Petőfi Népe, 1964. november (19. évfolyam, 257-280. szám)

1964-11-22 / 274. szám

CJ-ekete szemek Hike ében

TEL ELŐTT

A napközi padsoraiban egyszerre állnak fel a bogárfekete szemű gyerekek. Gondosan fésült, megmosdott, tiszta ruhájú apróságok néznek felém, és núntha egy láthatatlan karmester intené a jelt, egyszerre hangzik fel a „Jó napot kívánok!”

— Jó napot, gyerekek! — mondom, miközben a kíváncsi tekintetek kereszttüzében leülök az utolsó padba, hallgatni Balogh Ödönt, a kiskunmaj- sai cigánygyerekek iskolai napközijének vezetőjét. Tankönyvek, füzetek, ceruza, radír kerülnek elő, kezdődik a készülődés, a tanulás a másnapi órákra.

Milyenek voltak és milyenek ma ezek a gyerekek, erről beszélgettünk a szünetben Balogh Ödönnel, aki egy „pletykával” kezdte.

__ A pletyka szerencsés hőse

én voltam — mesélte. — Rájöttem: Csak akkor boldogulok a cigánygyerekekkel és szüleikkel, ha megismerkedek a nyelvükkel. Az eredmény: elterjedt rólam, hogy én is cigány vagyok, tehát érdemes hallgatni a tanító úrra...

S a „cigány tanító” hagyta, ugyan miért is gátolta volna e hiedelem terjedését. Ez a segítség is elkelt, hiszen munka garmadával akadt. Mikor és hogyan fogott hozzá?

— Három évvel ezelőtt. A gyerekek ekkor alig tudtak valamit magyarul, ami viszont a kisebbik baj volt. Hamar kiderült az is, hogy évtizedes pedagógiai tapasztalataim ezúttal nem sokat érnek, új módszerekkel kell rávezetni tanítványaimat a legelemibb tudnivalókra, az óvodai nevelés hiánya miatt. Többek között a sorakozás, a köszönés, a közlekedés, a tisztálkodás, a helyes beszéd szabályaira, a ruhanemi, a lábbeli, a tanszerek, könyvek rendben tartásának szükségességére, s arra, hogy létezik olyan fogalom is például, mint a kötelesség, a közösségi élet, és így tovább...

— Nehéz feladat a nevelésük, de megéri. Itt van például Kolompár Valéria. Társai Csipetnek hívják. Édesanyja eleinte erőszakkal hozta el az iskolába. Most? El sem lehetne zavarni! Névrokona, Kolompár Sanyi a legidősebb. Tekintélye van, általában ő a felvigyázó. Sok meitt szó. Én már átgondoltam. Volt időm a gondolkodásra.

Iván hallgatott. Nehezen tudta követni a tanár, szinte csak a körvonalakat érzékeltető, szavait. „Történelemtanár, könnyű neki” — gondolta kissé nekikeseredve. „De mit ér most ez az okoskodás? Néhány géppisztoly, az többet érne.. ” S az öregek jártak az eszében, akik fegyvert követeltek a pártbizottságon. Szegények, ha tudnák, hogy egész bőrönddel van a Vidhál Csabáéknál. De ki tudja, lehet azóta másutt több is. Azt a bőröndöt kéne valahogy megszerezni. Nem mert a tanár szemébe nézni, mert félt, hogy kitalálja a gondolatait. Alig várta az alkalmat, hogy valami ürügygyei elmehessen hazulról. Még beszélgettek egy kicsit erről- arról. A DISZ-ben hallott eseményekről, a fiatalok sokarcú- ságáról. Azután nagyokat hallgattak. Végül is Iván ebéd után, egy kis fejfájásra panaszkodva, sétálni indult.

Karsai semmit nem sejtett védence gondolataiból. Elnyúlt a heverőn és a rádió gombját csavargatta. A Petőfi-rádió hullámhosszán egy ismeretlen adó jelentkezett: „Itt a szabad Damjanich rádió, Szolnok” — mondta be egy dallamos női hang, majd rövid műsor következeit. Hírek az országból, majd Szolnokról. Ebből megtudhatta, hogy már másutt is igen hangosan követeli vélt jogait ae ifjúság, pontokat szövegeznek, vitáznak az új kormánnyal, néhol úgy látszik, már Nagy Imre személyét sem tartják eléggé alkalmasnak.

sét tud, a legtöbbjét könyvből tanulta.

— Melyik a legkedvesebb meséd? — kérdeztem Sanyitól.

— Amit a tanító bácsitól hallottam, a Szájbidzsóról szóló.

— Ö ki volt?

— Vagy két-háromszáz évvel ezelőtt élt, neve magyarul Igazlátó. De szeretek más mesét is. Ha találnék egy cigány mese- gyűjteményt, megvenném. Van is rá pénzem, hiszen a nyáron 1600 forintot kerestem.

—Majdnem minden gyerek vezetékneve Kolompár — jegyzi meg Balog Öödön —, például a Gizié is. Hűséges, ragaszkodó kislány Gizi, a kisebbeket leginkább ő „patronálja”. A többiek jó tulajdonságairól is beszélhetnék, de azt hiszem, ez is bizonyítja: a cigányok is ugyanolyan értékes emberek lehetnek, mint bárki ebben az országban, ha megfelelő körülmények, lehetőségek között nevelkednek. Hosszú idő óta nyugodtan az asztalomon hagyok pénzt és egyéb értéket, senki egy ujjal nem nyúl hozzá. Segítőkészek, tanulékonyak, ügyesek ezek a gyerekek, és már kezdik megérteni: a felemelkedés egyetlen útja a rendszeres tanulás és a munka.

És a szülők?

— A gyerekeken kívül az ő nevelésük is elengedhetetlenül szükséges. Kétségtelen, hogy sokszor elemi dolgokat kell előttük tisztázni, például azt, hogy ha beteg a gyerekük, vigyék orvoshoz, ha orvosságot rendel a doktor, azt ki kell váltani, be kell adni a betegnek, továbbá nemcsak járni kell iskolába, hanem az órákra is illik felkészülni, nem szabad késni, a gyereket tisztán kell járatni...

Nagyrészt azonban már a múlté ezek a gondok. A szülők jó része a tanító segítőjévé vált, és nemcsak a gyerekek fürdetése, a ruha mosása, hanem a frissen meszelt napközi helyiség is kezük munkáját dicséri. A tanító úrhoz pedig sűrűn fordulnak bizalommal családi, és egyéb problémákkal. Tudják róla, hogy még hivatalos leveleiket is szívesen megfogalmazza.

Eddig csak a tanítóról, a szülőkről, a gyerekekről esett szó, pedig a napközi otthon helyiségéről is érdemes írni. Játékokat, kézikönyvtárat láthatunk

itt, a falon a napközisek fényképeit, a községi tanács dicsérő oklevelét A formaruhába öltözött gyermekek mindegyikének külön fogkeféje, törülközője, fogmosó pohara van. Az ablakon új függöny, az asztalon virág, a fal mellett a ruhásszekrény. Mellettünk nyílik a külön ruhatár, a szertár és az ebédlő, ahol a gyerekek — a naposbeosztás sorrendje szerint — saját maguk terítenek az étkezésekhez.

— Amit itt lát, majdnem mind ajándék — mondta boldogan Balogh Ödön. A Vöröskereszttől, a nőtanácstól, a Félegyházi Műanyaggyártól, a pedagógusoktól, a szülőktől, a járási és a községi tanácstól kaptuk...

Amikor ott jártunk, éppen alakulóban volt a kisdobosok olvasóköre. A Topolyai Erzsébet tanárnő kiemelkedő munkáját dicsérő nagyszerű tanulmányi eredmények további emelésében sok segítséget várnak az olvasókörtől. Ezzel, no meg a gyerekek takarékossági mozgalmával, kirándulási terveivel, mind- mind érdemes lenne külön foglalkozni.

Ügy véljük azonban, hogy az eddigiek is szépen bizonyítják, Kiskunmajsán, a Vorosilov utcai cigánynapköziben olyan kezdeményezés született, aminek eredményeire nemcsak a szakembereknek, hanem a közvéleménynek is érdemes felfigyelnie. ..

Bubor Gyula

Nem fukarkodik a fényes, cirógató sugarakkal a novemberi nap. A fény és a meleg azonban már egyre ritkább; a naptárban szigorú rendben tolakodnak előre a hideget ígérő napok, hetek, mert amint a szólás-mondás tartja — „nem eszi meg a kutya a telet”, megjönnek a „nem szeretem napok” is.

A hideget pedig félkészülten kell várni. Egyrészt úgy, hogy elegendő nyersanyagot, félkész terméket, tüzelőt halmozunk fel a tárolóhelyeken, a raktárakban, nehogy kifogjon rajtunk a tél. Másrészt arról se feledkezzünk meg: A tél megpróbálja az embereket is, nemcsak azokat akiket hivatásuk az utcához, a szabad határhoz köt, hanem azokat is, akiknek munkahelyükön fedél van a fejük fölött.

A járó-kelő ember sok mindent lát. Látja például az egyes üzemépületek üres ablakkereteit. A nyáron ezért senki sem zúgolódott, jólesett, hogy a huzat enyhíti kissé az izzasztó hőséget. A hiányzó ablakszemet pótolni kell, mert a téli szél beteggé dermeszt.

Nyáron bizony az ablakok is megszürkülnek. Nem is volt ez olyan nagy baj, hiszen a bántóan éles napsugarakból elsikkasztott valamit ez a szürkeség. De, most már azok a napok, hetek követazok a szörnyű szomszédnépek még utána is kiáltanak mindenféle mocskosságot. Hát ki az én feleségem, hogy így beszéljenek vele. Csak sírt. amikor hazamentem. Aztán a gyárban is ... Be se merek menni maholnap. „Nem kell a párt az üzemben!” — ordította a fülembe az egyik műhelyvezető. Megtűrtük a gazembert, pedig a gyáros embere volt. De simogatta a talpunkat, hízelgett, meg aztán jó szakembernek is tartottuk. Most aztán megint kezdi megjátszani az urat. A kommunisták meg csak sunyítanak. Beijedtek a nagyhangúaktól. Elhitték, hogy Pesten már nyírják a párttagokat.

— Sajnos, ezt már én is hallottam. Attól félek, hogy ez nem is kitalálás.

— Hát akkor annál inkább. Nem várom meg. hogy a nyakamra tegyék a kötelet. A fiút mindenesetre itthagyom magánál. Vigyázzon rá. Kemény, állhatatos, de jó gyerek. Nagyon jó szíve van. A fehérneműs csomagot a háziasszonynak adtam. Egy kis pénzt is hagyok itt a fiamnak, kérem, majd adja át neki. A csabai címünket tudja. A búcsúzástól szeretném megkímélni, majd írunk neki. Hát akkor ...

Felállt és lehajtott fejjel ballagott az ajtó felé. Még visszaszólt:

— Remélem, nem tart gyenge embernek, hogy elmegyünk? Higgye el, nem tehetek mást.

És most már nem nézett visz- sza, kifordult az ajtón.

(Folytatása következik.)

keztek, amikor külön öröm a fény; amikor mindent el kell követni, hogy gyéren sugárzó erejéből ne nyeljen el semmit a „nyári patinával” bevont ablak. A téli felkészülés során tehát, nem árt egy alapos ablaktisztítás sem.

S a huzat? A nyári nagy melegben „megváltás” a legkisebb légmozgás is, legfeljebb a huzatra legérzékenyebbek szólnak miatta. De télen fülcsípő levegő nyomul be a rosszul záródó ajtók hasadé- kain, a nem csukódó ablakok résein. S a dermesztő levegő hadait csak gondos zárással lehet feltartóztatni.

Szóval, fel kell készülni a télre, hogy /sehol, egyetlen munkahelyre se törhessen rá a hideg váratlanul. Fel kell készülni arra is, hogy meleg itallal — teával — védjék a szervezetet, ahol erre szükség van. Néhol többet, másutt kevesebbet kell tenni, a lényeg: sehol se feledkezzenek meg az elvégzendőkről.

Mert nem elegendő, ha a téli munkához biztosítják az anyagi feltételeket. A legfontosabb mégis az ember, aki formálja, feldolgozza az anyagot, aki áldoz és helytáll, mert azt követeli a munka. Aki — dacolva az idő viszontagságaival — becsülettel teljesíti a feladatát.

(R. S.)

Tanulmányozzák, segítik a pártoktatást

A pártoktatás eddigi tapasztalatait tanulmányozza a megyei pártbizottság propaganda- és művelődési osztályának kilenc munkacsoportja. Az említett munkacsoportok minden járásban felkeresik az oktatási bizottságok szakcsoportvezetőit és részt vesznek különböző pártoktatási tanfolyamok egy-egy foglalkozásán.

Az előadásos propagandatanfolyamok és a falusi téli tanfolyamok a legtöbb helyen csak decemberben és januárban kezdik meg munkájukat. A munkacsoportok ezeknek az előkészítését vizsgálják meg, a gazdaságpolitikai tanfolyamok ipari, mezőgazdasági és világgazdasági tagozatain, továbbá a marxizmus—leninizmus alapjai tanfolyamok első és második évfolyamán, valamint a marxista—leninista egyéves esti politikai középiskolákon a tartalmi kérdések tanulmányozására fordítják a fő figyelmet.

A munkacsoportok a járási székhelyen elolvassák a propagandisták feljegyzéseit a foglalkozásokról és feljegyzik azokat a konzultációs kérdéseket, amelyekre a tanfolyamvezetők és a hallgatók választ várnak. Az említetteken kívül a helyszíni vizsgálódásaik során nagy gondot fordítanak a segítségnyújtásra. Az időszerű kérdések, továbbá a gazdaságpolitikai és ateista tanfolyamok vezető propagandistáival megtárgyalják a munkatervekben szereplő szak- dolgozatok írásának eddigi tapasztalatait, eredményeit, hogy a szóbanlevő tanfolyamok ezzel is konkrét segítséget nyújtsanak a helyi pártalapszerveze- teknek.

A megyei pártoktatási bizottság társadalmi munkásokból álló munkacsoportjai a járásokban és városokban szerzett tapasztalataikról november végéig jelentésben számolnak be az oktatási bizottságnak.

N. J.

GONDOS ELŐKÉSZÜLÜET

— Felkészültünk az év végi hajrára?

— Igen, mindenki pihent!

A romániai magyar adás aggódva beszélt a budapesti eseményekről és ellenforradalmi atrocitásokról, kilengésekről szólott hallgatóinak.

Fáradtan kattintottá le a rádiót, s elszenderedett.

Arra ébredt, hogy valaki megzörgette az ajtót. Amikor kiszólt, hogy szabad, Romsics bácsi dugta be a fejét. Ősz bozontos haja most csapzottan hullott a szemére, arcán fáradtság látszott.

— Nem zavarom? — kérdezte mentegetőzve. — A fiamat keresném, de a nagyságos asz- szony azt mondta, hogy nincsen idehaza.

Feszélyezett volt, mert nem tudta, hogy az osztályfőnök nős-e, vagy sem, az asszonyt, Csajáginét, a tanár feleségének vélte, hirtelenében nem tudta, hogyan is szólítsa. Szinte meg- könnyebült a tanár szavaitól.

— Igaza van Csajáginénak, Iván tényleg nincs itthon.

— No, nem is baj, — engedett könnyen az öreg —. legalább egy kicsit beszélgethetünk. Valamit még úgyis el kell mondani a tanár úrnak.

— Csak ki vele, Romsics bácsi. Sajnos, nagyon is ráérek. Éppen szundikáltam egy kicsit.

— Az jó, ha tud az ember aludni. Én is mindig a jó alvó- kámról voltam híres, sajnos, az utóbbi napokban már aludni sem tudok rendesen. Az éjjel meg pláne nem aludtam. Csak szütyög az asszony, meg nyöszörög. Sajnálja itthagyni a fiát. Pedig mondom neki, hogy

az jó helyen van. Mi meg egykét hétre elmennénk a rokonokhoz, Csabára. Ott a kutya sem ismer bennünket, legalább nem volnánk útjában senkinek. Mert itt már az utcabeliek is fújnak ránk.

Egy kis szünetet tartott, majd csendesen folytatta:

— Nem tudom, a fiam mondta-e már, hogy orosz nő az édesanyja. Nincs ebben semmi, sokan voltak úgy. Én is, amikor az első világháborúban fogságba kerültem, hát amolyan mindenesféle lettem egy uraságnál. Az asszony is ott szolgált. Megismerkedtünk, ő is megszeretett. Azután hazahoztam. Megtanult magyarul, a beszédjén már alig érzik. Magyar asszony lett belőle. De hát. hogy valami öt is emlékeztesse a hazájára, így lett a fiunk keresztneve Iván. Gondoltuk, majd a másik gyerek Péter lesz, mint az apja, vagy Ilona, mint a nagyanyja. Lett is még egy, de meghalt és többet nem adott a természet, így hát egy fiunk van, az Iván. Érti, tanár úr?

Karsai csak bólogatott szótlanul. Ügy érezte, hogy sok mindent jobban ért már a fiú zavart viselkedéséből. Iván, aki amúgy is érzékeny gyerek, amikor a szovjetekről hall, pláne mostanában, ahogy erről folyik a szó, mintha a vérébe vágna. Mintha a tulajdon édesanyját sértenék. Szegény fiú! Vajon most hol kószálhat ennyi ideig?

— Hót csak ezt akartam még elmondani, tanár úr kérem. Ezért is szeretném elvinni az asszonyt más vidékre. Képzelje,