Petőfi Népe, 1964. szeptember (19. évfolyam, 204-229. szám)

1964-09-06 / 209. szám

HA Eltűnt egy szeg az üzemben. Hogy ki lopta el, nem tudják. — Na és? Azt mondod, el­loptak egy szeget. Talán azt hiszed, hogy nélküle nem élünk meg?! — kérdezte a Munkás. — Micsoda ötlet! Ha egy kalapácsot lopnának el, az már más. De egy szeg, ugyan! Eltűnt egy kalapács. Hogy ki lopta el, nem tudják. — Na és? Azt mondod, el­loptak egy kalapácsot! Talán azt hiszed, hogy kalapács nél­kül nem tudunk dolgozni? — kérdezte a Mester. — Micso­da felfogás! Ha egy forgan- tyústengelyt lopnának el, az igen! Ellopták. Hogy ki — nem tudják. — Na és? Talán egy nyamvadt forgantyústengely miatt leáll a termelés? Fenét — így a Művezető. — Ha-ha- ha, még ilyet! Ha egy turbi­nát lopnának el, azt nevezem! De egy forgantyústengely... — és legyintett. A turbina is eltűnt. A tet­test nem találják. — Na és? Talán amiatt az egy turbina miatt nem telje­sítjük a tervet? Dehogynem! — dörgött az Igazgató. — Még ha egy vízierőművet lopná­nak el, azért érdemes lenne szólni. De ezért? Ugyan... Nos, ha attól a Munkástól a fésűjét, a Mestertől a töltő­tollát, a Művezetőtől az órá­ját, az Igazgatótól a kalapját lopnák el, mindegy lenne ne­kik? Vajon mit szólnának ak­kor, he? A Junoszty-ból fordította: Ferencz Győző Ismerek egy embert, aki a pokol mélységes fenekéről ke­rült a napfényre. Nem valami vigasságos alkalom hozott ösz- sze vele, hanem egy sajnálatos módon gyakori látványnak vol­tunk tanúi, így melegedtünk össze. A pályaudvaron feküdt egy részeg ember. A járókelők elein­te ki kerülgették, de végül is akadt valaki, aki rendőrt kerí­tett valahonnét. A rendőr igye­kezet lelket rázni a gyámolta­lan atyafiba, de miután ez nem sikerült, telefonált a fehér ko­csiért. Hamarosan meg is jelen­tek a mentők, és megpróbálták a szeszes embert a kocsiba ten­ni. Ekkor azonban csoda tör­tént, a részeg hirtelen életre kelt és menekülni próbált. A markos rendőr elkapta a kar­ját és csak tessékelte befelé a kocsiba, A kóíyagos ember elein­te ijedt rimánkodással, majd pe­dig gorombasággal igyekezett magától elhárítani a mentők gondoskodását. Végül mégis győzött a szelíd erőszak, és az alkohol prédáját elvitte a fe­hér kocsi. A hirtelen összerekedett tö­megben mellettem állott egy negyvenévesnek látszó jól öl­tözött férfi. Ahogy a kocsi el­robogott, csaknem önmagához beszélve szólt: — Engem ötször vittek így é a mentők... A közelállók összenéztek mindenki magyarázatot várt. fi folytatás azonban elmaradt legalább is a tömeg részére. Az­tán ahogy a szenzáció szerte foszlott, a tömeg is szétszéledt Leültem a téren egy padra, é. egyszer csak mellém telepedet az én emberem, akit ötször vit tek így el a mentők. Jobbal megnéztem: tiszta sima arca bizalomgerjesztő nézés, kicsi kopaszodó értelmes fej. Zsebé bői kikandikált a Les Lettre Francaises legfrissebb száma. Így ismerkedtünk össze. A lejtő fizikai törvénye Zs. Lászlónak hívják, főköny velőhelyettes az egyik élelmi szeripari vállalatnál. Elbeszélő séből megdöbbentő erővel raj zolódik ki egy ember sorsa, ak rákerült a lejtőre, és amiko már a legmélyebb poklokat i megjárta, irtóztató szívóssággá és példátlan akaraterővel kimá szott a posványból. Ma pedi; elmondhatja magáról, hogy so ha a boldogság ilyen magasla tát nem tudta elképzelni, ami lyenen ő most jár. — Fiatal hadapród koromba] kezdtem rászokni az italra, - meséli. — A katonaságnál sol volt az alkalom, szüleim jómó dú kisiDarosok voltak, pénzen volt bőven, gondom pediglel semmi. A Horthy-katonaságná Á pokolból jött ember lős akkor mindjárt megígérte, hogy ha szándékomban áll, hol­nap már munkába állhatok ná­luk. .. Hát mit szólhattam erre? Zs. László másnap már dol­gozott. Mint mondja, ott a személy­zeti osztályon valami csodálatos változás ment végbe benne. Ti­tokzatos érzés átgyúrta bense- jét, és amikor kilépett a gyár kapuján, úgy érezte, hogy egész rongyos múltját benne hagyta, és egy egészen új ember jött ki a kapun. Hazament a csa­ládjához, és ettől kezdve szor­galmasan dolgozott. — Ne higgye, hogy könnyen ment. Az a legnagyobb harc, amit önmagával vív meg az em­ber, és a legnagyobb győzelem önmagunk legyőzése. Hálával gondolok munkatársaimra, akik soha egy szóval sem éreztették velem a múltamat. Pedig mind­nyájan tudtak róla. De legna­gyobb hálával gondolok J-nére. arra a drága kis asszonyra, aki azon a nagy-nagy mélyrehatoló lelki beszélgetésen megmutatta nekem a becsület és tisztesség felé vezető utat. ötször szedett fel a mentő, és vitt be a kór­házba, mint egy utolsó kapca­rongyot. .. Utálattal és végtelen szégyennel gondolhatok ezekre az időkre... Jltei'l kerestél meg barlangot laktam mért kerestél meg hegyéire űztél fogas szegélynek napszögek sütnek nyakamra láncot füstölgő felhő magához rántott göngyölgetett is sötét haragba lezúdult vélem hegyekbe csapva mért kerestél meg idetapadtam minden kis szélszó átüthet rajtam hálóvá foszlott szétesettségben mindenki csontját csontomban érzem mindenki vágyát feszülve hordom mindenki gondja burjánzó gondom hagyhattál volna barlangot élnem kicsi gondok közt kis békességben most bennem gyűl ki gyötör a fényed halálig égni mért kerestél meg Raffai Sarolta vendégére. Jól tudta, nem első­sorban a barátság vezette a Wolowska utcába. Az ügyész röviden elmondta a mai nap eseményeit és nem titkolta a várható következmé­nyeket, amelyek az ügyre és személy szerint reá várnak a ti­tokzatosan eltűnt iratok miatt. — Ki kell húznod engem a csávából — folytatta. — Nem én vagyok az oka mindannak,- ami történt, de ugye megérted, ez nemcsak az említett ügyön csat­tanhat, hanem az én pozíció­mon, sőt magán az ügyészségen is. Különösen azért, mert én magam kértem, hogy bízzák rám a „fehér gengszterek” ügyének kivizsgálását, és Kalinkowski az én pártfogoltam volt. Szeretem ezt a fiút és azért akartam, hogy őt osszák be mellém segítőtárs­nak. Az őrnagy elmosolyodott, mi­közben barátját hallgatta, aki láthatóan csak a saját gondjá­val, bajával volt elfoglalva. — Lehet, hogy a táskát egy­szerűen csak a benne levő ér­ték miatt lopták el és a doku­mentumokat a tolvaj valahol el­dobta, mert számára azok az iratok nem jelentenek semmit — közölte feltevését az őrnagy. (Folytatása következik.) elrabolt képek híres esete, Vla- dislaw Baczynski, a többszörös gyilkos, a hírhedt „ördög” el­fogása — mindez felhívta a feje­sek figyelmét a tehetséges és érdekes módszerekkel, koncep­cióval dolgozó nyomozótisztre. Ennek a figyelemnek az ered­ménye két sáv és csillag lett az egyenruhás vállpántján. S Krzy- zewskit áthelyezték a fővárosba, a rendőr-főparancsnokságra. Az őrnagy csaknem egy fél­órával később érkezett haza. Közölte feleségével: Olyan éhes, mint egy farkas, és kikérdezte barátját az ügyészség új hírei felől. Remek hangulatban volt. A zambrowai utazás nagysze­rűen sikerült. Tetten érték a helybeli kovácsot, aki összevá­sárolta az alumínium edénye­ket és belőlük „házi módszer­rel” ötzlotysokat csinált, s ily módon „könnyített” az állami pénzverdén. — Nagyszerű üzlet volt ez! — nevetett az őrnagy. — Egy lá­basból, amely alig ötven-hatvan zlotyba került, ez a ravasz fickó több mint kétszáz ötzlotyst gyártott. A hamis pénzt minden csütörtökön, a zambrowai vásá­ron hozta forgalomba. Amikor a házigazda lecsillapí­totta éhségét, és a két férfi egy- egy csésze feketét kapott, az őr­nagy kérdő tekintetet vetett — Jó estét, Jerzy — üdvö­zölte az ügyészt Maria Krzy- zewska asszony. — Már elfelej­tettem, hogyan is néz ki. Hó­napok óta életjelt sem adott magáról. Néhányszor kérdeztem a férjemtől, mi van magával, de ő sem tudott semmit... — A munka, Maria asszony, a sok munka — magyarázkodott az ügyész, üdvözölve a háziasz- szonyt. — Őszintén bevallom, ma sem jöttem volna el, ha nincs sürgős ügyem a férjével. Néhányszor telefonáltam, de senki sem vette fel a kagylót. — Pedig jó a telefon, viszont Stach szolgálati ügyben eluta­zott Zambrwába. Azt mondta, hat óra tájban hazajön, tehát kilenc előtt biztosan megérkezik. Mostanában állandóan utazik. Krzyzewskiék két esztendő óta laktak Varsóban. Azelőtt Stanislaw Krzyzewski, aki a jogi fakultás elvégzése után a rendőrség kötelékébe lépett, előbb mint főhadnagy, később mint rendőrkapitány Wroclaw- ban dolgozott a városi rendőr­ségen, aztán a vajdasági rendőr­parancsnokságon. Néhány sike­rült akció, többek között egy ti­tokzatos gyilkosság felderítése, aminek során az egyetlen nyom egy csontváz volt, amelyen a bal kéz két ujja hiányzott. Maid a Wroclawi Múzeumból A napfényes otthonban Kilencedik esztendeje annak, hogy Zs. László utoljára poha­rat vett a kezébe. Kilencedik esztendeje annak, hogy a tár­sadalom újra magához emelte és újra embert csinált belőle. Mi történt ez alatt a csaknem kilenc esztendő alatt? Meglátogattam otthonában. Múltjának feltárása után bát­ran megtehettem. Gyerekei megnőttek, a na­gyobb tizenkét esztendős, a ki­sebbik tíz. Mindkettő kitűnő ta­nuló, rajongásig szeretik az ap­jukat. És az asszony? Amióta helyreállott náluk a családi és lelki egyensúly, elvégezte a gim­náziumot, tavaly érettségizett., régi munkahelyén az áruforgal­mi osztály vezetője. És a férj? Felesége munkahelyén, ahol akkor felkarolták, megbecsült dolgozója a vállalatnak. Elvé­gezte a könyvelői tanfolyamot, mérlegképes könyvelői vizsgát tett. Kiemelték és jelenlegi munkahelyére tették először be­osztott könyvelési ellenőrnek, fél évvel ezelőtt pedig a fő­könyvelő helyettese lett. „Meg­térése” óta két nyelvet sajátí­tott el, most birkózik a harma­dikkal. Éjiel-nappal tanul, ké­pezi magát, minden gondolata az, hogy régi „bűneit” jóvále- gye a társadalommal szemben. És családjával szemben is. Zs. László hálásan vallja, hogy a társadalom segítése fa­ragott belőle embert. Múltját nem emlegeti senki. Rossz álom volt az egész... Bár Zs. László esete valóságo­san egyéni kérdés, az ügyből mégis üdvös társadalmi tanul­ságokat lehet levonni. Először is mintha egy kissé adminisztratív útra térült vol­na az ajkoholizmus ügye. Elég az intézményesített elvonó kú­ra? Nem, nem elég bizony. Elég a hellyel-közzel felbukkanó vér­szegény propaganda? Dehogy elég. Ennél sokkal többet kell tenni az alkeholizmus kivédé­sére. Az elmondott esetben egy vállalat személyzeti osztálya, il­letve személyzeti osztályvezető­je volt az, aki egy romlásba indult emeber életét gyökeresen megfordította. Így vallja ezt maga a főszereplő is. Ott kap­ta az első és végleges indításo­kat a hátraarc megtételéhez. Zs. Lászlónak — mondhat­juk így — külön szerencséje, hogy ilyen lelkiismeretes sze­mélyzeti vezetővel akadt össze. Természetesen az alkohol elle­ni küzdelem közös üay. Nem­csak a személyzeti osztályok fel­adata a leitőre került embere­ket visszaadni a társadalomnak. . hanem sok seeítséget nvúíthat- nak a munkatársak, az alkoho­lista közvetlen környezetében . élők. És mint Zs. László esete bi- . zonyítja a segítséget érdemes t „megkockáztatni”. Balogh József A közösség ereje segíti... Valahogy a feleségem munka­helyén is tudomást szereztek a rettenetes otthoni helyzetről. Egyik nap azt mondja a fele­ségem, hogy a személyzeti fe­lelősük szeretne velem beszélni. Először megdöbbentem, mert a lelkiismeretem annyira meg volt terhelve, hogy jó szót már senkitől sem reméltem. Hisz nem is érdemeltem meg a jó szót. Hosszas tusakodás után azonban bebáterrkodtam felesé­gemmel a személyzeti felelős­höz. Bájos fiatal asszonyka fo­gadott. Leültetett és órákon ke­resztül beszélt a lelkemre. A családomra hivatokozatt. két ár­tatlan gyermekemre, két drága kicsi gyermekemre. .. Megval­lom, ott helyben zokogásra fakadtam. A személyzeti fele­Elmondja aztán, hogy bele­szeretett egy nagyon szép fia­tal lányba, aki egy gyárban dol­gozott. A tiszta érzés valahogy annyira hatalmába kerítette, hogy abbahagyta a koldulást, kiváltotta a munkakönyvét és beállt szállítómunkásnak. A lány, akit hamarosan feleségül is vett, ismerte a múltját, de nem ismerte mély és rút szen­vedélyét Zs. László azonban akkor annyira a sarkára állott, hogy a munkahelyén megbe­csülték, erkölcsi foltjai felől mit sem tudtak, egy év alatt csoportvezetővé lépett elő. Nem­sokára megszületett az első gye­rek. A szerelem sem elég erős ... A boldog házasság nem tar­tott soká. Az ifjú házas férj kezdett kimaradozni, egyik nap­ról a másikra megváltozott, kö­tekedő, goromba ember lett be­lőle. Fizetéséből úgyszólván semmit sem adott haza. Az asz- szonyka súlyos fájdalmát ma­gába zárta és nagy-nagy sze­lídséggel igyekezett emberét jó útra téríteni. Ám hiába. Ettől kezdve pokol lett az éle­tük. Megrendítő dolgokat beszél el ez a nem mindennapi intelli­genciával rendelkező ember a saját életéből. Talán el sem hi­szem, ha később meg nem lá­togatom az otthonában, ahol saját szememmel és saját fü­lemmel győződtem meg vallo­másának igazságáról. Részegeskedése miatt munka­helyéről elbocsátották, előbb azonban igyekeztek a lelkére beszélni. Ekkor, mivel keresete nem volt, az asszonyka pénzét kezdte elszedegetni. Hitvány, rongy ember lett belőle, mint azelőtt. Felesége egy ízben be­tegállományban volt, és ő vette fel a táppénzt. Csak másnap ke­veredett haza, persze egy fillér nélkül. Volt úgy, hogy amikor a felesége munkában volt, az ágyneműt vitte ki a zsibajra és kótyavetyélte el néhány fo­rintért. Közben megszületett a második gyerek... Még mindig nem tért észre. — Az erkölcsi érzékem — mondja — teljesen elaludt. De azért a jobbik én mégsem pusz­tult ki belőlem teljesen, mert amikor éjszakánként álmatlanul vergődtem az ágyban, sokszor felsírt bennem valami, végte­len nagy sajnálkozás, vagy va­lami ilyesféle, nem tudom, mi­nek nevezzem. Tovább azonban nem jutottam. Amikor másnap felkeltem, titokban a nagyobbik gyerek ruháit vittem ki a zsi­bajra. .. Napokig nem mertem hazamenni. Már teljesen le vol­tam rongyolódva, mint egy utol­só csavargó. Napokig bolyong­tam egyedül, összekuszált lé­lekkel. El akartam pusztítani magamat. De gyáva voltam rá... Remeg a szája, ahogy vissza­emlékszik. — Hihetetlen dolog, de úgy volt: végtelenül szerettem a fe­leségemet és a gyerekeket. De erkölcsileg teliesec Vvéne lí'tfí-ir'.'i ton, és egyszer megtörtént, hogy részeg fővel belovagoltam a pos­tahivatalba, virágot vittem a postamester lányának. Ezt hu­szárbravúrként könyvelték el akkor. Kikerült a frontra, ahol ha­marosan megsebesült, és kór­házba került. Ettől kezdve már nem tudott szestz nélkül élni, ott szerezte meg, ahol tudta. Felgyógyulása után élelmező tiszt lett. A legénység szájától elvonta az ennivalót, elcserélte alkoholra, hogy a szervezetében égő szomjúságot oltani tudja. Aztán újból megsebesült, má­sodik felgyógyulása után haza­rendelték, és leszerelték. — Idehaza nagyon nehéz volt a helyzet — emlékezik vissza — anyám meghalt, apámmal egye­dül maradtunk. Apám műhe­lyében segítettem. Vásárra dol­gozó konfekciós volt az apám, az én feladatom az lett volna, hogy a vásáron áruljam az ő készítményeit. Én azonban el­ittam minden bevételt. Apám egy szép napon kiadta az uta­mat. Bennem pedig nem vo't annyi erkölcsi érzék, hogy jó­vá tegyem bűnömet. Szó nélkül elhagytam a szülői házat. Fel­mentem a fővárosba. — A felszabadulás utáni Ín­séges esztendőben kerültem fel Budapestre. Mikor a forintos világ elkövetkezett, én a Borá­ros téri aluljáróban koldultam. Abban az időben nagyon sokat kerestem. Volt olyan nap, hogy háromszáz forint is összejött. Nappal a fekete szemüveg vé­delme alatt kéregettem, este pe­dig folyt a dajdaj a többi ál­koldus cimborával. Vagyont kol­dultam össze abban az időben. De szét is szórtam... a tisztjelöltnek úgyszólván kö­telessége volt a részegeskedés. Anélkül nem vette be tiszti kompánia. Nem sokat gondol­kodtam efölött, ittam én is, mint a többiek. Egyik részeg nap a másik után akár szolgá­latban, akár azon kívül. Napi­renden voltak a dáridók. Egy kis faluban voltunk gyakorta-

Next

/
Thumbnails
Contents