Petőfi Népe, 1964. szeptember (19. évfolyam, 204-229. szám)

1964-09-06 / 209. szám

4 KIS ÉLETMENTŐ

Egy újsághír volt csupán még évekkel ezelőtt, de megragadta a figyelmemet. Akkor azt mondták, ne írjak róla — rossz hatást váltana ki az utazóközönség soraiban. Nos, már jó idő telt el azóta — s talán nem veszik rossznéven az illetékesek, ha mégis emléket állítok egy kisfiúnak, aki nehéz és váratlan helyzetében helytállt becsülettel.

A vasútoldalban legeltette " a jószágokat. Két tehén és két birka volt a gondjaira bízva. A tehenek nyugodt állatok, nincs velük semmi baj, hanem a két kis birka, mint rakoncátlan gyerekek, folyton elkószálnak. Miska szeme azonban rajtuk, s ha a sínek közé merészkednek, már hajítja is a botot utánuk, mire azok vagy jobb belátásra térnek, vagy nem. Ha nem, akkor következik a haddelhadd, vagyis az ab- riktolás, amit Miska nem csinál szívesen, mert szereti az állatokat, különösen az ilyen gyengébbeket, ügyetlenkéket, de hát néha a legjobb nevelő is elveszti a türelmét. Hát még, ha védencei olyan oktondiak, hogy folyton a maguk baját keresik, mint a Miska két báránya.

Lám, megint a sínek közé álltak, s onnét kapkodják ki a frissen nőtt füvet, amíg csak Miska észre nem veszi őket, s melléjük nem dobja a jó kis nyárfabotot. Azután a bot miatt ő is felkapaszkodik a magasba és ott egy kicsit elidőz.

Kavicsokat szed, s dobálja lefelé, megcélozza a közeli kukoricásból kikandikáló tököket. Aztán elunja és a távíróoszlopokat veszi célba. Majd a síneken pattintja a kavicsokat. Sétál egyet, mint valami várúr, és elképzeli, hogy a távoli fűz- facsonkok emberfejei talán törökök, akik most ostromolják a várat, melyben ő a kapitány. Lehasal, majd fut hirtelen, aztán kúszás következik, ahogy nemrég a közelben gyakorlatozó katonáktól látta.

|>e ni csak, mi az a fur- csa vasdarab ott a sínek mellett? Visszanéz a jószágokra, azok most békésen legelnek. Hát nekiiramodik, s már ott is áll az ismeretlen tárgy mellett, nézi, vizsgálgatja, majd a vonuló sínszalagra fut a tekintete. Egy helyen megszakad a nyílegyenes vonal. Semmi kétség, egy törött síndarab hever előtte, s a sínpár egyik oldalán pontosan ekkora darab hiányzik. Mikor pattanhatott el, ki tudja? Azaz, a tehervonat ment el utoljára, csak akkor történhetett. Talán az utolsó kocsi vágta ki. Talán már meg volt repedve a sín és...

Majd egy borzalmas kép villan eléje. Vonatszerencsétlenség. Apja mesélt róla. Még a háború alatt történt, de akkor azt szándékosan csinálták a németek. Felrobbantották a síneket. Hallgatni sem bírta, amit erről beszélték kártyázás közben, csakúgy szórakozásból a füstkarikákat pöfékelő férfiak. S ha néha mégis eszébe jutott ez a történet, elfogta a félelem, s még álmából is félriadt éjszaka.

A féltizenegyes ilyenkor szokott jönni. Már nem sok híja lehet. Leül. Az ijedtségtől percekig el sem tud mozdulni arról a helyről. Pedig tennie kell valamit.

„Az őrház! — gondolja.” „Jaj, messzi van, s a vonat éppen ellenkező irányból jön” — jut eszébe. Mire oda érne, lehet, hogy már meg is történne, amitől most úgy reszket.

„Integetni kellene” — villan át fejében az ötlet. „De hátha nem látja meg senki a vonatból, vagy azt hiszik, hogy csak játékból integetek, mint a gyerekek szoktak” — szövi tovább a gondolatokat.

K

i tudja, milyen ösztöntől vezérelve, a lent lapuló játékok felé téved a tekintete. Csak a kabátot látja innen, de már rohan is lefelé, s kutatni kezdi a zsebeket. Megkönnyebbül, amikor három szál gyufát lel a zsebben. Majd a tarlón száraz, elhullajtott szalmaszálakat keresgél. Lassan halad vele. A kombájn aratta táblán még ott látja az összehúzott szalmakupacokat. Fut, ahogy bírja, egy nyalábot markol, s vinné, de hova? Hiszen az se mindegy. legalább száz méterrel előbbre kell, hátha nem tud időben lefékezni a vonat. Azután még kétszer fordul, csak akkor nyugszik meg, amikor a nagy nyaláb szalmát felpúpozza a sínek közepén.

Mint a kapitány, aki a viharban áll, s tudja, hogy emberek élete múlik most rajta, feszülten figyel. A báránykák a kukoricás felé tartanak, de most ügyet sem vet rájuk. A sínekre helyezi a tenyerét, de csak a forróságot érzi, a nap hevét, amit átvett a mozdulatlan vaskígyó. Kis füstcsíkot vesz észre messzi, nagyon messzi, majd apró fekete pontot is. A pont növekszik, a füst is közeleg. A szalma nem sok, hamar ellobbanhat. Nem szabad túl korán meggyújtani.

De aztán nem bírja tovább. Reszket a keze, amint az első gyufaszálat végighúzza a doboz érdes felületén. Parányi szél lebben, elfújja a lángot. Most már vigyáz. A gyufa sercenve gyullad, s a fája gyorsan égni kezd. A szalmához tartja. Kis parázs támad, majd lángocskák futnak szerteszét, s égni kezd a szalmarakás. Valami eszébe jut, kis csóvákat ment ki a boglya túlsó részéből. „Tartalék” — gondolja — „jó lesz tartaléknak, ha korán ellobbanna a tűz.” A botja véletlenül oda akad a lába alá. Űjabb gondolat: a bot végére szalmát teker és vár. Most már csak vár. A vonat rohanvást közeleg. A botra kötött kis csóvát is meggyújtja és magasba tartja.

A ztán integet az izgalom- ” tói sápadt, majd pirosra gyúlt arccal, s azt már nem látja, hogy a mozdonyvezető kihajol és merően figyel. Azt sem hallja, hogy a hatalmas mozdony sikongva, csikorogva lassítja futását, és mint valami elkeseredett paripa a gazdája kemény kezétől, hirtelen torpa- nással áll meg, pár méterre az utolsókat lobbanó tűztől. Ezt már nem látja és nem érzi, mert az izgalomtól, a rettenetes idegfeszültségtől elájul és legurul a töltésen.

Ott akadtak rá a vonatból ijedten leugráló utasok a kis árokban, szederindák és csalánok között, ölbevették, valaki vízzel itatta, s nemsokára magához tért.

Közben már jött vissza a fűtő és egy kalauz, akik a pályán, valami rosszat sejtve előre siettek. A törött síndarabot a kezükben tartották, s mint valami nagy csavarhúzót, vagy kalapácsot lóbázták messziről.

A mozdonyvezető a homlokát törölgette, és csak hallgatott. Talán a családjára gondolt, talán a zsibongó utasok elkövetkező sorsára, amely menthetetlenül a pusztulás lett volna, ha ez a fiú nem olyan talpraesett és leleményes, hogy a bajban is feltalálja magát...

O

damegy hozzá és megsimogatja a fejét. Az utasok is odagyűlnek és nézik, mint valami csodát, s alig tudják felfogni, mi is történt valójában.

— Hogy hívnak, kisfiam? — kérdezi a mozdonyvezető.

— Miska, Szabó Miska — válaszol az halkan, s kétszer mondja, mert a mozdony pöfö- gése elnyomja a hangját.

— Derék gyerek vagy — mondja a mozdonyvezető, s az emberekhez fordul:

— Szálljon fel mindenki, visszatolatunk az őrházig, onnét majd telefonálunk a pályafenntartásnak. Ez a gyerek az életünket mentette meg. Az utasok zsongva-zsibongva kapaszkodnak fel a kocsira.

A mozdonyvezető még nézi

egy darabig a sápadt kisfiút.

— Jobban vagy már?

— Nincs semmi bajom — mondja Miska, s bizonyságképpen ijedten néz körül, mert a jószágait sehol sem látja:

— Jaj, a bárányaim! — kiáltja, s már szaladna is, de a vezető visszainti.

— Gyere ide egy kicsit. Ne félj, ha károd lesz, megfizeti a vasút. Többel is tartozik neked. Gyere no!

Aztán tétovázva zsebéhez nyúl, a nadrágon lapuló kis zsebhez, a nikkelláncon függő öreg, duplafedelű órát tapogatja. Előveszi, s nézi a pontos időt, vagy nem is azt nézi, csak az öreg tárgyat, hűséges kísérőjét látja kissé elhomályosuló tekintettél, s hirtelen elhatározással a fiúnak nyújtja;

— Nesze, tedd el — mondja elérzékenyülten — öreg jószág már, de nekem igen kedves. Még az édesapámtól kaptam, amikor akkora lehettem, mint te, s azóta őrzöm. Gondoltam, majd a fiamnak adom egyszer, de lásd, ilyen az élet, nekem nincs fiam — s elfordul, valahová messzire néz elgondolkozva.

Miska ijedten fogja az órát, mintha tojást, vagy valami üvegtárgyat óvna a leeséstől.

— Nem szabad — rebegi megilletődve — édesapám rosz- szat gondolna. — s nyújtja az órát, vissza gazdájának.

— No, úgyis jó — teszi visz- sza a helyére a masiniszta. — Majd beszélek én az apáddal. Jövő vasárnap, ha itthon lesztek. Majd megmondom neki is, hogy igen derék egy fia van. Hol is laktok? Abba a kis cserepesbe ugye?

— Nem a, hanem a berek mögött — mutat Miska a tanya iránt.

— Eljövök, ne félj, idetalálok, ismerem én már ezt a vidéket — mosolyog a mozdonyvezető és az utolsó szavakat már a gőzparipáról kiabálja vissza.

A gyerek csak áll, bámul.

** Még most se tért egészen magához a kábulatból. Csak a hatalmas vonatfütty téríti észhez egészen.

S fut-fut, veszettül a két kis rakoncátlan bárány után, aminek ezek a jó emberek — biztosan nem is sejtik — egy kicsit az életüket is köszönhetik.

F. Tóth Pál

Diószegi Balázs: Tanulmány.

Az idő lüktetése

Sürget az idő lüktetése, mint dinamót a motor, mert amit én érzek nem mondhatja el senki soha, sehol.

Ami bennem emeli fejét, a gondolatot nekem kell papírra vetni,

s a szépséget, mely mezőit teríti bennem, csak én tudom kifejezni.

Elek, mint suhanó bolygók szerelmesen a fénybe, éjszakába életben tart a naprendszeremhez tartozók vonzása, taszítása.

Sürget az idő, hogy elmondjam,

amit naponként, önnön árnyékával küzdve

terem a lélek

belső tájaimon, melyet gondresők öntöznek és táplálnak remegő fények.

Ami tegnap volt, az régi, elavult, a gondolatok új csillagrendszere kell a világnak,

a szépség új törvényeire vágyunk, bennünk fogyatkoznak az árnyak.

Lüktet az idő és dobogása hajt bennünket, mint dinamót a motor: emeld fel a fejed és bújj ki önzésed árnyékai alól.

Elek, mint suhanó bolygók, szabadon, de törvényei szerint a mindenségnek nem állhatok meg, bár lennék egyedül elébe fogva a század szekerének.

Gál Sándor

4.

— Miért beszél rögtön szerelemről! — förmedt ró Zosia. — Kaiinkowski szép fiú és szeretem. De magát is szeretem, és magát is sajnálnám, ha valami baja történne. Na, de vissza kell mennem. Kérem, alkalomadtán adjátok át az üdvözletemet Zyg- muntnak — mondta, és kisietett a szobából.

— Nem tudtam, hogy ennyire beleesett Zygmuntba — mondta Wilska. — De hiszen Zygmuntnak menyasszonya van Piockban, és gyakran mondta nekem, hogy azonnal megnősül, ha az ottani ügyészségen kap állást. A menyasszonya állítólag nagyon szép és gazdag kislány, egy orvos lánya. Radziw-bansa- ján villájuk van.

Ebben a pillanatban megszólalt a telefon. A vajdasági ügyész telefonált; beszélt Wlo- chowiczcsal, aki beleegyezett, hogy a rendőrfőkapitányság vegye a kezébe a nyomozást.

A helyettes ügyész nagyon megörült ennek a hírnek.-™ Még ma meglátogatom

Krzyzewsky őrnagyot és megkérem: Vállalja el az ügyet. Régi barátom, és bizonyos mértékig lekötelezettem. Ö az egyik legtehetségesebb nyomozótiszt. Ha ő nem találja meg azt a táskát, akkor senki. De én biztos vagyok benne, hogy még a föld alól is előkeríti.

De a 483-as szoba ezen a napon még egy „inváziót” élt át. Tizenöt óra előtt az ügyész szobájába lihegve robbant be az Exp: Vieczorny munkatársa,

a bíi . egész épületében közismert és népszerű Stefan Bo- cianszki szerkesztő. Szívélyesen üdvözölte az ügyészt, udvariasan kezet csókolt Wilskónak, elmesélt néhány pletykát és viccet, aztán áratatlanul megkérdezte :

— Mi van Kalinkowskival? Szeretnék vele beszélni.

— Beteg szegény — válaszolta Wilska —, maga pedig kénytelen lesz máskor jönni. Holnap, vagy holnapután ...

— Mit tippelünk vasárnapra, szerkesztő úr? — Az ügyész igyekezett témát változtatni. Tudta, hogy az újságírónak a

bíróságon kívül van egy másik szenvedélye is: a lovak. A barátai röviden „Ló”-nak is nevezték.

De Stefan Bocianski nem engedte magát kiütni a nyeregből.

— Állítólag valami gondjuk van Kaiinkowski esete miatt. Ügy tudom, valamilyen iratok vesztek el.

— Ugyan, pletyka az egész — legyintett az ügyész, mintha jelentéktelen dologról lenne szó. — Valamelyik ostoba kigondolt valamit és mások tovább szajkózzák. Szerkesztő úr, nincs mi után érdeklődnie. Nincs semmi az Expressnek. De megígérem, ha befejezzük a „fehér gengszterek” ügyét, maga az első, aki megkapja az anyagot. A Zy- cie előtt...

Bocianski egy pillanatig mintha gondolkozott volna, aztán az ügyész felé nyújtotta kezét.

— Nos, akkor áll az alku! Tehát elsőnek kapom meg a „gengszter”-anyagot. Még a távirati irodát is megelőzve?

— Rendben van — válaszolt az ügyész, elbúcsúzva a szerkesztőtől.

•

Ugyanazon a napon, néhány perccel este nyolc óra után, Jerzy Kur ügyész belépett a Wolowska utca egyik házának lakásába.