Petőfi Népe, 1964. augusztus (19. évfolyam, 179-203. szám)
1964-08-09 / 186. szám
A tárgyalóteremből? Kegyetlen emberek Jól emlékszünk még a közelmúltban országosan visszhangot keltett sásdi gyermekgyilkosságra. Az eseten felháborodott a közvélemény és levelek ezreivel árasztották el a rádiót, újságokat és különböző szerveket, követelve a két kegyetlen ember szigorú megbüntetését, ami azóta meg is történt. Hasonló, lelkiismeretlen szülők ügyét tárgyalta nemrégiben a kecskeméti járásbíróság is. A vádlottak padján ezúttal Juhász József és felesége, Kecskemét, Szent István-város 32. szám alatti lakosok ültek. Nézzük meg azonban közelebbről, hogy miért kerültek bíróság elé. Az asszony első férje 1962. júliusában meghalt, s az édesanyja a 11 éves Ágnessel és a 7 éves Józseffel maradt özvegyen. A 32 éves nő hamarosan megismerkedett a nála 11 évvel fiatalabb Juhász Józseffel, a Kecskeméti Építőipari Szövetkezet dolgozójával és a múlt év februárjában házasságot kötöttek. Az új férj nem szívlelte a két gyereket. Családfői szerepét azzal kezdte, hogy nem sokkal az esküvő után az udvarra kihordta a bútorokat, ruhaneműket — ami az elhalt apára emlékeztette — és elégette azokat. Az edényeket az utcai árokba dobálta ki. Megtiltotta a gyerekeknek, hogy édesapjuk nevét kiejtsék, és hogy sírjához kimenjenek. Közeledett a hideg tél. A szülők nem gondoskodtak tüzelőről és eladták a hízót is, mert Juhász József motorkerékpárt akart venni. A mostohaapa még a nyáron légpuskával kilövöldözte annak a szobának az ablakát, amelyben Ági és a kis Jóska aludtak. A kegyetlen ember sokszor minden ok nélkül ütötte-verte a két gyereket, s ugyanezt tette Juhászné is. Ha a házasfelek összezördültek, annak az lett a vége, hogy a férj, kékre-zöld- re verte az asszonyt. A gyerekeket gondozatlanul, piszkosan küldték iskolába. Józsinak kint volt a lába a cipőből és télen is nyári ruhában járt. Harisnyájuk rongyos volt. Ezt látva az apai nagymama egy-egy pár harisnyát vett a kicsiknek, amelyet az iskolában adott át nekik. Mikor ezt Juhász megtudta, a harisnyákat feltüzelte. Ugyan ezt tette Ági kendőjével is, amit szintén a nagymamától kapott. Az elmúlt, rendkívüli hideg télen a két gyerek egy beton- padlós szobában aludt, melynek ablakából hiányzott az üveg. Fekvőhelyük a betonra terített paplan, takarójuk egy dunna volt. Fűtésről nem gondoskodtak a szülők, akik fűtött szobában, rendes ágyban aludtak. Juhász József és felesége olyan körülmények közé sodorták a szerencsétlen kiskorúakat, hogy életben maradásuk szinte a csodával határos. Magatartásuk céltudatosan a gyerekek elpusztítására irányult. Mindezek ellenére a csendes, szerény kis Ági majdnem tiszta kitűnő, Józsi pedig jó tanuló volt. A lelkiismeretlen szülők kegyetlenkedésének, a két ártatlan szenvedésének a gyámhatóság vetett véget. 1964. január 24-én mindkettőjüket állami gondozásba vették és intézetben helyezték el. Juhászék ezt ilyen szavakkal fogadták: „Hála istennek, legalább nem kell őket etetni.” Ezután természetesen megindult a „szülők” ellen a bűnvádi eljárás. A tárgyaláson a gyerekek, a szomszédok, pedagógusok és mindkét nagyszülő egybehangzóan vallották, hogy Ági és Jóska hetekig nem ettek főtt ételt — zsíroskenyéren és teán éltek. A bíró kérdésére a két ember azt válaszolta, hogy nem érzik magukat bűnösnek. A kecskeméti járásbíróság Juhász József és felesége bűnösségét két rendbeli ifjúság elleni bűntettben állapította meg, és ezért őket egyenként két év hathónapi szabadság- vesztésre ítélte. Az ítélet nem jogerős, mert az ügyész súlyosbításért, a védő enyhítésért fellebbezett. Az ítélet komoly figyelmeztető a kegyetlenkedésre, durvaságra hajlamos szülőknek. A kis Ági és Jóska sorsa szerencsére nem végződött tragikusan, s ez a gyámhatóság éberségének köszönhető. Aztóa már emberi körülmények között élnek, tanulnak, az embertelen Juhász József és a hozzádurvult asszony pedig megérdemelt helyükre kerültek. Dr. Babay Imre ügyész « * * *„'*'*'Hi'S •sSb«, Péntek délután 15 óra 40 perc. A kecskeméti alosztály tűzoltói — mint ilyenkor mindig — szerkarbantartást végeznek. Az alkatrészek úgy fénylenek, hogy „még a légy is hasra esne rajtuk”, de azért megállás nélkül dolgozik az olajos rongy. A szakértő szemek végigmustrálnak minden kis kart, csavart. Itt nem lehet hiba, ha menni kell. Tizenöt óra 55 perc. A telefonügyeletes asztalán felberreg a készülék. A vonal túlsó végén határozott, katonás hang jelentkezik : — Rékasi rendőrfőtörzsőrmester beszél. A Városföldi Állami Gazdaság területén, az 5-ös főútvonal 98-as számú kilométerkövével egyirányban, szalmakazal ég. Kattan a telefonkagyló és szinte ezzel egyidőben felsivít a riasztócsengő az alosztály ösz- szes helyiségében. Talán egy perc sem telik el, és a lángszínű autók kidübörögnek a garázsból. Fülkéjük most úgy néz ki, mint a színpadi öltözők függönyhúzás előtt. A zubbony be- gombolására. a szíjak felcsatolására bizony csak útközben kerülhet sor. A gépkocsivezetők rátaposnak a gázpedálra. Nincs forgalmi akadály, a szirénák éles siví- tása tisztára söpri az úttestet. Irány: Városföld! Az út szélén bólogató akácos fölött már kékes-szürkén gomolyog a füst. Aztán, a tarlón túl, feltűnik a kazal is. Tetejét végig — A városföldi önkéntesek már itt vannak — állapítja meg elégedetten Bállá József tűzoltó- hadnagy foga közt szűrve a szót. Aki kinyitja a száját, az köny- nyen nyelvével fizethet vigyázatlanságáért, a kocsik ugyanis már a dűlőúton száguldanak. Az utasfülke úgy süllyed és emelkedik, mint a viharban hánykódó hajó fedélzete. Rövid, pattogó parancsszavak. Számomra úgy tűnik, hogy szinte feleslegesek, mert minden mozdulatot sokéves rutin, gyakorlat diktál. A fecskendők vásznát már a víz feszíti és a karvastagságú sugarak sziszegve csapnak össze a lángokkal. Sűrűsödik a füst, csak méterekre lehet ellátni. — Küldöm a vontatókat vízért! — hallom valahonnan jobbról és egy megtáltosodott traktor dübörög el mellettem. — Jaj, istenkém! Még megégnek azok a tűzoltók! — sopánkodik egy bámészkodó öregasz- szony. és remegő, kinyújtott keze irányában egy szürke egyenruhát, valóban, szinte körülölelnek a lángok, amely fölött azonban óvón terül szét a vízsugár legyezője. — Megérkezett a víz, parancsnok úr! — jelenti egy csajla- kjalapos magyar, és összeüti Segítenek a gazdaság önkéntes tűzoltói is. Felhívás egyes csehszlovákiai és jugoszláviai vagyontárgyak volt tulajdonosaihoz ismerni, hogy a lányok munkájában az irigység sem találhat kifogásolni valót, amint odaérkezett, mégis heccelődve pillantott körül: — Bizony, elkelne itt egy há- zsártos vénember! — jegyezte meg. — Akkor legalább ketten lennének — nyelveltek vissza a lányok, mire az elnök jobbnak vélte abbahagyni az élcelődést. — De felvágta a bába a nyelveteket — mondta a biciklikormányra könyökölve. Majd váratlanul hozzátette: — Bizonyára Margó is a csípős nyelvetek elől menekült az asszonyokhoz. — Az ám! — folytatta — erről jut eszembe, tulajdonképpen miért martátok ki magatok közül? — Mert már nem lány! — repült feléje egy vékony cérnahang, mely úgy kólintotta fejbe, hogy néhány pillanatig csak hebegett tőle. — Ezt meg hogyan értitek? — kérdezte végül. A hivatalos lap szombati számában megjelent kormányrendelet szabályozza azoknak a magyar állampolgároknak a kártalanítását, akiknek kis családi házát, telkét vagy ingóságait Csehszlovákiában vagy Jugoszláviában a rájuk vonatkozó külön jogszabályok, illetőleg nemzetközi megállapodások alapján állami tulajdonba vették. A rendelet hatálya azokra a személyekre terjed ki, akik ezeket a vagyontárgyakat a ko— Ügy — válaszolták többen is —, hogy gyereke van. I zzadni kezdett az elnök * homloka, pedig a nap éppen elbújt egy zivataros felhő mögé, s utána hűvös széláramlat lebegtette végig a szép, kövér répaleveleket. Bánta már nagyon, amiért elhamarkodottságában belement ebbe a kényesnek ígérkező témába. De most már nem volt visszaút, gombolyítani kellett tovább a megkezdett fonalat. — Aztán honnét veszitek ezt a... ezt a gyerekhistóriát? — Megtudtuk. — Kitől? — Egy illetőtől. — És ha rágalom? — Valóság. Ö sem tagadta. — Margó? — Ki más.- N ono! — emelte fel fi- gyelmeztetőleg mutatóujját az elnök. — Azért én mégis amondó vagyok, hogy kissé elhamarkodtátok a dolgot. Legalább szóltatok volna, mielőtt határoztatok felőle. Más lánnyal is megtörtént ilyesmi, rábbi előírásoknak megfelelően már bejelentették. A rendelet meghatározza a kártalanításra jogosultak körét, s felsorolja a figyelembe vehető vagyontárgyakat. Előírja, hogy a jogosultaknak a rendelet alapján érvényesíthető igényüket legkésőbb 1964. december 3l-ig jogvesztés terhe mellett újból be kell jelenteniük akkor is, ha azt korábban már megtették. (MTI) aztán mégsem dőlt össze miatta a debreceni nagytemplom. A lányok gyors mozdulattal fordultak szembe az elnökkel. Ezúttal Terka, a csapatvezető vette át a szót: — Rosszul ismer minket az elnök elvtárs! — No? — kapta fel fejét az elnök. — Miből gondolod? — Abból, amiért feltételezi rólunk, hogy Margót a gyerek miatt szekáltuk ki magunk közül. «— Akkor miért? — Amiért elhallgatta előttünk. Meg azért, hogy állami gondozásba adta. Megmondtuk neki világosan: köztünk maradhat, ha a gyereket hazahozza, aztán a szemünk előtt neveli. A nap előbukkant a fellegből, s egy pillanatra beragyogta a répaföldet. — Ügy látszik, még sem lesz vihar! — jegyezte meg valaki. Az elnök cigarettára gyújtott, s most már valamivel derűsebb ■íbrázattal fújta maga elé a füstöt. — Helyeslem a véleményetek Már csak néhány villányi szalma parázslik. lángnyelvek csipkézik. Amikor a meg-megújuló déli szél másodpercekre fellebbenti a füst-függönyt, előbukkannak a kazal körül nyüzsgő emberek is. meztelen bokáját Bállá József előtt. A szálfatermetű hadnagy már bokáig vizes, de kormos arcán átfut a mosoly, amikor visszatiszteleg: Értettem! Talán itt az egész falu. És még mindig újabb segélycsapatok futnak át a tarlón, vállukon vasvilla, lapát. Nézem az órám. Alig negyedórája tart a harc és a lángok már csak itt-ott szisz- szennek elő. Oszlik a füst is. A kazal aljában félmeztelen hátakon fénylik az izzadság. Szinte szálanként villázzák át a megmaradt szalmát az embere,í. Meg ne bújjon valahol egy kö- römnyi parázs. — A drága alomszalma — mondja egy idős gazda szomorúan. — Hogy kell ez pedig az állatok alá — törli meg homlokát társa. Száz mázsa szalma égett el. szinte percek alatt. A tűzoltók áldozatkész munkája, a városföldi önkéntesek és a gazdaság dolgozóinak helytállása azonban megmentette a kazal kétharmadát. Szlávikék tanyája 200 méterre van innen. Nem hallatszik idáig a 12 éves Pista riadt zokogása: — csak egy szálat gyújtottam meg ... Nem tudtam, hogy lángra kap tőle az egész kazal. Békés Dezső két — mondta —. de valamiről megfeledkeztetek. — Miről? — Arról, hogy miből tartaná el a gyereket, mikor csak két hete dolgozik a szövetkezetben? — Megmondtuk, hogy rosszul ismer bennünket az elnök elvtárs — szólt ismét Terka —, mivelhogy zárszámadásig a lánycsapat patronálná a Margó csemetéiét. \# isszafelé az elnök ismét * útbaejtette az asszonyokat. Tereferélt velük egy ideig, aztán elköszönve tőlük, felpattant a biciklire. De alig hajtotta körbe a pedált, amikor valaki utána kiáltott. Egyik lábát a földre eresztve hátrafordult. A szálmakalapos lány állt előtte. Arcán nyoma sem volt már a zavarnak, tekintetét nyíltan szegezte az elnökre: — Tessék engem elengedni holnap. Volna egy kis elintézni való dolgom Pesten... A nap úgy úszott az égen, akár egy óriás, fénylő szalmakalap. Már teljesen kitisztult. Ari Kálmán
