Petőfi Népe, 1964. november (19. évfolyam, 257-280. szám)
1964-11-07 / 262. szám
E gy német szociáldemokrata 1920-ban Oroszországba utazott, hogy saját szemével lássa az ottani helyzetet, és találkozzék Leninnel. (Sokan érkeztek akkor ezzel a céllal.) Vrangel és Pilsudski ellen még folyt a harc, s a vendég szemében Oroszország a teljes összeomlás és éhinség képét mutatta. „No igen, valami csoda folytán átvészelte néhány nehéz esztendejét, ezután azonban — gondolta a német — a forradalmi lelkesedésnek már el kellett apadnia, az emberek halálosan kimerültek.” Kertelés nélkül akart beszélni Leninnel — éles, nyílt kérdéseire ugyanolyan nyílt válaszokat várt. Felkészült, hogy elfogulatlan bírája legyen mindannak, ami Oroszországban végbemegy. Ehelyett pedig lélekszakadva kellett válaszolnia azokra a kérdésekre, amelyekkel Lenin halmozta el őt. Lenin arról faggatta: miként volt lehetséges, hogy az egyik német fejedelemségben kikiáltott tanácsköztársaság, melynek kormányzatában ez a független szociáldemokrata is részt vett, mindössze három napig tarthatta magát. A német logikusan kifejtette, hogy a szociáldemokrata párt jobbszámya elárulta őket, a nép nem volt eléggé öntudatos, nem készült még, fel eléggé a szocializmusra, s a döntő pillanatban nem támogatta munkáskormányát. — És maguk mit tettek azért, hogy a nép higgyen, és támogatást nyújtson önöknek? — kérdezte bizalmatlanul Lenin. — Kellett, hogy higgyenek nekünk —- felelte sértődötten a „független”. — Mi hús vagyunk a nép húsából. Ügy vagyunk a néppel... no, mondjuk, mint a gomb a kabáttal, amelyhez hoz- závarrták. Lenin elmosolyodott: —. Hm, .tegyük fel. hogy így van. De mégis, mit tettek önök saját népükért? — Mit tehettünk volna három nap alatt? — álmélkodott a német. — Ügy? Nos, nevezzen meg csak egy olyan törvényt vagy rendeletet, amelyet a három nap alatt kihirdettek és megpróbáltak végrehajtani. — Törvényekre, rendeletekre nem is került sor. Kormányunk, ismétlem csak három napig létezett. Lenin azonban kérlelhetetlenül folytatta: — Három nap! Önök ezt egyáltalán nem használták ki! Hogy is támogatta volna önöket a proletariátus, amikor még a gyárak" munkás-önkormányzatát se tudták életbe léptetni! A parasztok azért nem álltak önök mellé, mert önök egy mukkot sem ejtettek ki arról, hogy felosztják a nagybirtokokat. Egyáltalán mit értek el önök? Any- nyit, hogy feszesen begombolkoztak és ünnepélyesen bevonultak a megszökött miniszterek dolgozószobáiba? Ez kevés. Ez megbocsáthatatlanul kevés. Ezért nem tarthatták magukat három napnál tovább. Mi viszont, amint látja, már több mint három esztendeje tartjuk magunkat, és bízunk benne, hogy örökre! A „függetlent” lenyűgözte ez a sok önbizalom, és hirtelen, elvesztve hidegvérét, így kiáltott fel: — örökre? Hát a gomb? — -Miféle gomb? — kérdezte csodálkozva Lenin. — Ha holnap akár önnek, akár énnekem leszakad és elvész ' egy gombunk, akkor mi lesz? Őszintén megmondom: mint volt szabó, utána érdeklődtem. .. — Á, ön szabó? — érdeklődött Lenin. — Az, de mit érek vele? Itt, önöknél, Oroszországban nem árusítanak gombokat. Az ember a hősiesség csodáira képes, legyőzi minden ellenségét, és egyszerre csak egy nevetséges apró dologban tehetetlen: elvesztette a gombját! Önöknél leálltak azok a gyárak, amelyek a legegyszerűbb, mindennapi holmikat állították elő. Az emberek már évek óta úgy élnek, hogy képtelenek beszerezni azt, amire szükségük van. Nem luxustárgyakról beszélek, hanem a gombokról! Lenin elnevette magát: — Azt akarja ezzel mondani, K hogy ha leszakad a nadrágunkról a gomb... Valóban igaza van: a nehézkedési törvény értelmében le kell csúsznia. (És bizalmasan közel hajolt a némethez.) Elárulok egy titkot öntőimében le kell csúsznia. (És neget még szorosabbra húzzuk a hasunkon, és remekül tartani fog, amíg csak el nem űztük Vrangelt. Azután pedig lesz bőven a mi országunkban gomb is meg minden egyéb hasznos holmi. Nem kisebb lelkesedéssel fogjuk gyártani ezeket, mint ahogyan harcoltunk. Addig azonban arra kérem, kedves elvtárs, hagyja békében az én gombomat. — Bocsánat — hebegte a német, aki heves vitájuk során mindvégig csak csavargatta Lenin kabátgombját. ésőbb együtt indultak egy munkásklubba, ahol Leninnek gyűlésen kellett felszólalnia. Nyár volt, Leninnek a sietségtől melege lett. Kigombolta kabátját, s ekkor — lepattant a gomb, amelyet vitapartnere oly buzgón csavargatott. Lepattant és elgurult a járdán. Lenin észre se vette. De nem úgy a német. ö észrevette, még nagyobb zavarba jött, felvette és zsebre tette a gombot. Minden eshetőségre — ezt gondolta —, aztán valahogy majd módja lesz helyrehozni baklövéseit. Miután a klubban a gyűlés véget ért — Lenin a szovjet hatalom időszerű feladatairól, a katonai és a termelési arcvonalról beszélt —. ismét kiléptek az utcára. Ekkor a német elképedve látta, hogy Lenin kabátjának minden gombja a helyén van. Hát ez miféle csoda? Hiszen Lenin alig tíz percre tette le a teremben a kabátját, és maga mögé, a székre rakta. Kinek sikerült ezalatt felvarmia a gombot? És honnét vette? Kétségtelen: az ország vezetőjének öltözékét egy külön ember figyeli állandóan, másként nem is lehetne megmagyarázni a történteket — hiszen a leppattant gomb még változatlanul ott lapult meg a német vendég zsebében. .. Néhány évvel később, amikor Lenin már nem élt. az említett független szociáldemokrata, áld ’kommunista lett, újra a Szovjetunióba utazott, örömmel tapasztalta, hogy az ország feléledt, pezsgő építőmunka folyik benne és sok mindenféle áru kapható nemcsak Moszkvában, hanem az általa felkeresett falvakban is. Az egyik parasztházban, amikor belépett, szétnézett, mindjárt, Lenin képe vonta magára figyelmét. A fényképből nagyított képen Lenin kabátot, sapkát viselt: pontosan ugyanazt, amely az emlékezetes séta idején volt rajta. Az idős háziasz- szony látta, hogy a külföldi vendég figyelmesen nézegeti a képet, büszkén mondta hát neki: — Iljicsnek ezt a kabátját különösen jól ismerem. — Mit akar ezzel mondani? — kérdezte értetlenül a német. Az asszony erre elmesélte, hogy öt évvel azelőtt, amikor még a városban dolgozott — egy gyári klubnak volt takarítónője —, Lenin odaérkezett egy gyűlésre, ö szokás szerint egy pohár teát tett a szónok elé, s közben egy gyors pillantást vetett Leninre, majd a széken fekvő kabátjára. Feltűnt neki, hogy a nem új, de még jól használható bársonygalléros kabátjáról hiányzik egy gomb. Lopva elvette a kabátot, és bevitte saját kis kamrájába a lépcsőfeljáró alá. No de ezután mit tehetett? Tartalékgombjai nem voltak, és hát az idők is megváltoztak. Azelőtt elszaladt volna a boltba vásárolni... Nos, gondolta, hátha sikerül, és letépte saját mellényének egy gombját (persze nem volt ugyanolyan, mint Leniné: kisebb és az alakja is más), aztán jó erősen, legvastagabb fonalával hozzávarrta a kabáthoz. Nemrég a községi szövetkezeti boltban járt, s ott Lenin nagyméretű képét pillantotta meg. Ránézett és — egek! —ott láttta a kabáton azt a gombot (jobb oldalt, felülről a másodikat), amely az ő mellényéről származott. .. Elkérte a képet, hazavitte, és a tükör mellé tette. Azóta naponta többször is megnézte. — Az én gombom látható rajta! A német vendég végighallgatta a történetet, alaposan szemügyre vette a képet, némán bólintott, mintha ezt mondaná: „Pontosan így történt” — majd előhúzta mellényzsebéből a gondosan papírba göngyölt gombot (a papíron ott állt a séta dátuma), s a sok éve magánál őrzött emléktárgyat, Lenin gombját az asszonynak ajándékozta. Őszinte örömmel. I gy gondolkozott ugyanis: * minden jog és méltányosság értelmében csak ez az asszony lehet annak tulajdonosa. íme, gondolta, bizonyítéka ez annak, hogy a szovjet hatalom belső lényegénél fogva a nép hatalma, s a világhírű politikai vezető meg a takarítónő e hatalomnak nem két pólusát jelenti. Hanem ez a parasztasz- szony Lenin valamiféle nénikéjének, dajkájának érzi magát... Nos, hát, amint mondani szokás: Isten adja, hogy örökké így is maradjon! (Fordította: Radó György.) Rozsnyai Zoltán rajza. NEM FELEDHETED Amíg élsz, mindig hallanod kell az Auróra ágyúját, azt az egeket is fölszántó, földet rengető csattanást; látnod a vakító villámot, mely az ágyúcsőn kicsapott, s éles lövedéke, surrogva, világot rázó riadót harsant rá a nyomorúságra, s pillanat alatt verte szét a cárok, hercegek, bankárok elterpeszkedett erejét... Nem feledheted azt a hajnalt, nem feledheted el soha — nemcsak annak az őszi napnak volt szikrázó hajnala, de a föleszmélt proletárnak történelembe robbanó első perce is: szenvedéllyel és diadallal fölcsapó, megállíthatatlan hatalma — nem feledheted el soha: nemzeteket szabadított fel az Auróra ágyújai Halottak vannak már mögötted m ő, hányszor láttál folyni vért negyven esztendő alatt, hányszor, a kommunista emberért; ne Is számold, kimondhatatlan, annyi a drága vértanú, s a történelemben sem volt még áldozatosabb háború, de meggyógyítóbb győzelem se, s hogy nem lesz jövőd mostoha (óvják lenini nemzedékek), nem feledheted el soha!... Magyar vagy, egy nép, de nem árva; emeld magasra homlokod, Európa véres viharait egy évezredre jussolod, s iszonyú megpróbáltatások figyelmeztetnek; ostoba uraid is! idegen zsoldon: nem feledheted el soha — amíg élsz, mindig hallanod kell az Auróra-ágyúszót, azt a földet-eget dörrentő. örökké hangzó riadót!.., Földeák János RÜQYBONTÓ OKTÓBER Kedves, üljünk le itt e szelíd dombon, a mélymorajú folyam-ág felett. Küszködő szívem bölcs titkát kibontom, s elébed teszem: Szólj hát. Ismered? Borzongsz? Ne félj e tüzcsillámú képtől: íme, csodát látsz, gyönyörű csodát. Szívem forrongó, izzó mélységéből hazám, világom ragyog vissza rád. ,. Ez itt a föld. Ott messze, kék homályban hegyek füstölgő kőlánca remeg, s körös-körül a párási szürke tájban, kánkánt járnak a részeg tengerek. Nézd, mily hatalmas e maroknyi ország: sarkantyús folyók vize mossa, vájja. Megostromolja jóság és gonoszság! napfény, goná-Etna, eső, pernye, lám. Élet-halál dagálya, s árapálya csapódik rá és iszkol el belőle, csillag-vonzás ragadja, rántja táncba, lágy szél, golf áram árad vérkörömbe. Mondd: látod-e halk szívem vad világát? Zúzmarás-lombú zsongó erdejét? A forradalmak bíborlö őszi lázát, Lenin rügybontó, rőt októberét? — A városok, mint milliónyi-tornyú, iszapból kibújt nagy búgó-csigák, zúgatják bennem a meghasadt égboltú forrongó ember győzelmes dalát... Csepeli Szabó Béla \
