Petőfi Népe, 1964. szeptember (19. évfolyam, 204-229. szám)
1964-09-02 / 205. szám
1964. szeptember 2, szerda 5. oldal a. Özvegy menyasszonyok A komédia álarca mögött többnyire komoly társadalmi igazságok rejtőznek. Ezért is népszerű műfaj a vígjáték, ezért tudott például milliók szívéhez férkőzni Chaplin, a nagy nevettető. A közönség szeret nevetni, a jó vígjáték legalább úgy kell, mint kiszáradt földnek az eső. Frissebb lesz tőle az élet, termékenyebb. Ez a szándék vezétott házassági ígéreteivel. Ennyi a történet, amelyet csendes, finom humoi'ral szólaltat meg Gertler Viktor rendező. Kár, hogy a film vége felé kifogy az ötletekből és a póruljárt, özvegy menyasszonyokat is elejti. Pedig milyen ragyogó ötletté lehetne például kerekíteni azt, hogy a nyomozó rendőrtiszt maga is kipróbálja a nőcsábítás *IP1 Vay IIus és Garas Dezső a film egyik jelenetében. irelhette új filmünk készítőit is. Jót akartak. Harsány bohózat helyett finomabb, mélyebb humorral pellengére állítani a mai életünk talajába kapaszkodó kispolgári szemlélet fonákságait. Fedor Agnes novellájából Bencsik Imre, Borhy Anna és Kovács Nándor írta a forgató- könyvet. Szellemesen, jó érzékkel. Magyar filmben rég hallottunk ilyen talpraesetten szöve- gezett párbeszédeket. Az ötlet is kitűnő. Kormos József, ez a mulatságosan esetlen, kajlafülű, modern, 'pesti „Casanova” rakásra szédíti a „szebb lelkű” hajadonokat, bőkezűen osztogaősi módszereit, szentimentális fogásait, Sajnos, mindez vázlatban marad. Ettől eltekintve a film kellemes, szórakoztató, különösen a színészi alakításokra érdemes odafigyelni. Garas Dezső bőhumorú házasságszédelgőjére, Pécsi Sándor finoman megformált rendőrtisztjére, Szakács Sándor nagyszerű karakteralakítására és Rajz Jánosra egy rövid, de mulatságos jelenetben. A menyasszonyokról is olyan kiváló művészek festenek eleven, találó portrét, mint Mezey Mária, Máthé Erzsi, Sütő Irén, Soós Edit, Békés Itala és Vay Ilus. Szezon végi „leltárkészlet“ a kecskeméti strandról Érdekes gyűjtemény: két papírzsákban sokféle használati tárgy vár gazdájára a kecskeméti rendőrkapitányságon. Megannyi a napokban, a strandidény végén került elő a fürdő területéről, s a kabinokból. De nézzük csak a listát: gumimatrac, pokróc, úszótömlők, búvárszemüvegek, női pulóver, motorosszemüveg, egy halom törülköző, nylonkendő, kisebb- nagyoWb labdák, fürdőköpeny, fürdőnadrág, gyermeknapozó, egész fésűgyűjtemény, óra, fényképezőgép, strandpapucs, háló (szatyor). Nem túlságosan gondos gazdák elhagyott tárgyai. Nehezen elképzelhető, hogy például a fényképezőgép, az óra, vagy éppen a gumimatrac tulajdonosa ne vette volna észre a hiányt. És mégsem kereste. Akárhogy is van, a bő választékú holmi várja a gazdákat, akik a Kossuth tér 3. szám alatt, az első emelet 24-es szobájában jelentkezhetnek elveszettnek hitt tulajdonuk birtok- bavételéért. Vége a játéknak E ste. Nyolc óra tájt még élt, pezsgett itt minden. A „nézőtér” fölött imbolygó kupolába hajoltak össze az ősfák. Olyan sötét volt, hogy a Hold se látszott az égen. Most mintha ezüstlámpát gyújtottak volna. Csend, temetői nyugalom. Egy órával ezelőtt, lárma, nevetés har- sant. Fejek hajoltak össze a keskeny lécű padokon, párok fogták egymás vállát a vastag törzseknek támaszkodva, gyerekfűzér csi- viielt a virágágyak kőperemén. A kör sétány szélén fekete vetítőgép zümmögő 't Hosszú, legyező alakú fénypászma világitotta meg a „kastély” oromzatán fehérlő vásznat. Ezen, mint ablakon át tritt bennünket a művészet varázsa egy másik — képzelet szülte, mégis jelenlevő világba. Itt civakodott előttünk, köztünk az a pamacs bajszú cári liszt és a temperamentumos úrnő. Mellettünk hadakoztak, játszadoztak az ócska m'—dályi kkal... Ott, annál a kőpillérnél szakaál le a pad a katonával... AA őst már üres a sétakert, hallgat minden. Bántó józansággal bámulja a Hold a sziklamellvérte- ket, csipkés pilléreket. Misztikus homály, borzongató sötétség les- kelődik a bolthajtások alól. A varázsablak — a fehér vetítővászon — megmozdul. Valami láthatalan erő vonja felfelé. Szaggatott ütemben halad feljebb feljebb a Bányai Júlia Gimnázium, a nemrég még élő díszlet büszke bástyáin. Aztán valaki behúzza. Az éles fekete árnyékokkal behintett parkon svájcisapkás férfi siet át. Bentről jött, az iskola kivilágított aulájából. Mint titokzatos éji jelenés tűnik fel a színen, tesz-vesz, szétszereli az alvó vetítőgépet. Hosszú kabátja bő, mint a malaclopó. Hűvös van és a férfi haja mintha fehéren csillanna. Az árnyékok szeszélyes labirintusából kimozdul a kamera szigorú mértani formájú négyszöge. Láthatatlan „száránál” fogva oson be vele a gépész az épületbe. Mintha bűvész parancsolta volna oda, egy kabátos, egyszerű frizurájú nő terem a világos sétányon, ö is ott volt eddig az álomba borult színtéren, de az árnyékok fogva tartották. Az aranyló kavicsos sétaút szép hátteret ad nyugodt mozdulatainak... Segít elhordani a vetítés eszközeit. S iájcisapkás párja megint megjelenik az iskola kapujában. /Imint távolodik a villanyfénytől, úgy válik alakja mozgó árnyékká. Két karja félig magasba emelve furcsa kanyarintá- sokat tesz. Mint két pókláb. A vezetéket csavarja fel. Mindketten gyorsan, némán dolgoznak. Percek alatt eltűnik minden. A fák, virágok, bokrok megmerevednek, mint fölöttük a robosztus épület kövei. Nemsokára egy emberpár ballag kifelé a kis park sötétjéből a neonfényes, tágas főtérre. Nagy táskát, több csomagot cipelnek. Szótlanok, alakjuk kissé görnyedt, lépteik most már fáradtak, de azonos ütemü- ek. Házaspár? Minden bizonnyal. A kultúra áldozatos napszámosai. Akiknek vidám történeteket, ismeretgazdagító érdekességeket vetítettek, nemsokára alszanak már. Almukban talán mosolyogni is fognak. Reggel talán, az új nap kezdetén eszükbe jut pár pillanatra az a kellemes másfél-két óra, melyet a szabadtéri filmvetítésen töltöttek. Gondolnak arra a pár emberre is, aki — emlékezetükben „személytelenül” maradva — a szórakozást szellemi felüdülést szerezte. Akikre azonban olyan nagyon nem is figyeltek, hiszen mindig az a fontos, ami a fehér vásznon történik. A két ember egy- re távolodik. Hajuk mintha valóban fehér lenne. Vagy a neonfények simogatják őket? Tóth István Sikersorozat i Az elmúlt napokban emlékezetes élményben volt része Baja és a környékbeli községek lakóinak. A tíznapos vendégszereplésre hazánkba érkező belgrádi „Vukica Mitrovity” ének- és táncegyüttes a bajai járási-városi pártbizottság meghívására a járásban több helyen tartott előadást. Kitűnő — eredeti délszláv táncokból, dalmát népdalokból — összeállított műsorukat zsúfolásig telt nézőtér előtt mutatták be Katymá- ron, Bácsalmáson, Garán, Hercegszántón és a Bajai József Attila Művelődési Házban. Az együttes tagjai jelenleg a Balaton partján pihenik ki a szereplés fáradalmait, majd Budapestre mennek és 30-án az Építők Rózsa Ferenc Művelődési Házában mutatják be műsorukat a fővárosi közönség előtti 16. — Csak semmi idegeskedés! Hogy én ki vagyok, az nem fontos. De azt megmondhatom, hogy mit akarok. A Lefu-146-os gáz képletét. — Minek az magának? — Szenvedélyes képletgyűjtő vagyok. „Hiszen ez egy kém! Egy valódi kém!” — Itt a papír és a ceruza ..: Egy órát adok magának! Egy óra múlva visszajövök! „De sok ilyen filmet láttam már a televízióban, moziban — gondolta Zimányi. — Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer én is... De most mit tegyek? ...Semmit... A végén úgyis megmentenek ... Légy teljesen nyugodt! Az utolsó percben úgyis befut a rendőrség és megmentenek... A kémfilmek mindig így végződnek ...” Egy óra múlva a kém visszajött. A pisztoly most is ott volt a kezében. — Na megcsinálta? — Eszemben sincs! — válaszolta fölényesen a kutató. — Űúgy? — Ügy. — Álljon a falhoz! — Kérem, ahogy parancsolja ... — Ebben a pisztolyban hat golyó van ... — Szabad megnéznem? Még sohasem láttam revolvert... „Jó idegzetű pasas — gondolta Mr. Varga. — Azt hittem, hogy egy begyulladt, nyamvadt tudóssal lesz dolgomé — Álljon a falhoz! — Így jó lesz? A kém lenyomta a ravaszt. Dörrenés. Füst. Zimányi érezte, hogy a jobb füle mellett süvít el a golyó. Lehunyta a szemét. „Meg fognak menteni! Türelem! — biztatta magát. — Az utolsó pillanatban itt lesz a rendőrség. Ne idegeskedj!” — Még öt golyó van a pisztolyban. Nem gondolta meg magát? — Nem. — Oké. Bumm! Most a bal füle mellett süvített el a golyó. — Leírja nekem a képletet? — Nem. — Jól meggondolta? — Jól meggondoltam. Bumm! A golyó a feje fölött fúródott be a falba. Érezte, hogy vakolat hullik a fejére. „Ennek a fickónak drótkötélből vannak az idegei — mondta magában a kém. — Vagy egyáltalán nincsenek is idegei.” Eldördült a negyedik lövés, majd az ötödik. Bumm, bumm! Az egyik golyó Zimányi bal cipőjének orra előtt ment be a padlóba, a másik a jobb cipő előtt. — Már csak egy golyó van a pisztolyomban, de ez a szívébe megy, ha nem hajlandó leírni a képletet! — Nem írom le! „Ez az én formám — siránkozott Mr. Varga. — Pont egy ilyen pofával kellett találkoznom ... Ilyen pechem is csak nekem lehet...” — Harminc másodpercet adok..: „Mi lesz, ha nem mentenek meg az utolsó pillanatban? — gondolta ijedten a vegyész. — Á, az nem létezik..; Az teljesen szabálytalan lenne.” — Huszonöt másodperc! —az ügynök idegesen rágta a szája szélét. — H úsz .. j tizenöt.. j tíz i .. „Még tíz másodperc. Igazán jöhetne már a rendőrség. Miért várnak mindig az utolsó pillanatig?” — Nyolc... hét.: s hat. Zimányi a feleségére gondolt. „Szeretlek, Emmike, és bocsáss meg nekem!” — öt másodperc;;. három... kettő. „ „Még két másodperc, aztán mindennek vége...” A kém nagyokat nyelt. A keze remegett, torka kiszáradt. — Egy másodperc! Felemelte a pisztolyt és célzott .. 5 Abban a pillanatban kitárult az ajtó és megjelent a rendőrség. Mr. Varga kiejtette kezéből a revolvert, és felemelte a karját, * A rendőrséget Emmike riasztotta, aki az ablakból látta, hogyan cipelik el a férjét. — Szeretlek, drágám! — mondta Zimányi. — Nagyon szeretlek! — Remélem, nem a Lefu-156 beszél belőled? A vegyész nevetve szorította magához az asszonyt. * A tudósok talán még ma is vitatkoznak, talán még most sem döntötték el, hogy szükség vane a Lefu-gázra, vagy nincs szükség. Kérem, kdves olvasóim, döntsék el önök! VÉGE.