Petőfi Népe, 1964. augusztus (19. évfolyam, 179-203. szám)
1964-08-09 / 186. szám
Czinke Ferenc: A csend. Hozzám ringat- a csönd Lezárt szemed mögött sóhajaim lobognak, homlokom mezején kezed fénye virul; már-már e vad világ együtt vall boldogoknak, s hirdet tündérmesék tiszta társaiul... Hozzám ringat a csönd, téged lüktet a lárma, minden dallam ölén csókunk titka lebeg. Ez vagy: otthon, akit régtől áhít az árva, jó menedék, akiért fél élet kesereg. Bennem élsz: ereim téged visznek a szívbe, egyek vagyunk mi már, mint a hold, meg az éj; büszke sorsod fehér, szép titkaiba hívj be. Pillantásod üzeni, s mindent mond: ne beszélj... Jóba Tibor AZ ÖRÖM KOSZORÚI Elkésett a tavasz, vagy csak későn ébredt az ember, a nagy zsivajban nem értette meg a puha kéz símogatását. Tudom, hogy hullámzik a tenger, a kék ködök felett vihar dúl, a rózsa szirma is lehull a fagyban. Hányszor született bennem a világ újjá — és hányszor teremtettelek meg magamnak, ledöntött törzsű fák tetemei közt feküdt a szívem, mert feketében jött meg a tavasz, vagy én festettem akkor feketére, Nem voltam jó, — pedig, óh, hogy akartam ember lenni — a föld is beszakadt alattam, mint a régi sírok dombja, s ba rosszat tettem, azt sem akarattal, s ha akarattal — akkor: szeretetből! Antalfy István Tengerszem-mély Tengerszem-mély. nagy szemednek varázstüzű lángja lobban, mint mikor a kelő napfény megtörik a gyémántokban. Mint mikor a Hold megmártja mély tavakban habzó fényét, s víz alatti lobogással jelzi a fény a tó mélyét. Mint mikor az óboroknak megvillan szeszélyes fénye, s szín és zamat nyugalmában mozdul a tűz remegése. És most, mikor tengerszem-mély nagy szemedbe belenézek, lein tudom, hogy bort ittam, vagy \ csak tüzétől lettem részeg. GÁL SÁNDOR NAPONTA Távol tőled: harminc kilométer, közel hozzád: késő éjszaka. Elmegyek a karod melegével s arcod csendjével térek haza. Vesszőfutás hiányod a szélben nyaram csillagívei alatt. Életeddel elborítsz egészen s magam ölöm, hogy ne bántsalak. POLNER ZOLTÁN A szépség csendes diadalútja Némelyik híradás különös figyelmet érdemel. Az például, hogy tavaly, az első fél évben 30 millió forintért adtak el képeket a Képcsarnok Vállalat fiókjai, s hogy ezt a rekordösszeget az idén, az év első hat hónapjában 16 százalékkal túlszárnyalták. Megtudtuk a szerény hírből azt is, hogy olaj- festményeket, akvarelleket és rajzokat már mintegy tizenötezer művészetkedvelő ember vásárol rendszeresen az országban. Vevőtörzsgárdáról van itt szó. Vevőre talált az idén mintegy 40 ezer művészi rézkarc — mintegy négymillió forint értékben —, továbbá 15 ezer művészi kivitelezésű reprodukció. (Ebből 60 százalékkal több kelt el, mint egy évvel ezelőtt.) De a tizenötezres rendszeres vásárló mellett már csaknem ezer olyan vásárlót is nyilvántartanak, aki részletre vesz meg egy-egy neki tetsző szép műalkotást. Kétszázezer ember tanúsítja, íme, kulturális forradalmunk életerejét. Szándékosan tartózkodunk ez alkalommal az „olcsó” összehasonlítga- tásoktól, noha a csábítás rendkívüli. Nem lenne nehéz meghökkentő képet rajzolni arról, kik vásároltak műalkotásokat, és mekkora értékben a régi Magyarországon.Kiderülne, hogy éppen azok, akikben cáthatat- lan lánggal lobogott „éhe a szépnek” — még a kenyérre valót sem igen tudták megkeresni; hogyan is adhattak volna ők pénzt képekre, festményekre, rézkarcokra? Legfeljebb egy-egy forgalomból kimúlt képesújság reprodukciómellékletét függesztették ki szobájuk falára..; Mekkorát változott azóta a világ! Mind Budapesten, mind pedig a megyei városokban tárlatokat rendeznek — képzőművészeti boltokban, múzeumokban, üzemekben — a mai magyar festők, szobrászok és grafikusok műveiből. Sok-sok falusi ember otthonába kerültek azóta szép és értékes művészi alkotások. Szerte az országban öntevékeny, lelkes emberek szervezik művészek és műpártolók találkozóit, a képzőművészet és a tömegek nagy egymásra találását. „Sivatag lenne művészet nélkül az élet” — mondotta a tárlatok egyik látogatója. És ha e mondás költői túlzását leszámítjuk is, igaz a mondás. Az illetékes szervek — köztük a sajtó — szívós, következetes harca a giccs ellen, kezdi megteremni a gyümölcsét, bár természetesen, még sok tennivaló van e tekintetben. A szépség csendes diadalútja ez.; . F. M. forradalmárként élni: egyenes gerinccel, megalkuvások nélkül szolgálni az Egésznek, magában hordva, s alakítva a megálmodott, Vörösmarty által idézett jobb kort. A mások, s a saját fájdalma mellett megszólaltatja a köznapok igézetét, a családi élet boldogságát, „hajnali karéneket” zengő gyerekeit. A Két évtizedben vall szerelméről feleségének. Költészete ezekben az években elmélyül. Ügy fordul a lélek tájai felé, hogy különös periszkópjával az egész világot látja. Az emberért szól „ember- lelkű szava”. A halál sötét képei mellé járul az öregségé: „Hóhér-vasait köszörülve néz rám ádázul az öregség.” Benjámin elbukik, újrakezdi. Vérző zászlók alatt járva vallja a híres aragoni sort, az újrakezdés szépségét és kötelességét. Vállalja múltját, tűz- zel-korommal teli életét; a ketrecbe zárt elvek, a „vakfegyelem és protokoll” korát átélve a lélek igazi napjában bízik, hisz „végleg nem csalhat meg a remény”. Az önmagával viaskodó költő az Arany János-i egyszerűség és tisztaság szerint szeretne élrji. A magányos kuruc forradalmár hangját idézi: Buga Jakabét „Mit búsulsz, kenyeres? Szóltál — ha mást nem tehettél.” A tengernyi gondról és reményről, az egyéniség jogáról, a félelem és meg- alázottság szégyenéről, a tisztán megőrzendő zászlókról szól Benjámin, mást nem tehetett.^ Élete — szolgálat. Indulatos, vívódó, „csont-hajlító Ca- nossákat” járt, emberarcú költészete mai líránk legmagá- sabb vonulatát jelenti. S mi kecskemétiek különös szeretettel köszöntjük Benjámin Lászlót, ki többször vett részt városunk irodalmi estjein. Szekér Endre Illyés Gyula mellett talán legnagyobb élő magyar költőnk Benjámin László, a „farkasok nevelte fiú”, ki megtizedelt nemzedékének kínnal, csalódással, reménnyel és tiszta szenvedéllyel teli életét élte és tárta elénk költeményeiben. A világ füstje kavarog a versekben: „A magam életét énekelem, a magamét — s egyben mi ndenkiét.” A Nyugat költőinek formai hagyományát, s József Attila harcos ars poeticáját folytatja Benjámin. Az ő idege is csupa rángás a felszabadulás előtti években, mint Babitsé. Érzi a „vétkesek közt cinkos, aki néma” babitsi útmutatásnak igazát. S ő nem marad néma, hisz a szegények erejében, a „lecsukott pillák mögött nyíló örök szabadságban”. Benjámin sohasem tud kívül maradni a küzdelmen, mindkét vállára kéri a terhet. A költészet neki nem játék, nem csillogó ötvösmunka, hanem harc: „Fegyver és páncél az írott szó.” A felszabadulás után először a múlt fájó emlékeit idézi. Tudja, hogy minden halott az övé is, minden jaj a saját fájdalma, s ezekről míg él, vallania kell. S tágul a horizont, most már nem kell ellenségként szembeszegülnie a korral, de barátként kitárva a szívén őriznie az ország sorsát. „Azt akarom, a harcban zászló, a munkában szerszám legyek.” Észreveszi a tavaszt Magyar- országon, a szabad ország erejét: „Országot, népet — s mind ami belül van már, szivembe fért el — nem engedem kiirtani magamból másképp, mint a vérrel.” A kor tiszta pátosza sugallja: örökké szeretne élni szolgálva népének, s az emberiségnek. A sematizmus a? ő verseire is rányomta torz bélyegét. A személyi kultusz évei vívódó, önvizsgáló hangot csalnak elő a költőből. Gulliverként zuhany alá tartja fejét: Ébredj, ne álmodozz, köszönj jó reggelt, „nem élhetsz már ezután ostobán csupa-végleteid- ben”. Nem akar többnek látszani a többinél, s mint társai a katonai sorozásnál a sorban, várja a végső szót. Könyörtelen mércéje az igazság. A kétkedő költő nem mondhat le kétségeiről, ezek teszik emberré, igazzá. Mindent meg kell mérnie: Annyi-e a súlya, értéke mjnt előbb: Mi van a szó, mi van az elvek mi a teltek túlsó felén ... Fáj, hogy meggyalázták az embereket a hazug istenekkel, hamis percekkel teli korban, hogy lelkeket ölitek, hogy „hazugság leng körül, dag-levegő, niizma”. Benjámin még így sem tud elszakadni az eszme- j tói: Fölemelt fejjel „sBeretoej „Minden élet: szolgálat" Benjámin László: Világ füstje, Versek, 1938 — 1963. A lanyok répát kapaltak. Sorban hajadtak, mint ősszel a vadludak; elől Tér ka, a csapatvezető, utána a tizenegy hajadon, összetartozásuk jeléül valamennyien baboskendőt viseltek, ennél fogva messziről, szélben hajladozó tizenkét szál mezei virágra hasonlítottak. Tegnap még tizenhármán voltak. Velük dolgozott a szalmakalapos Margó is, aki csak néhány hete jött vissza Pestről, s kinek széles karimájú kalapja most a szénagyűjtő asszonyok között virított. — Hát ez meg hogy került oda — tolta arrafelé biciklijét tűnődve az elnök, s a gyomos dűlőútról hirtelen elhatározással bekanyarodott a hereföldre. Csizmája alatt minden lépésnél harsogva ropogott a lucernatarló, s amerre elhaladt, felriasztott szöcskék pattogtak. Megállt az egyik boglyázó csoportnál és a felhősödé eget kémleLve így szólt* — Igyekezzünk asszonyok, nehogy renden érje az eső a szénát! Aztán tekinfete a szalma- “ kalapos lányra siklott. Már többször látta, mióta hazajött; jó néhányszor beszélt is vele, de formás, asszonyos alakja csak most tűnt fel neki. Miközben lassú mozdulattal nyúlt cigarettája után, közömbösséget színlelve, megjegyezte: — Ügy tudtam, te a lányok csapatához tartozol! A lány pirulva vetette hátra szép, szőke fejét. — Csak tartoztam — mondta csendesen. S villáját a földre eresztve, sebesen megindult a renden. Az elnök fejcsóválva nézett utána. Aztán úgy döntött, hogy végére jár a dolognak, s ezért lépteit a répaföld felé irányította. Árgus szemmel haladt végig a megkapált sorokon, s no* ka magában kénytelen volt élt A szalmakalapos lány
