Petőfi Népe, 1964. október (19. évfolyam, 230-256. szám)
1964-10-04 / 233. szám
Wein träger Adolf: Reggeli után. wwwwwiwww>mwwm<www>,www*,w><w>*m,w>ww>,>***iw^^ ■ OKTOBER 5-én 100 esztendeje, hogy Madách Imre, a nagy magyar drímaköltő meghalt. Halálának évfordulóján tisztelettel emlékezünk meg róla, hiszen művével, Az ember tragédiájával legnagyobb drámaköltőink között foglal helyet. Madách Imre a nemesi liberalizmus talaján állt és ez határozta meg viszonyát kora társadalmi, politikai és erkölcsi nézeteihez. Eljutott az 1848— 49-es szabadságharc helyes értékeléséig, de — nem volt forradalmár. Irodalmi tevékenységének teljes kibontakozásáig hosszú és küzdelmes utat kellett megjárnia. Irt verseket, történelmi drámákat, novellákat. Korai művei közül említésre méltó a Lantvirágok című verses füzete, továbbá a Commodus, Csak tréfa és a Férfi és nő című drámái. 1861-ben egyik drámájának kéziratát Pestre vitte és Arany Jánosúál kopogtatott vele, hogy véleményt kérjen tőle művéről. Arany János el is olvasta a kéziratot és bírálata nyomán a halhatatlan mű, Az ember tragédiája hamarosan kiadásra is került. Halálának százéves évfordulóján elsősorban Az ember tragédiája írójára gondolunk, hiszen valamennyi műve közül elsősorban ez szerzett neki kora és az utókor részéről is maradandó elismerést. Művének irodalma igen terjedelmes, nemcsak magyarul, hanem számos európai nyelven is játszották a világ minden részén. Volt idő, amikor helytelenül ítélték meg értékét, ezért egy ideig nem szerepelt a színházak műsorán. Ma azonban Madách alkotása a Nemzeti Színház állandó műsorszáma és a Szegedi Szabadtéri Játékok állandóan ismételt kiemelkedő darabja. AZ EMBER TRAGÉDIÁJA 15 szinből áll. Az első három és az utolsó, mintegy misztikus keretbe foglalja az emberiségi történetét. Foglakozik a múlt- i O dakint tombol a ferge- teg. Apokaliptikus villámok hasogatják a sötétséget. Végtelen szürke esőcsíkok pas- kolják a vonatablakot. A folyosón álldogálók meg-megrezzen- nek a nagy dörgésekre, melyek a gyorsvonat zakatolását is elnyelik. A szüntelen égzengés és a vonat dörömbölése olyan hatást kelt, mintha üres, göröngyös vasgömbön szaladna a szerelvény. A szőke és barna kislány jól érzi magát. Komoly, szemüveges, vasutas egyenruhás fiatalember fedezete mellet épp egy puRkancs képű, vörös kis mit- ugrász ostromát állják. A kis dugacs fiú harsányan hahotázik üres kis szellemeskedésein; ezen legalább nevetni lehet. Mindenáron bizonyítani akarja, hogy ő bizony tavaly is kellemes ismeretségeket kötött Halasra bejáró diáklányokkal. Olyanokat szórakoztak, hogy csak no. De mennyien voltak! Hogy is hívták őket? ..: — teszi fel magának a kérdést, s ahogy ösz- szeráncolt homlokkal, az erőlködéstől majd megfeszülve számlálná az ujjain, sehogyse jut eszébe az a rengeteg. . — Ott volt a Csöpi... meg ... meg ... tudja az ördög, ki még. Mivel úgy érzi, ezzel jogot nyert a közeledéshez, annyira széttámaszkodik a keskeny folyosón, hogy szinte ráborul a szőkére. Majd — mikor az odébb húzódik —, a barnára. A barna hirtelen sikkant, elugrik a fülke ajtajától. Hát persze. Nincs üveg az ablakán, csak a zöldesszürke vászonfüg- Azt rántották fel belülről, közben a hátulján is végigszakadt. De már meg is vigasztalódik. Két kiskatona dugja ki a fejét. Ki is jönnek. Egyikük vállas, fekete fiú, keskeny bajusszal, a másik előresimított frizurája, szőke gyerek. A vakarcs legény láthatóan megszeppen. Még falrengetőb- beket röhög, mintha viszketeg- ség bántaná, sőt „átkaroló” mozdulattal igyekszik menteni, ami menthető. Érzi, alul fog maradni a „honvédséggel” szemben. — Ilyen szép kislányok, s nem félnek ebben a zivatarban? — kezdi, nem éppen logikus összefüggésű kérdéssel a fekete katona, s kivillant a viharba. A barna kislány ezért is hálásan mosolyog, mialatt nemet int. — Ilyenkor még szebbek, ha félnek egy kicsit — zárkózik fel a szőke bajtárs kedvesen, én önbátorításért cigarettáért nyúl. Talán az „örök” női dialektika igazolásaképpen — mert nem hozzá beszélnek — visz- szaszól a szőke kislány. Morcosán, elutasítóan. — Kopjanak le! Katonák nem érdekelnek ... A fess egyenruhás, állandó- ” an hallgató vasutasfiú kihúzza magát, megdicsőülten szippant egyet cigarettájából. Az alacsony, vérmes lovag mintegy nekigyürkőzésképpen megrántja sötétkék ingkabátja ujját. A katonák támadókedvét nem ingatta meg a kis koccanás. Aki harcászatot, taktikát, stratégiát tanul, tudja értékelni a nyugodtságban rejlő erőt. Szemük se rebben. Mintha nem is hallották volna a gorombaságot. A fekete lassan, szilárdan kérdi. — Van neked bátyád? — Nem tudom, mikor őriztünk együtt disznót? — replikázik a szőke, míg barátnője menekülő szemmel lesi cipője orrát; látszik, kényelmetlen neki társnője régimódi flörtölése. — Igenis, hogy van bátyám. Mit szól hozzá? Most vonul be. A bajúszos honvéd halvány mosollyal honorálja az új „támadási lehetőséget”. — Na, és mit szólnál hozzá, — folytatja halálos nyugalommal a tegezést — ha te itt áll- nál, és innen nem messze a bátyáddal is ilyen modortalan lenne egy kislány?..; Mi az, hogy „Katonák nem érdekelnek”? A szőke fruskában megszorul a szó. Lassan elpirul. Majd durcásan a visszavágásért — szinte kilöki a választ. — Azért, mert a katonákra nem lehet számítani. Kétszer- háromszor eljöttök velünk táncolni, aztán hütty. — mutatja — repültök. Bolondítjátok a következő lányt. Mi értelme van ilyen ismeretségnek? őst a szőke katona „céloz”. — Tulajdonképpen mit szeretnétek? Hogy azonnal vegyünk feleségül benneteket? Onnan a laktanyából? Annyira sürgős neked, hogy csak így tudsz ránk „számítani”? Hátha éppen azért „szálltak” el eddig mellőled a katonák, mert a természeted nem tetszett? Nézd. Van egy leszerelt barátom. Mint katona ismert meg egy rendes kislányt, végig kitartott mellette, és már házasok. Tavaly töltötte ki az idejét. Azt M< hiszed, ez a fiú más kislányt nem ismert addig? Gyere, kérdezd meg a századot. Nem mondom, neked van mire... — géppuskázza incselkedve tekintetével a kislány hegyes hal- mocskáit, úgy hogy a szőke is, barna is megzavarodva huzgálja még feszesebbre a pulóvert. — De ez nem minden, tudod-e? A házassághoz több is kell... — Igenám, de sok szemtelen is van közietek — magyarázkodik nekihevülten a barna kislány. Örül, hogy enyhítheti a feszültséget. A katonák „szerelvényt lazíts!” hangsúllyal pislantanak össze. Közelebb vonulnak a lányokhoz. A rikító viselkedésű apró civil, meg a vasutas férfias helyzetfelismeréssel visz- szavonul. Helyét átengedi a céltudatosabb harcosoknak. A fekete otthonosan foglal állást a szőke mellett, kgrját a kocsi oldalához támasztja. A kislány nem szabódik, de amint a fiú kezére téved a szeme, felvidulva, pici gúnnyal kontráz az eddigi pedagógiára. — De te nős ember vagy. ott a karikagyűrűd. Arról nem prédikálsz, hogy mit szólna a feleséged, ha látná? Há? Meg- hogy így összetegeződtünk? — Nézd, én nem szégyellem, hogy nős vagyok. A gyűrűt még nem húztam le az ujjam- ról azért, mert lányokkal vagy asszonyokkal szóbaálltam ... Most már ne merjek nővel beszélgetni, mert gyűrű van az ujjamon?... Meg aztán, mondtam én, hogy el akarlak venni feleségül? ... Azon nem gondolkoztatok még, hogy nekünk is hiányzik néha az otthon, szeretnénk többször hazamenni a feleséghez, gyerekhez, csak ezt nem tehetjük, amikor nekünk tetszik. a lányok szemmel látható” lag megtörnek. Szemük különös fényt kap, szájuk kissé kinyílik. Lopva sandítanak a fiúkra, aztán végtelen nyugalommal bámulnak ki az égszakadás-földindulásba. Mint a világtörténelem nagy csatái — ez is eldőlt. Tóth István Űí naptár AKVflRELL parkokon, s néha lomha madarak húznak át a vasárnap délelőttön. Panaszos vonatfútty hasítja szét az ál- mosító csend szürke vásznát. Mustillat, avarillat és az ünnepi húsleves párája kószál a levegőben. Itt-ott télidéző kémények aggatnak leheletnyi felhőket a víztiszta horizontra. Aztán csengő gyerekkacagás hőkkent cikázásra pár napozó, jóllakott darazsat. Labda suhan a sápadt nap felé, s rövidnadrá- gos lábak dobbannak a városszéli pázsiton. Színes melegítés, teniszütőt lóbáló fiúk, lányok igyekeznek a közeli pályára. S egy félreeső pádon ösz- szebúvó pár megszállottan, önfeledten, szomjasan ízleli a másik ajkán a májusról :ttma- radt vágyat. Október.. . Jóba Tibor Időtlen élek két hete. Nem tudom: szombat van, vasárnap, csütörtök-e, vagy péntek-e? Csak lehullnak az esti árnyak s vége a napnak. Ünnepek? Nem azok, amik rőt betűkkel a naptár lapján fény lenek, (a nagy élménynek más betű kell) nevük a mélységbe remeg. Vasárnap — szürke utazás, de szombat — Rila új húsvétja, s kedd-délutáni szép varázs; Trnovo!... S az ottani néma majdnem hogy énekelni kezd az ünnep meghatottságától, csupán a korzózó tömeg figyelő tekintete gátol. Így kéne élni! N Lenne bár karácsony a nap, amelyen megláttalak; s újév, amin kézen fogtál, hogy hinnem kelljen, s a tündöklő vasárnapok, mikor mosolyod rámragyog. Jobbágy Károly KÖKÉNY Üjra letéplek galagonya, som, érzem fanyar ízedet a számban, kökény, a karcos kövek közt virulva kék gyöngyeiddel csalogatsz megint. Nem mondhatok semmit sem biztosan. Imhol elhagytalak titeket réges-régen, s most újra vagytok, valóságosabban mint hajdanta. Az ember visszatér. Egykor sebesre horzsolt lába szárán az ősz eleji nap sugara játszik. Bennetek nem gyümölcsöt — vigaszt lát, szép emléket, a tájban meg valami nagy esélyt. S latolgatván a halvány jeleket, a gyógyulás virágait az arcon — már nem akar búcsúzni tőletek, csak beszívni egy kedves illatot. S lebotorkálni a bokrok közül, fölütni ott, ahol abbamaradt az írás, s elszántabban folytatni majd a régit — a szépség örök hitével szívében, Demény Ottó től, korával és a jövővel. Művében az ember számára igen fontos kérdésekre keresi a választ: tudomány, szabadság, a férfi és nő, az élet célja és értelme, a tömegekhez való viszony, vallás, az elnyomók és elnyomottak stb. A tragédia főhőse: az ember. Ádám és Lucifer, Madách filozófiai nézeteinek képviselői. Eva a női nemről alkotott képét testesíti meg. Az ember tragédiája egy nagy írói tehetség haladó jellegű művészi alkotása. Elismerte ezt a Magyar Tudományos Akadémia is, amikor 1863-ban Madách Imrét tagjai sorába választotta. Madách művészete túllépte hazánk határait. Maxim Gorkij nagy elismeréssel nyilatkozott róla. Napjainkban a Béke Világtanács határozata alapján világszerte megemlékeznek a Madách-centenáriumról. MADÁCH IMRE örökségét az utókor akkor tudja legjobban megbecsülni, ha megtalálja és megvalósítja annak a szinte szállóigévé lett mondásnak az értelmét, amellyel a Tragédia végződik: „... ember, küzdj és bízva bízzál Jósa Iván Kék-ezüst testű autóbuszok' futnak a kamaszkedvű szél cibálta jegenyékkel szegett betonon. Még langyos fény ömlik szét a tájon, de az ég burájának színét mind áttet- szőbbé oldják a hű- vösödő éjszakák. Tömegével ki tudja honnét érkezett katicabogarak szé- delegnek ablakom peremén, de már nem becézem őket ujjhegyen, játékosan, mint tavasz jöttén. Hosszúra nyúlt árnyak fekszenek a hervadásba áléit MADÁCH IMRE halálának századik évfordulóján Hódítás
