteni munkát. Fél, nagyon fél. Még sohasem volt ilyen helyzetben, még soha ennyire nem érezte kiszolgáltatottnak magát. Hiszen nem ért itt semmihez, segédmunkásnak vették fel. Milyen lehet az, nem is sejti. Csak azt tudja, hogy dolgoznia kell, mert otthon a két gyerek és a mama. Várják a pénzt. Ha már Miklós, az ura nem hajlandó segíteni rajtuk. Pedig a bíróság megítélte a tartásdíjat, de mit ér az, ha azóta is csavarog. Már be is Csukták érte, de örökké nem tarthatják bent. Rongy ember az ilyen. Bár csak hamarébb ismerte volna meg ennyire... Ez járt az asszony fejében. A lányok nem nagy 'lelkesedéssel fogadták. Csak a szünidő hozta őket ide, s olyanok voltaik, mintha testvérek lennének. Még egy esztendő a technikumban, aztán zsebükben a bizonyítvány — mehetnek végképp ki az életbe, a gyakorlati mun-- kára. A legtöbben valami tiszta irodáról ábrándoztak, de akadt köztük néhány vakmerő, aki elhatározta, hogy csakis építkezésre megy. Ha lehet olyanra, mint ez a lakótelep itt, ahol egymás után nőnek ki a házak, s szinte látni lehet, hogy naponta mit végzett az ember. Nincs ennél szebb, romantikusabb. Csak ilyen elhanyagolt munkásszállás ne volna a világon! Ez néha megkeseríti az ember életét. Ü gy ahogy már rendbehozták. Az ablakokra papírfüggönyt raktak, még így is leskelődnetk lámpagyújtás után a suhanó kölykök, s néha be is zörögnek szemtelenül. Vettek közösen egy mosdótálat — a vállalat csak egyet adott, de mi az tizenkét virgonc leánynak, áld tisztálkodni szeret, s a tiszta alsóneműre is gondol, bármilyen fáradt is legyen. Mosnak, lötypikélnek, s az udvaron szárítják a sok fehéret és rózsaszínt, mintha vadítani akarnák velük a harcias brigádvezetőt, meg a szótlan öreg építőmestert, aki egyébként fütyül rájuk, ha letelt a munkaidő. Virágot is vettek naponta. Az asztalra könyvet és újságot raktak, s a falakra képeket. Egy csomó színészportrét, meg újságkivágást a színházi lapból, így aztán nem unalmas, ha pihenőre tér az ember, s kénytelen a falakat bámulni unalmában, míg el nem alszik. Igaz, másként sem unalmas. Mennyi mindent lefetyel össze egy ilyen lánybrigád! Fiúkról, szerelemről, véletlen kalandokról és ... És akkor jön ez az idegen. Csendesen, szótlanul lerakja a pakkját és csak ennyit mond: — A művezető küldött. Ugye van itt még egy hely? Reszketett a hangja, mintha mindjárt el akarná sírni magát, de ebből a lányok nem sokat vettek észre, hisz nem is nagyon figyeltek rá. — Az ott a sarokban! — mutatták meg neki a fekhelyet. S nem is törődtek vele tovább. A városba készülődtek, moziba és cukrászdába, sétálni, levegőzni egyet, s megmutogatni lesült formás izmaikat a délutáni korzón, ahol mindig akadt bámulójuk és hódolójuk. /* sak egy nagycsontú, sző- ^ kehajú lány ment oda hozzá. Kezet nyújtott és férfiasán megszorította a kezét. Izmos, erős lány volt. — Péntek Ica vagyok, a szobaparancsnok , — mutatkozott be. — Pintérné — mondta halkan, mintha a nevét szégyenlené, pedig csak a félszegség vibrált benne és szorította ösz- sze a torkát. — Hosszabb időre jött? — kérdezte Ica. — Nem tudom — felelte tétován. — Ameddig engedik, hogy dolgozzam. Kell a pénz nagyon. A két gyerek... — Gyereke is van? Ki se néztem volna magából. — Ch, hogyne. Meg a nagymama. Ö vigyáz rájuk. — A férje? Az asszony elfordult és nem válaszolt. — No jó! — hagyta rá a szobaparancsnok. — Ez már a maga dolga. Aztán ment ő is a többiek után. Még visszaszólt az ajtóból, hogy ha netán elmenne, a kulcsot hova tegye. S az asz- szony csodálkozott, hogy itt merik hagyni egyedül, hiszen any- nyi rosszat hallott már. — Hova mennék? — moso- lyodott el szomorkásán, s a távoli kis falura gondolt, ahol a nagymama éppen most fekteti le az unokákat. M ár aludt, amikor a lányok * * hazatértek nagy zsibaj- jal. Péntek Ica szólt rájuk, s erre nagynehezen elcsitultak. A szobában feltűnő rend volt. Az asztalon hagyott edények elpakolva, a szétdobált ruhaneműk szépen összehajtogatva és az ágyakra téve. — No nézd csak! — álmél- kodtak a lányok, s aznap több szó nem is esett az új szobatársról. Csak reggel, amikor hirtelen kifutott vizért, majd az egyik lány után, aki befejezte a mosdást, ki akarta vinni a szeny- nyes mosdóvizet is, akkor szólt rá Ica: — Mit képzel, cselédnek jött ide? — s úgy kikapta kezéből az edényt, hogy a szappanos lé kiloccsant a padlóra. — Bocsássanak meg! Nem akartam semmi rosszat —rebbent meg ijedten Pintérné. Aztán leült az ágy szélére, s ott várt szinte mozdulatlan, amíg valamennyien el nem készültek az öltözéssel. — Na, jöjjön velünk, reggelizni megyünk — fogta karon a szőke lány. — Én még nem fizettem be, az az igazság, hogy... — Jó, jó, tudjuk, mi is voltunk már úgy. Jöjjön csak, majd összedobjuk a pénzt valahogy aztán majd kifizeti az első keresetéből. C tuszkolták maguk előtt, ** nehogy elmaradjon. Mire az utca végére értek, az asz- szony azt vette észre, hogy már egészen oda tud figyelni a csacska beszédjükre. S magában mosolygott is rajtuk. Milyen boldogok, fiatalok ... F. Tóth Pál Anifátti és én Anyám messze van már — pedig korán kel még naponta, nem is szükségből: megszokásból — és holnap s aztán, egyre messzebb, elérhetetlen messze lesz ... Engem gyakran talál a hajnal könyvek s papírlapok fölé hajoltan és eszembe villan sok drága, régi emlék: mikor még övé s nála voltam. Az egész világ lett anyám azóta s ő féltékeny — félve nézi merre járok — és utamból mit sem ért. •. Anyám messze van már. S bár előre tőle én rohantam: szidott kölyokként kullogok mögötti mégis ... Varga Mihály Útra készen Ez a platina-ég nem az enyém. A pergő könnyek fáradt koszorúja sár lesz, az utca nemsepert kövén. í Kör-körbe járva, idejöttem újra: I de park virágait nem kérdezem, > a lépcsőkorlát fulladozva sípol, s ha kérdezlek, nem válaszolsz Te sem, megsemmisülni-készülő papírról. Nem vár jelet, napot, ki útra kész. Ha az idő jön, a batyuját fogja, indul, mert menni kell. Ez az egész. A tétlenség az átkok legnagyobbja. Tépett szavak, papírok, emberek világából ki az elsőt kilépte, nem sírja el az eltűnt kék éget. hanem két kézzel nyúl magasba érte. ANTALFY ISTVÁN Déli h ararigszó Olyan lassú, olyan ünnepélyes, Mint köd alól felbúvó torony S tetejében sávos, kék trikóban Tótágast áll a gyermekkorom. Dorgálnám, de nem törődik vélem. Bebúvik egy keskeny ablakon S újra merül alá, barna ködbe Kiskorommal a nyakas torony. Ö marad még. a déli harangszó. A kongása tömör, ünnepi. Imádkoznak, zengedeznek benne Fogadalmak színezüstjei. Szép a dallam,, de küszködik szörnyen Más dalokkal és végül leáll. Felülzengi finom csöngésével A százezer merülő kanál ... Darázs Endre Mit esznek a rozmárok? — Egy kérdés szerepel ma napirenden —. kezdte a szakszervezeti bizottság elnöke. — Mi történt Koze- bozskin elvtárssal?. .. Munkáját mindig »rendesen végezte. Az utóbbi időben azonban furcsán viselkedik. Munka közben is szórakozott, figyelmetlen. A negyedévi munkajelentésben is két hibát csinált. Az Ellenőrzési Jegyzőkönyvbe pedig ezt írta: „Vajon mit ehetnek a rozmárok?” Az első sorban ülő Marabov könyvelő megjegyezte: — Tudomásom van arról, hogy újabban nem adja haza a fizetését. A legutóbbi fizetéskor például, hat anatómiai lexikont vitt haza a feleségének pénz helyett. Benocska Csipcsi- kov így csicsergett az asztal mellől: — Júj, valami szörnyű dolog történhetett vele! Oda jött tegnap hozzám és csendesen megkérdezte: „Nem tudja véletlenül, hogy mi különbség van a motorbicikli és a biciklimotor között?” Szerintem Kozobozskin súlyos beteg. A hosszantartó szócsata után a következő megállapodás született: Marabov elmegy Koze- bozskinhoz. Tájékozódni. Marabov el is ment, csak azt nem tudta még, hogyan magyarázza meg váratlan látogatásának okát. Csengetésére maga a házigazda nyitott ajtót. — Iván Petrovics — kiáltott fel örömmel Kozebozskin.— De jó, hogy jön! Nem tudja véletlenül, hogy az európaiak közül ki fulladt először a Nílusba? — Mi van magával? — kérdezte félénken a könyvelő. — Mi lenne? Semmi. Csak a „Mit tudsz a Földről, amelyen élsz” című rádióvetélkedőben veszek részt. Az első díj: egy Húsvét- szigeti út... Apropó! Nem tudja véletlenül, hogy az indiánok miért az orrukban hordják a gyűrűt?... J. Vojnov (Fordította: Baraté Rozália.) EQYETLEN VILLANÁS A folyók hanyag sodrását ismerem ismerem hulló játékait az ősznek állatok szerelmes egymáshoz bújását éjjeli vonatok fényben guruló álmát az öröm táncait a pohárban a testben az ember torpanását és újra-lendiiléséx Mikor kinyílnak az újulás tüzel ösztönök bozótját leheli ki a föld az árnyak lefeküdnek mint a szerelmesek holdfény sandít dulakvó ölelkezésükre míg föiéjük nőnek halkan a fák Émelygős idillek csiklandozzák a nyelvem de gyomrom nem tűrheti ki kell immár hogy köpjem tengernyi levegőt szippantva az éjből megyek szabadon a zajosabb közelséghez hol szénporos valóság ülepszik napjaimra Behunyt szemhéjam alatt lepkék köröznek búgnak mint repülők vad motorjai átlendülve a bánat szakadékán dzsungeléin a borzolt rejtelmeknek egyetlen villanássá röpítem szavam Hatvani Dániel A szerző jövő év elején megjelenő Üvegcserepek című kötetéből. Bécstől Linzig Csupa meseház a vonat mellett: virágos erkélyű nyaralók erdők ölébe rejtve. . Dombok közt friss patak. Fölötte, fahídon át, ösvény hív messze-futni városok zajától. Hűvös a hajnal. Idegen az ég alját borító pára. s kihajolva a vonat ablakán napban izzó búzamezőkre gondolok. Gimes Márta Pista bácsi emlékesik Alkonyodon, a kis szobát lassan átölelte a félhomály. A pillanatra beállott csendet Pista bácsi torokköszörülése szakította meg. Aztán nagyot szippantott a cigarettából. Füstjét kifújta, s az gomolygott a [szoba levegőjében, mint a leikéiben felkavart emlékek, amelyekről mesélt. — Hol is hagytam abba’? Ja, igen, tudom már ... — Negyvennégy november elsején történt. A hordókban forrtak már a mézédes mustok. Kellemes őszi délután volt. A községháza felé ballagtam. A főjegyző az előző napokban menekült el a községből, túl a Dunára. A községháza öreg ajtaja kenetlenül csikorgóit, amikor sarkig tártam. Végigmentem az irodákon. Csend, nyomasztó csend mindenütt. Tekintetem a főjegyző íróasztalán ak#dt meg. Sima lapján egy légy futkosott ide- oda. Aztán ráröppent a hatal- ímas karosszékre, melyben a főjegyző szokott terpeszkedni. Mert nagyon szerette a kényelmet. Hogyan is mondta, mielőtt elment? „Én elmegyek és meneküljetek ti is! Hitler nemsokára beveti a . csodafegyvert és ...” Ö még hitt a „végső győzelemben”. Másnap nem jött a hivatalába és azóta sem láttam. Mihez kezdjek most? — töprengtem a szürkére festett szobában. Egyszer csak lármát hallottam. Mintha valahol veszekedtek volna. Bezártam az ajtókat, az utcára siettem. A szemközti Kovácséktól érkezett a zaj. Az udvarukba leselkedtem a rongyos deszkakerítésen át. A szűk udvaron három német katonát pillantottam meg. Egyikük nyakigláb tiszt volt. Kiálló ádámcsutkája idegesen mozgott. Húst és bort követelt. Kezében álló fegyverével pedig hadonászott eközben. A torkomban éreztem a szívemet. A katonák tépett, piszkos ruházata, mindenre elszánt sötét tekintetük megdöbbentett. Ezekkel akarják kivívni a „végső győzelmet”?
