Petőfi Népe, 1964. november (19. évfolyam, 257-280. szám)
1964-11-01 / 257. szám
A gyermeklélek orvosa... „Akit megevett a nagy hal“ Hetvenegy éves bácsi ül a tárgyalóteremben, szemben a bíróval. A kapitalizmus embertelen törvényeinek az áldozata, aki egész életében a valamikor elszenvedett zsarolás következményeit nyögte. Mindannyian ismerjük az elmúlt társadalmi rendszer minden jellegzetesse- gét magába foglaló, lényegét kifejező találó mondást: „A nagy hal megeszi a kis halat.” A nagy hal, a tőke kitátotta száját Cs. L-re is és elnyelte. Beszéljünk azonban világosan és nézzük meg, ki ez az ember, aki most 71 évesen a szocialista társadalom bírósága előtt kapta meg, ami után teljes életében hiába sóvárgott. A nagy gazdasági válság idején 1933-ban Cs. L. Nagykőrösön lakott, volt egy háza, amit szorongatott helyzetében adóssággal terhelt meg. A banknak azonban Cs. L. nem tudott törleszteni. A gondokba, küszködésbe belerokkant, idegei felmondták a szolgálatot. A házra rátette a kezét az árvaszék, s az akkor negyvenéves embert elmeosztályra, zárt intézetbe küldték. Hosszú éveket töltött az ideggyógyintézetben búskomorságban, teljes közömbösségbe zuhanva. A ház elúszott, a család tengődött tovább. Hogy ne jelentsen akadályt, a takarékpénztár gondnokság alá helyeztette Cs. L-t a kecskeméti királyi törvényszékkel, ami azt jelentette, hogy teljesen megfosztották attól, hogy ügyeiben egy tollvonást is tehessen. A budapesti ideggyógyintézetből Egerbe vitték a kórházba. Itt egy ideig ápolták, majd egészségesnek nyilvánították és kisebb munkák elvégzését bízták rá, kocsisnak tették, s mivel minden rábízott feladatot jól elvégzett, vásárlásokkal, különböző ügyek elintézésével is hozzá fordultak. Sőt a felszabadulás után már fizetést is kapott és a kórházi nyilvántartásban mint „házi beteg” szerepelt. Huszonhárom esztendeig volt távol feleségétől ennyi ideig nem tudott semmit a családjáról. Már semmiben sem reménykedett, dolgozott, telt az idő, felejteni próbált. Öt évvel ezelőtt egy rendelet nyomán felülvizsgálták a kórházak személyi állományát, így az egriét is. Cs. L. bácsit, mint teljesen gyógyult embert hazaengedték. Nem kellett sokáig keresgélnie, hogy megtalálja feleségét, aki huszonhárom éven át mindennap várta. Igen ám, de a kecskeméti királyi törvényszék határozatát nem törölte el senki, s aszerint Cs. L. nem beszámítható, ügyeinek vitelére képtelen. Ezért fordultak most 28 év múltán a járásbírósághoz Kecskeméten, hogy ezt a helyzetet megváltoztassa. A tárgyaláson jelenlevő orvosszakértő véleménye szerint a 71 éves ember teljesen egészséges, normális. Az élete alkonyán levő Cs. L. csak most találta meg a nyugalmat, most tudott véglegesen felszabadulni a kapitalista társadalom kegyetlen törvényei alól. Ma már csendesen él feleségével, havonként megkapja a tsz-től az öregségi járadékot, s feledve — ha lehet feledni — a hosszú élet fájdalmas kacskaringóit, békésen dolgozgat a ház körül, a kertben. Sorsa nem egyedülálló, hiszen megszámlálhatatlan az a sok, tragédiával átitatott emberi sors, amelyet egy már régen a történelem süllyesztőjébe került társadalmi rendszer tett egyre elviselhetetlenebbé. Ahhoz, hogy Cs. L. bácsi önmagára találjon az életben, a hétköznapokban, szocialista jogunknak csupán egy mozzanatára volt szükség, amellyel közel harmincéves szenvedésnek megaláztatásnak vetett véget. Gál Sándor Alexander Pavlovié — Kecskeméten Húsz évvel ezelőtt jelent meg a Bajai Hírlap Hétfőn este 7 órakor kezdődik a Kecskeméti Katona József Színházban a bérleti hangversenysorozat második zenekari estje. A hangversenyen a Budapesti MÁV Szimfonikusok játékában gyönyörködhet városunk zenekedvelő közönsége. Vezényel: Németh Gyula. A zenekari est érdekességét fokozza Alexander Pavlovié jugoszláv hegedűművész fellépése. A neves művészen kívül közreműködik még a Budapesti Kórus Forrai Miklós vezetésével. A műsoron Sárai: Szerenádja Mozart: Hegedűversenye és Sza bó: Feltámadott a tenger címt műve szerepel. Nem visel fehér köpenyt. A fehér szín a gyereknek esetleg az injekciót adó orvost juttatná eszébe és elriasztaná. Pedig hivatása a gyógyítás. Csakhogy Babody Béla pszichológus nem a beteg test, hanem a sérült gyerekiélek orvosa, a lélek sebeire keres és ad gyógyulást. Kicsi a hely — sok a „beteg" öt éve alakult meg a véradó állomás épületében a Bács- Kiskun megyei Gyermekideggondozó. Kezdetben három helyiségben tarthattak ideggyógyászati, pszichológiai és gyógypedagógiai rendeléseket. A véradó terjeszkedésével azonban mindez egyetlen szűk kis szobába szorult. Kicsi a hely, nem lehet előszedni a szekrényben raboskodó játékokat. A pszichológusnak csak álmában szerepelhet- a játék — bábterápia, a gyerekekkel való behatóbb foglalkozás. Pedig a helyiségek apadásával párhuzamosan, az idejáró kis „betegek” száma évi 1500—1600- ra emelkedett. Hétfő és péntek kivételével gyerekek és reménykedő szülők népesítik be a parányi rendelőt. Jönnek Kecskemétről és Baja kivételével a megye minden részéből. Bizalommal jönnek — a gyermekideggondozónak jó híre van. És egyre nagyobbak, tekintélyesebbek a feladatai. — Sajnos, a jelenlegi lehetőségek jóformán a diagnózis megállapítására és tanácsadásra korlátozzák a munkánkat — mondj a Babody Béla. — Ebben a szobában hárman rendelünk, dr. Dénes László gyermekideg- szakorvossal és dr. Főző Endré- nével a gyógypedagógiai iskola igazgatójával. Miután nagyobbrészt gyermek- és körzeti orvosok utalják be a gyerekeket — akkor is például, ha csak a feje fáj — SZTK-munkát is végzünk. Nem mondja, de érzem. Valahogy több megértést, becsülést várnának. Azt, hogy az illetékes szervek is belássák, észBaján a járási pártbizottságon bensőséges ünnepségre gyűltek egybe a Bajai Hírlap régi és új munkatársai, tudósítói, levelezői. Húsz évvel ezelőtt jelent meg a Bajai Hírlap első száma. Az ünnepi ülésen az év- ?orduló jelentőségét dr. Weither Dániel, a Petőfi Népe főszer- esztője méltatta. A baráti beszélgetés során felszólalt Szabó revegyék: fontos munkát végeznek, valóban szükségük van a segítségre, jelen esetben a nagyobb helyiségre. Miért? A gyerekbetegségeket ma már egyre tökéletesebben gyógyítja a korszerű orvostudomány. Egyedül akkor tanácstalan, ha a fiziológiai tünet oka — lelki sérülés. Vagy, ha a gyerek teljesen egészséges, csak éppen nem bírnak vele. Csavarog, felesel, elhanyagolja a tanulást. A körzeti orvos, a szülő tehetetlen. A megbomlott érzelmi egyensúly helyrebillentése — a pszichológusra vár... Mi az oka? A pszichológus és a közben megérkező idegszakorvos dr. Dénes László összenéz. Hol kezdjék, melyik a legfontosabb? És már sorolják is, szinte vég nélkül: — Rossz nevelési módszerek. A szülő csak felületesen ismeri saját gyerekét. Vesz neki ugyan ruhát, élelmet, játékokat, de ezzel aztán gondoskodása ki is merül. Fokozza a gyermek magára hagyottságát a felbomlásban levő, vagy felbomlott családi élet. Kevesen látják be, hogy a válások egyedüli károsultjai a gyerekek. A legtöbb bajt a módszeres foglalkozás, de leginkább a szeretet hiánya okozza. Persze, vannak örökletes tulajdonságokból származó okok is. Például gyenge ideg- alkatú, vagy alkoholista szülők gyermekénél gyakoribbak a magatartási rendellenességek, vagy a fejlődésben való visszamaradás. * Itt már nagyon összefonódnak a szálak, a roncsolt szervezet és a lélek bajait nehéz különImre, a bajai járási pártbizottság első titkára, valamint többen a régi munkatársak közül is. Megelevenedtek a régi emlékek, történetek a húszéves múltból. Kegyelettel adóztak a jelenlevők azoknak, akik már nincsenek az élők sorában, mint Róth Leó és Bíró László, akik sokat tettek a helyi pártsajtó érdekében. választani. Megyénk sajátos helyzete ráadásul megnehezíti a gyors és eredményes orvoslást. — A tanyavilág. Ide nyúlnak vissza a gyerek szellemi visszamaradottságának gyökerei. A magány és a fejlődését hátráltató környezet sok baj okozója. Aztán rengeteg az állami gondozott is. Jó néhánnyal nem foglalkoznak úgy a nevelőszülők, ahogy kellene. Nem íratják be iskolába, vagy ha igen, akkor már túlkoros, tehát nem tud beleilleszkedni a normális közösségbe. És tudja, hány szülő ad a gyereknek gyógyszer helyett — alkoholt? Tudatlanságból persze, de ez senkit sem ment fel az ital hatásának következményei alól. Gyereknél az alkohol — egy pohár is — bénulást okozhat, sőt halált. És szellemi, érzelmi defektusokat, ha életben marad. Nem is tudom kire ütött Jól öltözött fiatalasszony lép be a rendelőbe. Hatéves fiacskája összeszorított szájjal hallgat, az idegen arcokat megvető tekintettel méregeti. A mama sóhajtva kezd mondókájába: — Kérem, én nem tehetek semmiről. Reggeltől estig dolgozom, hogy Karcsi semmiben se szenvedjen hiányt. És a köszönet? Ordít, a földhöz veri magát, rúg vagy beül a sarokba és néz maga elé. Én, nem is tudom, hogy kire ütött!... — Az édesapja? — Hát... Elváltunk kérem... — Ki foglalkozik a gyerekkel? — Tulajdonképpen ... őszintén szólva sokat van egyedül. De hát dolgozom. Élni kell valamiből, aztán még fiatal vagyok. Nekem is jogom van az élethez. És én igazán nem éreztetem vele, dehogy. Mondd meg szépen Kafcsi volt úgy, hogy nem teljesítettem valamelyik kérésedet? Karcsi válaszra sem méltatja a kérdést. Komor és bizalmatlan. „Megszelídítése” ismét egy nehéz, de szép pszichológusi feladat. Vajon sikerül-e? Elsősorban az édesanyát meggyőzni: szeretet, derűs otthon kell a fiának, nem játékok. — Reméljük, mint ahogyan az esetek többségében sikerül közelférkőzni a gyerekekhez, szót érteni a szülőkkel, tehát gyógyulásukat elősegíteni. Miután a diagnózist megállapítottuk, ahol szükséges gyógyszeres kúrát írunk elő, vagy nevelési tanácsokat adunk. Ismertetjük a szülőkkel a konkrét nevelési feladatokat. Például, hogy állítsák össze a gyerek napirendjét. Ne vonják el a tanulástól, sőt adjanak segítséget, természetesen nem úgy, hogy megoldják helyette a feladatokat. Ha éjszaka nyugtalan mondjanak mesét. Ha rossz ne ijesztgessék azzal, hogy jön az ördög, vagy a kéményseprő és elviszi, mert ettől nem jobb lesz a gyerek, hanem ideges. Pszichológus? Sokkal jobban hangzik így: a gyermekiélek orvosa. Hallgatni kell rá, segíteni, megfogadni a tanácsait. Áz emberért fáradozik. Kallódó kis lelkeket akar a szép, harmonikus élet számára megmenteni... Vadas Zsuzsa Szovjet mérnök magyar kitüntetése MOSZKVA ÍMTI) A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa a magyar kőolajkutatás fejlesztése érdekében kifejtett értékes munkásságáért a Munka Érdemrend aranyfokozatával tüntette ki G. /. Bobrisev szovjet mérnököt. Szipka József, hazánk moszkvai nagykövete szombaton délben ünnepélyes keretek között adta át a kitüntetést Bobrisev mérnöknek, aki meleg szavakkal köszönte meg munkájának elismerését. Hirtelen megfordultam. Ekkor vettem észre, hogy Gyula bácsi áll a hátam mögött. Sajnálhatod. hogy nem ismered. A rhi utcánkban lakott. Tizenkilencben vöröskatona volt, a Tanács- köztársaság bukása után ült is valamennyit. Szótlanul indultunk el együtt hazafelé, a mai Dózsa György úton. Egyszer csak Gyula bácsi kitört: — Piszok söpredék! Az asszony türelmetlenül várt az ebéddel, méltatlankodva fogadott. — Hol az ördögben mászkálsz? Már egészen meggebedt a krumpli! Az asztalhoz ültünk, de nem akart sehogyse lemenni az étel. Egy jó óra múlva lövések hallatszottak a Sallai erdő irányából. Kirohantunk az udvarra. Ijedt arcok bukkantak fel innen is, onnan is. Mi Dobosék pincéjében húzódtunk meg. Ott gubbasztottunk a nyirkos szalmán. Senki sem moccant, mintha már nem is éltünk volna. Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el, míg végre csend lett. Ekkor felkeltem és zsibbadt lábbal sántikáltam fel a lépcsőkön. Mögöttem a kövér Varga Imre szuszogott. — Vigyázz. Pista, csak óvatosan! — suttogta izgatottan. — Ne menjetek ki! — hallottam feleségem remegő hangját, és szegény kis Dobosi mamát, aki félelmében szüntelenül imádkozott. Csak Horváthék kisfia, aki most orvostanhallgató, aludt önfeledten az anyja ölében. Elindultunk a főutcán. Koromsötét éjszaka volt. Sehol egy pislákoló lámpa, egy remegő gyertyafény. A vasútállomás felől gépkocsik zúgása hallatszott. Arra felé siettünk. A gyógyszertár előtt négy-öt főnyi csoport álldogált. Halkan beszélgettek. Ügyet sem vetettek ránk. Előttünk apró termetű ember kocogott. Mikor már csak pár lépés választott el bennünket, megállt. Gyula bácsi volt. — Hová, Gyula bácsi? — tudakoltuk. — Ahová ti. Az oroszok elé... — Mi csak puhatolni megyünk, miféle autók érkeztek az állomásra. — Megmondom én nektek, mifélék. Oroszok! Úgy, ahogyan mondom, Pista, a szovjetek vannak itt. — Gyula bácsi, menjünk együtt. Kiértünk az állomásra. Sötét volt. Csak az épület körvonalai látszottak. Bevallom, féltem,. de a világért sem mutattam volna Gyula bácsi előtt. Megkerültük az épületet. Egyszer csak zseblámpák fénysugarába kerültünk, s egyidejűleg érces kiáltás hallatszott: — Sztoj! Fegyveres katonák álltak az épület sarkánál. Géppisztolyaikat ránk szegezték. Ügy éreztem, a lábam a földbe gyökerezik. Foglyok lettünk! — villant át az agyamon. — Igyi szudá! — parancsolta az előbbi kemény hang. Nem éltettem, mit mondanak. Gyula bácsi azonban megindult. Vele tartottam. Magasra tartott kezekkel léptünk előre. Körülfogtak bennünket. Egy bajuszos katona tört magyarsággal szólalt meg: — Kik vagytok, mit akartok? — Itt lakunk a faluban és eljöttünk szétnézni... — felelte helyettem is Gyula bácsi. Egy másik katona megmotozott bennünket. Nem talált semmit. Azután egy idősebb, magas tiszt érkezett. Szót váltott a bajuszossal, majd hozzánk fordult: — Germánszki jeszt? — Nincs — intettem a fejemmel, nekibátorodva. A katonák összenéztek. Kis szünet után ismét a tiszt beszélt oroszul. A bajuszos lefordította. — Azt mondja a tovaris kapitány, hogy ne féljetek. Mondjátok el a faluban, hogy a szovjet katona barát. Nu, elmehettek ... Ballagtunk visszafelé. Néhány lépés után Gyula bácsi megállt és visszakiáltott: — Doszvidányija! Feleletet azonban már nem kaptunk. Aztán csak álltunk és néztünk egymásra. Egyszer csak, nem tudom, melyikünk kezdte, összéölelkeztünk és elsírtuk magunkat, mint két kisgyerek. — Hát így történt — mondta az emlékektől elérzékenyülve Pista bácsi. Újabb cigarettát vett elő. Észrevettem, hogy a kezében remeg a gyufaszál. Mórav esik Árpád
