Petőfi Népe, 1964. szeptember (19. évfolyam, 204-229. szám)

1964-09-13 / 215. szám

KÜLÖNÖS TALÁLKOZÁS

A színész felszállt a vonat- ra. Harmadosztályú kocsiba váltott jegyet. S most nemcsak azért, mert így szokta, hogy elleshesse az egyszerű emberek mozdulatait, hogy tanuljon tőlük életszerűséget, — nemcsak azért. A második osztályra nem tellett volna az erszényéből. Mert akkor már „maccsa” volt. Rendőrségi tolvajnyelven hívták így azt a tényt, hogy nem léphet fel a főváros színpadain, hogy villamoson is tilos utaznia, hogy este nyolc után nem hagyhatja el a lakását sem. A fasizmus barbár törvénye rendelkezett így: elzárni a színészt a munkásegyesületek apró színpadaitól, ajkára némítani a szót, amivel hosszú éveken át vasas, bőrös, építő- és élelmiszeripari fiatalok agyában-szívében élesztgette az öntudat parazsát, — a lángot, a perzselőt, a harcra heví- tőt. Nem, az efajta színésznek élni sem szabad.

De a belenyugvás a kishitűe- ké, a megalkuvás már alku a pusztulással. A harc feladása lemondás az élet jogáról, a győzelembe vetett hitről. A „most már mindegy” — barátkozás a halállal.

Élni kell és harcolni kell!

És a színész felszállt a vonatra, hogy vidékre utazzék, el, messzi, távoli falvakba, ahol megértik tán Ady, vagy József Attila értelemébresztő verseit, — s ahol talán nem szimatolnak még a rendőrkopók.

A vonat lassan kígyózott ki a Nyugati pályaudvarról, és- ő belépett a fülkébe. Körülnézett, megszokott kép tárult elé. Szolgálatból hazautazó vasutasok aludtak, vagy ultiztak a padokon, kofaasszonyok az ölükbe ejtett kezük ujjain talán azt malmozták, hogy mennyit nyertek a hízott kacsákon: volt utas, aki újságot böngészett, olyan is akadt, aki üres tekintettel bámult a semmibe.

M

ár-már leült egy, a bankóit lopva számolgató kupec és egy imádkozó apáca közé, amikor úgy érzete; elakad a szíve verése, szédül. De csak egy pillanatra... Micsoda véletlen!... Tudta, ha most elveszíti önuralmát, vége mindennek. Meghiúsul a különben sem veszélytelen művészi körút, s tetéződik a baj, ami úgyis oly nagy, mert...

... mert a fülke sarkában, a kétszemélyes pádon, fegyőr mellett, megbilincselve ült az illegális munkásmozgalom egyik legnagyszerűbb ifjúsági vezetője: Kulich Gyula.

Hogy lebukott, erről már hónapokkal előbb tudott a színész. Többet nem sokat, mert 1940 tavaszán a nagy rendőrségi hajtóvadászaton több százan buktak le, — és találkozók maradtak el, kapcsolatok szakadtak meg, a lebukás, a rendőrségi vallatások, bírósági zárt tárgyalások részleteit tehát homály fedte.

• Ki tudna minderről beszélni, üzenetképpen a még szabadon levőknek, ha az nem, aki ott, az ablak mellett, bilinccsel a kezén, egykedvűséget színlelve nézi a tovasuhanó tájat?

Már észrevette őt. A mindig oly átható tekinteteit sugárzó szeme tágabbra nyílt, így jelezve: nem ismerik egymást. A színész megértette, hangulatot váltott, „pózt” alakított. Se-gondja, se- baja emberré vált pillanat alatt, s rámutatva a rab előtti üres padra, megkérdezte a fegyőrt: „Szabad ez a hely?”

A fegyőr igent hümmögött. A színész leült, a vonat meg csak ment tovább. Mintha mi sem történt volna. Mintha a mozgalom két harcosa nem is találkozott volna: a lebukottal az üldözött, akit szem elől tévesztettek a kopók. Fedve legyen tehát a szó is, mert szólni, beszélni kell.

— Nehéz szolgálat, ugye, bátyám? — kérdi a fegyőrtől, ak' úgy ül a pádon, mintha ő volna béklyóba verve.

Emberséges a szó, enged a [

Gerinc nélkül

Jó fiú vagy, csupa lágy mosoly és mutatós egyetértés, bárkivel ülsz, mindig lelkesedén helyeselsz.

Ámde ha főnökeid szólnak, belerúgsz a barátba s könnyen elfeleded tegnapi társaidat.

Élni gerinc nélkül, te puhány, mit is ér? ha a zsíros hangod hallom, már viszket a jobb tenyerem.

, Hajnal Gábor

HA ELQONDOLOM

Ha elgondolom, hogy nem leszel már és minden megy tovább majd, nélküled, elönt a tenger-rettegés: hát a fák, felhők, csillagok hiába adnak biztatást?

Kínoz, hogy véges szerelmem biztos öröklétet nem adhat...

Varga Mihály

__Mérünk ____

I I AZ ORSZÁGBAN

■ <v,

licnkovárme M. Marianne; Pihenő.

10.

A következő napon, az Esti Express csütörtöki számában a „Kulis” új számának beharangozása helyett, az első oldalon fekete keretben, vastag, betűkkel szedve a következő hirdetés jelent meg:

A rendőr-főkapitányság kéri azokat a szemtanúkat, akik a kedd reggeli órákban történt balesetnek szemtanúi voltak az Aleja Ujazdowski és az Agry- kola sarkán, és segítettek a betegnek, jelentkezzenek a rendőr- főkapitányságon. Telefon: 451-11, mellék 922.

Erre a felhívásra csak Zbig- niew Adamczyk jelentkezett a Miodowa utcai kiadóvállalat tisztviselője. Krzyezwski azonnal felkereste Adamczyk urat a hivatalában és meghívta Koza utca sarkán épült háromszögletű házban levő kis presszóba. Ott Zbigniew Adamczyk röviden elmondta: a trolibuszmegállónál többen várakoztak, és akkor egy ember lépett hozzájuk, közölte velük, hogy pár lépésnyire egy epilepsziás beteg fekszik.

— Volt annál az embernél I táska? — kérdezte az őrnagy.

* — Mit tudom én! Lehet, hogy

volt. Nem emlékszem. Esett az eső, nem igen figyeltem meg az illetőt. Különben is azonnal elment, telefonálni.

— Önnél volt táska?

— Igen volt, sőt a beteg feje alá tettük, mert az egyik hölgy, aki velünk volt, azt mondotta: Ki kell gombolni az inggallért és felemelni a fejét, hogy az ájult visszanyerje eszméletét.

— Emlékszik arra, hogyan volt öltözve az a két férfi? — érdeklődött az őrnagy, aki beszélgetés közben állandóan je- gyezgetett füzetébe.

Zbigniew Adamczyk csak arra emlékezett, hogy az egyik férfinek világos ballonkabátja volt, a másiknak pedig fekete esőköpenye. Még az sem jutott eszébe, hogy hajadonfőtt voltak-e, vagy sapkában.

Az őrnagy látva, hogy már többet nem tud meg a szemtanútól, felírta magának a címét és megköszönte a rendőrségnek tett szolgálatát.

— Még egy dolgot szeretnék mondani — jutott eszébe Adamczyk úrnak, amikor már felálltak az asztaltól — annak, aki telefonálni ment, furcsa füle

ségük. Most a mozgalom debreceni vezetőinek a tárgyalására viszik — tudja azt is. Azt is, hogy nyugodtak maradhatnak az elvtársak: belőle semmiféle kínvallatással sem szednek ki semmit.

— Fő az egészség — búcsúzik el a színész. — Maga még fiatal. Látja, én már a negyedik iksz végefelé járok, reumám van. De van egy jó orvosom, ő majd kigyógyít... El is megyek hozzá — emeli meg egy árnyalattal az utolsó mondatot.

A rab bólint. S az az alig észrevehető fejbiccentés parancsol: Igen, feltétlen menjen el a föld alatt is tevékeny kommunista pórt egyik összekötőjéhez, egy orvoshoz, s mondjon el mindent, amiről az úton „virágnyelven” beszéltek...

A debreceni állomáson özön- lik a befutó vonatokról a sok utas, s a zsibongó tömegben, a fegyőr előtt, nyugodtan lépked a rab. Sokan észre sem veszik, néhányan gondolhatják róla, hogy tolvaj, gyilkos, bár a figyelmes szemlélő megállapíthatná, hogy rendkívül értelmes arca, tiszta tekintete nem a bűnözőké.

fsak a színész tudja, hogy ” az a fiatalember megtörhetetlen, szilárd jellemű harcosa a mozgalomnak —, és ahogy néz távozó alakja után, pillanatra megfeledkezik magáról. Hétköznapi emberré válik ő is, és a vasútállomás padján egész valóját megrázza a zokogás.

De nem, nem szabad sírni, mert nem lehet letipomi azt az eszmét, amelynek katonái még lebukottan is harcolnak, küzdenek.

S amikor átszáll a nyíregyházi vonatra, már énekelni szeretné hangosan, szívből a győzelem dalát.

Tarján István

— Hát..., nem könnyű.

— Tolvajok, rablógyilkosok között... Ugyan, ez a srác gyilkos tón?

— Ááá... Ez nem olyan... Politikai.

— Ilyen fiatalon?-r- Elment ezeknek az eszük — így a fegyveres ember.

C a színész kérdez a hét- ** köznapi ember módján, kíváncsian, az őr pedig úrnak, a hatalom valamilyen jómódú birtokosának nézvén őt, vála- szolgat. Rövid szóval, nem sokat, de nem is az a fontos. Engedékennyé kell melegíteni. És ez sikerül is.

Szolnoknál már a színész elemózsiával kínálja a fegyőrt. Szalámival, sajttal. Az elfogadja, eszik, esznek mind a ketten. A rab rájuk se hederít. Látszólag persze.

— Ejnye, bátyám, ennek a szerencsétlen fiúnak is kéne adni valamit. Éhes bizonyára.

— No, azt lehet.

És eszik a rab is, A színész eteti, a java falatokat adogatja neki. Belecsúsztat a zsebébe két szelet csokoládét is.

S már beszélgetnek. Keverve a szót, időjárásról, virágról, tücsökről, mindenféle bogárról. Néha beleszól az őr is, hogy eső kéne, meg hogy a mezei kártevők, ő tudja, írták a rokonok, bizony, apasztják a termést.

Pedig ha tudná, hogy a másik kettő nyelvén minden szó mást jelent, mint ahogy ő érti. Hogy a „jégverés” a rendőrség brutalitását fejezi ki, s a „szárazság” sem az ég csapadékának hiányát jelenti.

IN eb récén közelében már tud mindent a színész. Tudja, hogy kiket fogtak le Kulich Gyulával, hogyan bánnak a le- bukottakkal, mire volna szükcsolatairól, a „vidéki élet* gondjairól, lehetőségeiről készített kis dolgozatokat. Az egyiket az Irodalomtörténeti Közlemények, a másikat az Élet és Irodalom (augusztus 22.) közölte.

Antalffy István nevével megyei lapokon kívül a Népszava hasábjain is találkozunk. Több verses, fordítása jelent meg a legutóbbi hetekben.

A Tiszatáj Raffai Saroltát mutatta be olvasóinak, s ez alkalommal két szép költeményét is közreadta. Hatvani Dániel Józan reggel érkezik című verse a Jelenkorban olvasható.

Mint mondottuk, sűrűn látogattak ide fővárosi újságírók is. Gulyás Pál a Népszabadság augusztus 20-án megjelent számában, Boldog falu — ma címmel foglalkozik a tiszakécskei gazdák életével. Szorgalmuk, leleményességük — mint Móricz három évtizeddel ezelőtt feljegyezte — a sanyarú múltban is meghozta gyümölcsét. A tovább élő, „jó tulajdonságok” ma, az előnyösen megváltozott körülmények között igazi jólét forrásaivá váltak, s a közösben kapták meg értelmüket, kiteljesedésük lehetőségeit. Sok újság foglalkozott a Kecskeméten megrendezett háromnapos országos állattenyésztési tanácskozás eseményeivel. Majd minden orgánum megemlékezett a népzenei konferencián részvevő tudósok, kutatók látogatásáról, az Ének-Zenei Általános Iskolában és a Helvécián látottakról. (Pl. Magyar Nemzet, aug. 25.)

A Szelidi-tó kiváló tulajdonságait e hónapban (aug 11.) a Tükör méltatta. A nagy példányszámú Ludas Matyi július utolsó napjaiban a kalocsai, augusztusban a bajai érdekességeket és fonákságokat tűzte tollhegyre.

Mindezek azt tanúsítják, hogy megyénk állandóan fejlődő politikai, gazdasági és kulturális élete mások elismerését, megbecsülését is kivívta.

Heltai Nándor

„Jó hírünk az országban” — így fedné egészen pontosan a cím összefoglalónk tartalmát, hangulatát. Meglepően gyakran találkoztunk megyei vonatkozásokkal az augusztusi újságok, folyóiratok lapozgatása közben. Még felsorolásszerűen sem tudjuk mindegyiket megemlíteni. Az alábbiakból is kitűnik azonban, hogy nem szomorú szenzációk, a táj és az ember elesettsége — mint egykor, hanem a kertté- szelídülő homok, a reménységes élet tényei, látványa vonzza ide egyre erősödő sugárzással a riportereket. Örömmel rögzítjük: megyénk sajátos viszonyairól egyre gyakrabban az itt élő tudósok, írók tájékoztatják honi közvéleményünket, s a különféle szakmai köröket.

Fekete István kandidátus a homokos területeken történő öntözéses lucernatelepítéssel kapcsolatos tapasztalatait, tanácsait a Magyar Mezőgazdaságban (aug. 12.) tette közzé. Simó Tibor, a kiskőrösi járási pártbizottság első titkára a termelőszövetkezetek megszilárdításában végzett munkáról számolt be a Szabad Földben. A pártmunka fejlődését Horváth Ignác és Pozsgai Imre, a Pártéletben megjelent írásai is dokumentálják. A kecskeméti járási pártbizottság titkára a pár- tonkívüli aktivistákról tudósít. Miként állják meg propagandistaként helyüket a végzett hallgatók, erről ír az Esti Egyetem igazgatója. Kitettek magukért pedagógusaink is. Gyakorlati munkájuk tapasztalatait értékes elméleti tanulmányokban összegezték. Dr. Bán Ervin, a Bányai Júlia Gimnázium tanára „Még egyszer a második nyelvről” fejtette ki gondolatait. Dunapatajon kiváló eredmények születtek a felnőttoktatásban. E siker okait kutatja, elemzi Fábián János, a dolgozók iskolájának vezetője. Mindkét írás, a Köznevelésben jelent meg. Dr. Weither Dániel, a Dunántúli Napló augusztus 20-i ünnepi számában rajzolt átfogó képet az aranyhomok múltjáról, jelenéről és biztató jövőjéről. E sorok írója Móricz és Kecskemét kap