Petőfi Népe, 1964. november (19. évfolyam, 257-280. szám)

1964-11-07 / 262. szám

fd8s Béniké kopogott

be a szakszervezeti titkár szobájába.

— Tessék leülni! Va-_ lami panasz?

— Az, kérem szépen.

— Miről van szó?

— Tessék mondani, jól olvastam az újságban, hogy a szakszervezeteknek egyik feladata elősegíteni az együttélés szociális szabályait?

A titkár elmosolyodott:

— Nem egészen így van. A szocialista együttélés szabályainak megtartását segítik elő többek között a szakszervezetek.

— Hát valahogy így mondtam én is, csak egy kicsit felcseréltem a szavakat. De látom, fiatalember, hogy azért maga megértette. Na már most, a lányom is, a vöm is szakszervezeti tag, együttélésükkel néha mégis sok

Jogos panasz

báj volt. Például megtörtént, hogy veszekedtek.

— Drága nénike, ez családi ügy. Majd kibékülnek.

— Már kibékültek. Nem is azért jöttem, de ha már itt vagyok, a munkakörülmények életkörülményeit is megemlíteném.

— Ügy érti, nénike, hogy a szakszervezet hivatott elősegíteni a dolgozók élet- és munkakörülményeinek

megjavítását?

— Igen, igen. Tetszik tudni, a lányom mindig hajnalban kelt, a vöm még aludt. Mire ő hazajött, lányom, aki a korai felkeléstől álmos lett, gyakran már mélyen aludt. Más beosztást kértek, nem kaptak. Azonkívül sok ideje megy el a vömWVVWmWVMSMVMIimmAMMAmVVAAWMMSmM

Vizek között

Bolond forrás, pajkos patak, Fanfár-hangú vízesések,

Vad hegyi ár, mely úgy kacag, Mint költők, akik becsíptek:

Miért van, hogy a messzi tájra Víg-csacsogva fut vizetek?

Én hallgatok, s lelkem fáj, ha Szülőföldemről elmegyek.

Raszul Gamzatov Fordította: Bán Ervin

nek a bírósági társadalommal, izé, társadalmi bírósággal is. Ö bíró! Az üzem választotta meg — mondta büszkén a néni.

— Biztosan szívesen csinálja. Nagy szükség is van rájuk. A szak- szervezetek is segítik a társadalmi bíróságok munkáját.

— Akkor miért nem segítették a bírót is, miért csak a bíróságot? Hányszor kért más beosztást! Aztán baj van a vonatkozó szabályok túlmunkájával is.

— A túlmunkára vonatkozó szabályokkal?

— Azzal.

— Talán nem kapta meg a túlórapénzt? Ha vezető állásban van, akkor nem is kaphat!

— Nincs ő vezető állásban. A túlórapénzt pedig megkapta!

— Hát akkor mi a baj?

— Az, hogy nem volt örömük a külön keresetből. Nem volt idejük elmenni se színházba, sehová. Ha néha-néha a vöm ráért, pont a lányomnak volt odahaza munkája. Tetszik tudni, lakásnyilvántartó könyvet vezet társadalmi munkában. A tanács kérte fel.

— Szóval az a konkrét panasza, hogy vője jobb beosztást kapjon? Olyat, amely lehetővé teszi, hogy egy időben menjen lányával munkába, és egyszerre legyen szabad idejük. Majd kivizsgáljuk!

— Miért akarják kivizsgálni? Én csak elmeséltem, hogy milyen bajban voltak. Azóta már elintéződött a dolog, együtt mennek már minden reggel.

A titkár már türelmetlenkedett:

— De hát akkor mit akar, kedves nénike?

— Mondtam már az elején, hogy a szociális együttélés miatt jöttem. Olvastam' azt is, segíteni kell a nyugdíjasokat. Én pedig most, mint nyugdíjas jöttem ide. A lányom és a ve- jem között minden rendbejött, a házunk táján már csak én szorulok segítségre.

— Nagyon szépen kérem, mondja meg végre, mi a kívánsága?

— Hát az. hogy a szociális együttélésünk legyen valóban szociális. Tessék rábeszélni a lányomat, hogy fogadjon el tőlem pénzt a háztartásra. Telik a nyugdíjamból. Az lenne szociális, ha én is adnék pénzt az együttéléshez.

Palásti László

Weinträger Adolf: Újságolvasó,

Sebesültek

tompán rázkódtak meg a fák halni készülő levelei.

Az orvos lakásán nem volt senki. Az ajtókkal furcsa mozdulatokat gyakorolt a szél. Visz- szamentem az iskolához. Az udvaron két zöld vöröskeresztes autó állt. A teremben négy-öt katona rendezte a sebesülteket, megmosták, injekciózták, beköA kertben a diófa alá temették őket. Engem nem engedtek oda, de tudtam, hogy mit csinálnak. A kerti fák tétován ingadoztak, mintha ők is megrészegedtek volna a halál italától.

A katonák néhány csésze teát ittak és elmentek. Anyám sírt. Tompán felzúgtak az autók motorjai és lassan, kúszva kikanyarogtak az udvarról, aztán eltűntek.

S

úlyos-. -vas-éjszaka' zúdult a városra. Az égen felhőkaravánokat üldözött a .szelek óriás karikása. Nagy vizenyős csillagok pislogtak a tépedt felhők résein. Valahol keleten, a világmindenség műhelyében egy emberarcú isten már kovácsolta a hajnal tűzkorongját, hogy diadalmasan feltegye a békére és nyugalomra áhítozó föld homlokára.

Gál Sándor

érettségi előtt állnak, amikor minden figyelmüket a tanulásra kell összpontosítaniuk. Különösen az olyan közepeseknek ajánlatos^ ez, mint maga, Czakó Pista, érti!... pallóm, hogy tegnap az értelmiségi ankét után egész kisgyülést tartott néhány fiúnak, persze nem a rendsze- retetről és a fegyelemről, hanem holmi tananyagcsökkentésről, bizonyos nyelvek tanulásának eltörléséről, s egyebekről. Szeretném tudatába vésni mindenkinek, hogy az iskola elvégzése nem kötelező, de aki ide jár, beiratkozott tanulónk, az köteles alávetni magát az iskolai rendtartásnak. Megértették?

Tompa dünnyögés és néhány harsány „igen” volt a válasz.

Küszöb megkönnyebbülten lélegzett fel, mikor eltávozott az igazgató, bár az jelezte, hogy a tanítás után rendkívüli tanári megbeszélés lesz és Karsai tanár úrra is számítanak. Ez viszont azt jelenti, hogy másutt is volt ilyen renitenskedés, s nem egyedül az ő becsülete forog kockán. Ez nagyon, de nagyon kellemetlen lett volna, hiszen közel huszonötéves tanári működése alatt egyetlen figyelmeztetést, dorgálást sem kapott

4.

A tanár hebegett, s pár szóval őszintén elmondta, hogy a jelen történelmi feladatairól akart beszélni az osztállyal, de félrecsúszott a beszélgetés.

— Értem, szinte sejtettem — mondta ingerülten az igazgató. — Sajnos, ma a többi osztályban is előfordult rendzavarás. Persze, innen is részt vettek néhányan a Losonczy-előadá- son.

A tanulók felé fordult:

— Álljanak fel azok, akik tegnap ott voltak az értelmiségi ankéton és azt végighallgatták.

Elsőnek Czakó állt fel, majd követték a példáját még vagy öten, köztük Romaics is. Utolsónak Kátai Zsuzsa emelkedett fel ültőhelyéből.

— Maga is? — nézett rá meglepetten az igazgató.

— Miért, a nőknek nem szabad? — kérdezett az vissza ártatlan hangsúllyal, s közben kacér gúnnyal nézett az igazgatóra úgy, hogy annak hirtelen melege lett és nem is forszírozta tovább a dolgot.

— Na jó, üljenek le. Majd még beszélünk róla. Egyelőre Vegyék tudomásul, hogy magukat az iskolai fegyelem köti és

lábát amputálni kellett, s egyelőre csak tiszta kötést tettek rá. A katonák egymás után vitték a sebesülteket az autókba. A két halott ráncait olyan fölényesen simította el a halál, mint ahogy a kártyások húzzák maguk elé a pénzt: én nyertem.

tözték őket. Két katona már meghalt: a” verj elvé-'

nyes és akinek haslövése volt. A

ketedő húson. A seb fölött nad- rágszíjjal volt elszorítva a combja.

Mellette egy másik ember feküdt, nyakig betakarva a zöldesszürke köpennyel. Ügy feküdt. mint az évezredes sírokból kiemelt múmiák: mereven és titokzatosan. Haslövése volt. Egy harmadik katona vízszintesen feküdt a szalmán. Feje vastagon be volt fáslizva, a nagy pólyázaton átütött a vér. Olyan volt, mint a maharadzsák hatalmas turbánja, melyen vörösen égő rubin tördeli a fényeket. A vörös rubin itt is a fényeket törte — az élet fényei voltak kialvóban a lángoló vér-, parázsban. A fiatal arcon ijesztően feszült a fehér bőr, amelyből most ütköztek ki a szakáll első jelei.

így feküdt a többi is. Némán és öntudatlanul tűrve a szenvedéseket, végtelenül összezárt fo_ gakkal, mintha gályarabok lennének és utolsó erejükkel is a hajón akarnának lökni egyet aj part felé. Ez azonban a valóság dühöngő tengere volt, ahol kinek-kinek saját élete szenvedésekkel, álnoksággal torpedózott gályáját kellett megmenteni. A látványtól felemelve és lesújtva, sápadtan néztem, hogy isszák ezek a viaszemberek az édes, meleg teát, míg apám felülteti őket, anyám pedig a szájukhoz érinti a csésze langyos szélét.

E

vek múlva is visszatért ez a látvány. A nadrágszíjjal elszorított lábú katona éjszakánként futott utánam, s mikor utolért volna, sikoltva felébredtem. Méltóság- teljesen tűnt fel álmaimban a vérjelvényes maharadzsaturbán a halálosan sápadt arc fölött.

Anyám orvosért küldött. A városon roppant magasságban tántorgó felhők hada vonta keresztül titáni árnyékát. Rongydarabok csüngtek a lövedékek szaggatta ágakon. Csönd volt. Csak nagyon messziről lehetett hallani a lángtorkú ágyúk félelmetes bömbölését és ilyenkorhalálos sebekkel, gyötrő lázban. Nyögve adták tudomásunkra, hogy még élnek, várja őket az -otthon, a feleség, a gyerek, az anya, vagy éppen a menyasz- szony. Ezt olvastuk ki a tágra meredt szemekből, a reszketve felemelt, s erőtlenül lehulló karokból, a tétova mozdulatokból és a könyörgéssel párnázott nyögő hangokból.

semmi bajunk nem esett, de a terem túlsó oldalán cafatokban hullottak le egy falitábla darabjai.-— Továrisi! — kiáltotta apám, aki az első világháborúban tanult meg oroszul. — Mi elvtársak vagyunk és azért jöttünk, hogy meggyógyítsunk titeket. — A katonák egészen megváltoztak. Amelyikkel lehetett, azzal beszélt apám, de legtöbbjük a láz tűzi tálától részegen feküdt az öntudatlanság szorításában.

A

nyám és a lányok hozzáfogtak, hogy teát készítsenek a katonáknak. A sebesültekkel telített teremben a halál rázta csontnye- lű korbácsát és mindannyiszor iszonyú fájdalommal esikordul- tak a fogak, ahányszor végigsuhintott egy-egy katona lázmarta testén, vagy fekvéstől elzsibbadt hátgerincén. A halál rázta korbácsát, mint egy lángoló fáklyát, amely ott égett a szőrös arcokból rémületesen elővillanó szemekben. Nehéz csend ült a teremben, csak apám motozása hallatszott, ahogy rendezgette, igazgatta a sebesülteket. Már csak egy katona volt, akivel lehetett beszélni. A többi a láz bilincsében hevert és a szenvedések rop. pánt szekerén vonszolta az ólomsúlyú perceket.

— Voda, voda — nyögte az egyik katona.

— Vizet! — szólt apám idegesen.

Megitatta a hosszú, fekete katonát, s óvatosan visszafektette a szalmára. Bal combján kapott egy lövést, s a kifordult seb üszkösödve tátongott a fe--- X' -or

dított fel egy katona, s fegyveréért kapott és már lőtt is, de szerencsére csak úgy vaktából, így

A

z ágyúk egész éjjel dörögtek. Messziről Ka- tyusák vijjogása hallatszott, s röviddel utána irtózatos robbanás rázta meg az ablakokat. Az utcákon súlyos harckocsik dübörögtek, vastalpuk szinte marta a konflisok kerekétől elkényeztetett macskaköveket. A robbanások közötti csend volt a legfélelmetesebb. Mindig azt vártuk, hogy szétlövik a házat, most irányítják ránk az ágyúk csövét. De nem. öten voltunk a szobában, hallgattunk, mert nem volt bátorságunk megtörni az üveghangú csendet. így aludtunk el.

Reggel csak csöndességre ébredtem. Egyedül voltam a szobában, a többiek beszélgetése kintről hallatszott. Dél körül anyámmal és két nővéremmel elindultunk, hogy visszamenjünk az iskolához, ahol laktunk, s ahol egy nappal ezelőtt még a németek főhadiszállása volt.

Eldobált vaskeresztek, váll-la- pok derékszíjak mindenfelé. Kíváncsian szedegettük a furcsa holmit. A város fölött hosszú, szeszélyes kanyargású füstcsíkok lebegtek, játszott velük a szél. Október volt, 1944- ben. A fák elhaló lombjai közt riadt madarak ültek, s fürge fejmozdulatokkal figyelték a megváltozott környezetet. A külvárosi iskola előtt egy kiégett német tank roncsai hevertek 'az árokban. A nagykapu millió szilánkká zúzva feküdt a sápadozó fűvön. Az udvaron apámmal találkoztunk, akit hetekkel ezelőtt vittek el a németek futóárkot ásni, s aki azt gondolta, hogy mindannyian meghaltunk. Borostás volt, egy rossz fatalpú cipőben futott felénk. Hang nem jött ki a torkán, de megviselt arcán köny- nyek csorogtak. Anyám szólalt meg.

— A házat szétlőtték, legjobb lenne, ha beköltöznénk az iskolába. Egyhamar úgysem lesz tanítás.

E

lindultunk, hogy kiválasszuk a tantermet, ahová beköltözünk. Az első, amelyikbe benyitottunk, sebesültekkel volt tele. A lányok felsikoltottak. A tanterem fehérre meszelt falán vérfoltok, lövedékek, szilánkok helyei, s lent a szétterített szalmán nyolc-tíz orosz katona feküdt