Petőfi Népe, 1964. november (19. évfolyam, 257-280. szám)

1964-11-22 / 274. szám

fiiuvclnrtes KÜLÖNVÉLEMÉNYÜNK a könnyűzenéről Hétfőn este parádés tánc­zenei hangverseny színhelye volt a kecskeméti színház. Az Országos Rendező Iroda „Nép­szerű sztárok, új csillagok” cí­mű műsorát hozta le városunk­ba. A „befutott” énekesek kö­zül Sárost Katalin, Mátrai Zsu­zsa, Szántó Erzsi, Koós János és Korda György lépett fel, az „új csillagokat” Mezei György képviselte. Most végre szemé­lyesen is hallhattuk a jó híréről és újságokból már ismert Met- ro-tánczenekart. Vezetőjének, Zorán Sztevanovitynek neve szinte fogalommá vált a pesti fiatalok körében. Az együttes öt tagja — csupa lelkes fiatal­ember — valóban azt a stílust képviseli, amelyet most a leg­modernebbnek tartanak. A hangversenynek óriási si­kere volt a termet mindkét elő­adáson zsúfolásig megtöltő kö­zönség körében és nem is alap­talanul. Ahelyett azonban, hogy most a részletek elemzé­sébe mennék, szeretnék ennek kapcsán néhány általános, de rendkívül időszerű kérdést fel­vetni és a lehetőség szerint tisztázni. Nálunk mostanában sokat be­szélnek és vitáznak a könnyű zenéről és ennek legnépszerűbb ágáról, a tánczenéről. Sokan marasztalják el a táncdalok ze­nei és szövegi silányságát, egyes énekesek gyenge felké­szültségét, a zenekaroknál itt- ott fellelhető dilettantizmust vagy éppen maradiságot. Más­felől a tánczene rajongói szen­vedélyesen védik kedvenc mű­fajukat, lemezekről, és magnó­szalagokról ismerkednek a leg­újabb számokkal, ügyet sem vetve azokra, akik emiatt lené­zik, vagy elítélik őket. A szak­mabeliek a saját álláspontjukat védik körömszakadtáig, a „ko­moly” zene hivatásos művelői pedig valamiféle zenei arisz­tokratizmussal tartják távol magukat ezektől a kérdésektől. Mindenekelőtt le kell szögez­nünk azt a vitathatatlan és megcáfolhatatlan tényt, hogy jelenleg világszerte sokkal több ember él a könnyűzenével, mint az úgynevezett „komoly” műfajokkal. Mondhatnám úgy is: milliók mindennapi kenye­re a könnyűzene. Éppen ezért nagyon fontos, hogy milyen az a muzsika, mely zenei érdek­lődésük tárgyát képezi. Első hallásra talán me­résznek tűnik az a megállapí­tás, hogy egy társadalom zenei kultúrájának fokát könnyűze­néjének minőségéből ismerhet­jük meg. De hiszen a komoly zene hívei amúgy is, magától értetődően igényesek, viszont igényes-e vajon a másik, a na­gyobb „tábor” is? Itt van a kérdés kulcsa a minőség terü­letén, nem pedig abban, hogy van-e egyáltalán létjogosultsá­ga a könnyűzenének. A könnyűzenének ugyanis van létjogosultsága, volt is és lesz is mindig. Olykor, a zene- történet nagy pillanataiban a kétféle zene olyan közel állt egymáshoz, hogy a határvona­lat nem is lehet közte élesen megvonni. Mozart divertimen- tói vagy Schubert ländlerei a korabeli könnyűzenét repre­zentálják (sok más elfeledett kis mester elfeledett alkotása mellett); a reneszánsz kompo­nistái nem átallották nagy mű­veiket egy-egy divatos „sláger­re” felépíteni (pl. Josquin: L’homme armé-mise). Viszont a könnyűzene is sokat köszönhet a nagy mesterek zenei vívmá­nyainak. Ügy is lehetne mon­dani, hogy a könnyűzene min­denkor a „komoly” zene ered­ményeit (technikáját, hangzás- világát stb.) használja fel, vul­garizálja és kommerszializálja. Az is természetes, hogy a könnyűzene termékei rövi- debb életűek; egy középkori táncdallam pl. ma már legfel­jebb a szakembereket, a kuta­tókat érdekli, pedig a maga módján az is saját korát fejez­te ki és őrizte meg magában. A mai táncdalok is néhány év alatt elkopnak, kimennek a di­vatból és elfelejtődnek, de ké­sőbbi századok embere számá­ra éppúgy reprezentálni fogják a maguk szintjén a mi korun­kat, mint egy Schönberg- vagy Sosztakovics-mű, Ennek ellenére fennáll az át­hidalhatatlannak látszó szaka­dék napjaink komoly és köny- nyűzenéje között. Ha száza­dunkban bele is kerül egy népszerű dallam valamely nagy zenei alkotásba, ezt a szerző csak idézetgzerűen teszi, több­nyire parodisztikus vagy karak- terizáló célzattal (pl. Bartók: Concerto IV. tétel). A könnyű­zene hívei pedig teljesen bezár­kóznak a maguk világába, kí­sérletet sem téve arra, hogy megnyissák fülüket a maradan­dóbb, értékes művek felé. A. megoldás pedig vala­hol itt lehetne, a két irányzat közelítésében, sőt szintézisé­ben. Ha a komoly muzsikusok néha aktívan is beavatkozná­nak a könnyűzene alakulásá­ba, nem tartva alantas fel­adatnak olykor az emberek szórakoztatását sem (mint pl. a XX. század egyik nagy klasz- szikusa: Honegger, vagy az amerikai Gershwin megtette), s ha a könnyűzenészek nem saj­nálnák a fáradságot; hogy szá­zadunk zenei nyelvét tökéle­tesen magukévá tegyék és an­nak fejlődésével lépést tartsa­nak, ebből mind a ketten csak nyerhetnének. A zenei érdek­lődés polarizálódásának ilyen alapon történő felszámolása a jövő egységes zenekultúrájának alapfeltétele, annak a szinté­zisnek, mely nélkül a zenemű­vészet új virágkora teljesen el­képzelhetetlen. . Zenészeinknek és közönsé­günknek közös érdeke és egy­szersmind feladata, hogy ebben az irányban az első lépéseket megtegyék. Kör bér Tivadar A pártoktatás új vonásai Tavaly minden eddiginél jobb eredménnyel zárult a pártokta­tás Bács-Kiskun megyében. A korábbinál többen vettek részt benne párttagok és pártönkívü- liek, a tanfolyamok és előadás- sorozatok nagy látogatottsággal és tervszerűen zajlottak le. El­értünk oda, hogy elmondhatjuk: szervezetileg a megfelelő szín­vonalon áll a pártoktatás. A to­vábbiakban főképpen a tartal­mi kérdésekre kell fordítani az erőt. így értékelte a tavasszal zá­rult évadot a megyei pártbizott­ság, és az idei évad előkészíté­sének ez volt a vezérelve. Az eredményekről és az eddigi ta­pasztalatokról Papes Béla. elv­társtól, a megyei pártbizottság propaganda és művelődési osz­tályának munkatársától érdek­lődtünk. — Bár a pártoktatás szerve­zői és a propagandisták valóban rászolgáltak a dicséretre az el­múlt évadban, maradtak azért még adósságaink is erre az esz­tendőre — mondotta. — A múlt évadban 26 községben nem volt semmiféle pártoktatás, s kevés helyen sikerült megindítani a tanfolyamokat a tanyai, pusztai területeken. Mit tettek az évad előkészíté­se során annak érdekében, hogy mindenüvé eljusson a pártokta­tás? — A munka azzal kezdődött, hogy felmértük a fehér folto­kat. Természetesen, nemcsak úgy, hogy mindenüvé eljusson a pártoktatás, hanem abból a szempontból is vizsgálódtunk, hogy hol, milyen oktatási for­mákra van lehetőség, melyek lesznek a leghasznosabbak azon a területen, milyen érdeklődés várható irántuk és hogyan biz­tosíthatjuk a megfelelő képzett­ségű előadókat. S az eredmény? — Örömmel számolhatok be róla, Hogy ma már nincs egyet­len község sem a megyében, ahol ne tudtunk volna pártok­tatást szervezni. Eljutottunk a tanyákra, pusztákra is. Felhoz­hatom példának a kiskőrösi já­rást. Nehéz terület, sok kis ta­nyaközponttal. Évék óta a me­gyei átlagnál jóval alacsonyab­bak az eredményeik. De elér­tük, hogy az idén már itt is minden községbe, tanyaközpont­ba eljutnak a propagandisták. Olyan, szinte csak a térképről ismert helyeken is megszervez­ték a tanfolyamokat, mint Ba- gibócsa, Botos, vagy Kígyóshát. Az eddig elmaradott községeken belüli fejlődésre pedig elég el­mondanom annyit, hogy az idén a pártoktatásban részt vevő parasztok száma négyezerrel nö­vekedett. Ami pedig a nagyobb községeket, városokat illeti, jel­lemző, hogy a munkások száma 1500-zal nőtt. Természetesen, a felmérések során felderített fe­hér foltokat egyszerre nem lehe­tett felszámolni. Viszont a meg­maradt feladatokkal máris úgy számolunk, mint a következő évad pártoktatásának tartaléká­val. Hogyan kell értenünk az idei évad legfontosabb célkitűzését, a tartalmi színvonal emelését? — Az évadnyitó tanácskozá­son Glied Károly elvtárs, a me­gyei -pártbizottság titkára a kö­vetkezőképpen fogalmazta meg ezt: Ha nem segít az emberek tudatának formálásában és nem nyújt segítséget a gazdasági eredmények javításához, akkor eredménytelennek tekintjük a pártoktatást. Eredménytelennek tekintjük még akkor is, ha egyetlen foglalkozás sem ma­radt el, ha minden előadáson teljes létszámmal meg is jelen­tek a hallgatók. Hogyan gondoskodtak az idén a tartalmi munka további javí­tásáról? — Ez igen sokrétű feladat. Közülük csak néhányat monda­nék példának. Először is: igen gondosan válogattuk ki a pro­pagandistákat. Azokat az elv­társakat bíztuk meg az előadás- sorozatok és tanfolyamok veze­tésével, akik egyrészt kellően képzettek, másrészt a tudás mellett megvan bennük a meg­győzés képessége is. A lelkese­dés, az erkölcsi adottságok. Gondoskodtunk arról is, hogy felfegyverezzük propagandistá­inkat a szükséges pedagógiai is­meretekkel. Sokan ugyanis bir­tokában vannak a megkívánt tudásnak, a szükséges színvona­lon ismerik a marxizmus—ie- ninizmust, de nem jártasak a pedagógiában. Tanfolyamokat rendezünk tehát számukra, hogy tudatosan és jobban végezzék a munkájukat. Bizonyos „admi­nisztratív” intézkedéseket is tettünk. Azért mondom idéző­jelben, mert látszólag papír­munkáról van szó csupán, ami­kor minden propagandistától megköveteljük, kezébe adjuk a tájékoztatót, amely pontosan tartalmazza, hogy az irányítása alatt álló tanfolyammal mit akarunk elérni, mire akarjuk a hallgatókat megtanítani, mire akarjuk őket nevelni. De, hogy mennyire nem papírmunkáról van szó, az majd meglátszik akkor, amikor az ellenőrzések során nemcsak azt vizsgáljuk, hogy megtartják-e rendszeresen a foglalkozásokat, és hogy azo­kon hányán vesznek részt, ha­nem azt is, hogy a tanfolyamok megfelelnek-e a tartalmi köve­telményeknek ? Hogyan ellenőrizhető ez? — Mindenekelőtt a termelési eredmények növekedésével. Egy szemléletes példát: Ebben az esztendőben már valamennyi gyenge termelőszövetkezetben van pórtoktatás. Ha javulás ta­pasztalható a termelési ered­ményekben, abban nyilvánva­lóan a pártoktatásnak is része lesz. Már csak azért is, mert ezeken a helyeken lehetőleg gazdaságpolitikai tanfolyamot szerveztünk, amely a termelés­ben közvetlenül felhasználható ismereteket is ad a hallgatók­nak. Megjegyzem, hogy a gyen­ge termelőszövetkezetekbe a legjobb propagandistákat küld­tük. De lemérhető a pártoktatás eredményes, vagy eredményte­len volta abban is, hogy több lesz-e az aktív, a közügyek iránt érdeklődő, a közért áldo­zatot is vállaló, a társadalmi tulajdonon őrködő ember a termelőszövetkezetben, illetve általában fejlődött-e az embe­rek gondolkodásmódja ebben az irányban. Sokan még talán ma sem értik eléggé, milyen nagy szerepe van a tudatformá­lásnak, a marxista—leninista ideológia tanításának, a mű­veltség növekedésének mind­ebben. Mi azonban éppen azért fordítunk olyan nagy gondot a pártoktatásra, mert bizonyo­sak vagyunk benne: Ahol az emberek képzettebbek, művel­tebbek, ott hozzáértéssel vesz­nek részt a közügyek intézésé­ben; ahol pedig érzik, hogy törődnek velük és hallgatnak rájuk, ott jobb a közszellem és jobban megy a munka. Köztudomásúan a pártoktatás­ban dolgozó előadók, tanfolyam­vezetők nem kapnak fizetséget a munkájukért. Ez pártm.inka, önzetlen áldozatvállalás. Ennyi sok követelmény nem túlságo­san nagy megterhelés-e azoknak az embereknek, akik a termelő vagy hivatali munka mellett látják el feladatukat a pártok­tatásban. — Megesik, hogy szemünkre vetik: mindig kitalálunk valami újat. Pedig nem mi, a központi irányítás dolgozói találunk ki új, jobb módszereket az író­asztal mellett, hanem maguk a propagandisták dolgoznak egyre jobban, ahogyan változó éle­tünk napról napra növekvő igényei tőlük megkívánják. A mi dolgunk csupán a megyé­ben dolgozó 1200 propagandista tapasztalatainak összegezése. Összegyűjtjük ötleteiket» glazdag tapasztalatanyagukat, azután formába öntjük és elterjesztjük ismét közöttük. Nem nekünk, hanem nekik köszönhető, hogy jobb a pártoktatás, nekik kö­szönhetők az új módszerek, az évről évre jobb eredményeik. S ha akad is panasz, mindegyi­kük megteszi kötelességét, s velünk örülnek a sikereknek is. M. L. ni, addig nincs hiba. Akkor kezd idege- sítővé válni a dolog, amikor az újság ezt nem vallja be, hanem szemforgató rafi­nériával igyekszik azt a látszatot kelteni, mintha a bájos hajadonok valamiféle funkciója lenne otf, ahova tették — azon­túl, hogy lélekvidámító látványt nyújt. L áttam például egy képet valame­lyik napilapban. Egy igen szép, szőke leányzó tartott igen kecsesen egy cső kukoricát. A magyarázó szöveg sze­rint Cicivarek Amálka, a tsz pénzügyi előadója mutatja a kukoricaföldön, hogy milyen gazdag termést hozott az idén a fészke sír ágy ázott tengeri. Nem kell hozzá nagy ész, hogy az ember kitalálja: Amál- kát a derék fotóriporter karon kapta a tsz irodájában, elhurcolta a legközelebbi ku­koricatábláig és részletesen elmagyarázta neki, hogyan kell úgy mutatnia a szép termést, hogy sudár alakja, nem különben szélfútta szőke tupírja is jól érvényesül­jön. Mert hiszen a kukoricát — ha nem is ilyen finom mozdulattal — megmutat­hatta volna a közelben tébláboló, söprű- bajszú agronómus, sőt Juli néni is, aki éppen a szomszéd sorban tbr+e a csöveket. De a fészkestrágyázással „vonalasítotf hölgyfoto még hagyján ahhoz képest, amivel pontosan egy héttel ezelőtt talál­koztam a másik újságban: Az irodalmi oldal alján szerelmi val­lomás, csengő-bongó rímekbe szedve. Mel­lette fekete kontyos leányfej. A portré és a versike félreérthetetlenül összetartozik, ezt jelzi a köréjük vont keret. /J fénykép egy leány képmása, akit mondjuk Pattantyús Vicának hív­nak és mondjuk szövőnő valamelyik üzemben. Ha a költő neki vallotta a for­ró szavakat, akkor enyhén szólva gusz­tustalan ország-világ elé tárni, hogy ki szította bene az égig lobogó lángot. Ha nem — és erről meg vagyok győződve —, akkor mi köze van mindehhez éppen Pat­tantyús Vicának? De képzeljék el — ami különben igen valószínű —, hogy a szép fekete hajadon- nak vőlegénye van. Ö vajon mit szól eh­hez? Vagy mit szól a költő imádottja, aki lehet, hogy éppen szőke és ibolyakék sze­mű. És mit szól a költő és mit szól a...? Szóval mit szólnak ehhez mindazok, akik nem szeretik a rózsaszín naplementét őzikékkel és a szerelmes verseket natu- ralisztikus arcképmásokkal egy keretben —• magyarán: nem kedvelik a giccset. Békés Dezső % A női báj a sajtóban /§ sajtóban megjelentek a bájosabb- nál is bájosabb hölgyeket ábrázoló fotográfiák. Aztán napvilágot láttak azok az írások — ugyancsak a lapok hasábjain — amelyek egyszer tréfásan, máskor igen szigorúan pálcát törtek a szerkesztők fö­lött, akik eléggé el nem ítélhető módon arra használják a női szépséget, amire a szaloncukorgyárak a szép, színes sztani- olt: árujuk tetszetős csomagolására. Szóval jöttek a képek - és micsoda ké­pek — aztán jöttek a helytelenítő írások, aztán... Na, és mi történt aztán? Sűrűn tömött sorban, ellenállhatatlanul, jöttek és mindmáig jönnek a szép nők az első avagy az utolsó, avagy bármelyik oldalon, szőkén, barnán, bundában és bikiniben, kalapban és anélkül. A tanulság kézzelfogható: a női báj még képen is erősebb, mint a józan böl­cselet. No, de ennél nagyobb bajunk so­hase legyen — mondtam én már tavaly is és mondom most is. Emiatt nem érde­mes tollat ragadni. Amíg a szép nők csak azért szerepelnek, mert egyszerűen szé­nát• 6a ehhnl knvpt.kp.zölea iá ráiuk néz-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents