Petőfi Népe, 1964. augusztus (19. évfolyam, 179-203. szám)

1964-08-09 / 186. szám

I

Két és félezer új nevelő

tF. M.) Szocialista és nemzeti fejlődésünk alapkövetelménye a kulturális forradalom bázisainak erősödése. E tekintetben felső határ nincs, s a már elért eredmények sohasem lehetnek véglegesek, mindig magasabbra kell törekednünk. A „kiművelt /ők sokasága” a szó szoros értelmében nemzeti kincs. Oly hatalmas szellemi és anyagi erő, amely újabb nagy célok kitűzését és megvalósítását teszi lehetővé.

Iskolapolitikánk egésze elsősorban is mindenekelőtt ezt a célt szolgálja. Iskoláink a valóságos élet valóságos követelményeinek megfelelően igyekeznek tanítani és nevelni az új generációt, a jövendő építő nemzedékét.

Kulturális forradalmunk már elért eredményei olyan ugródeszkák, amelyek már eleve feltételeznek bizonyos tervszerű intézkedéseket a további előrejutás eszközeinek és lehetőségeinek megteremtéséhez. Ebben a vonatkozásban fontos építő feladat egy új és népes, sőt egyre népesebb pedagógus tábor kiképzése. A feladat nem mai keletű. Eddig is sok minden történt és ezután is sok minden történik majd — mégpedig tervszerűen és intézményesen — e cél megvalósításáért. Ennek ellenére még mindig kevés a pedagógus.

Örvendetes tény azonban, hogy az idén csaknem két és fél ezer új nevelőt kap a magyar iskolahálózat. Óvónők, tanítók, tanárok egész kis hadserege vizsgázott sikeresen az ország különböző pedagógusképző intézményeiben. Valamennyien megkapták már a kinevezésükről szóló okiratot, s augusztus 1-én ünnepélyesen letették fogadalmukat is.

Az idén szeptemberben, tehát az iskolaév kezdetén az új pedagógusok közreműködésével indul meg az oktatás. Bács-Kiskun megyében 114 most kezdő nevelő áll munkába ebben a tanévben. Az illetékes tanácsok jól előkészítették az új pedagógusok elosztását, s fennakadás a szervező munka oldaláról nem lesz.

De nemcsak az elosztásról

van szó, hanem a fiatal nevelők fogadtatásáról is. Mindenütt, ahol megjelennek és megkezdik áldozatos, egész életre választott munkájukat, segítse őket a közösség. Segítse őket mindenekelőtt a kartárs, a helyi viszonyokkal ismerős régi pedagógus. Az ő tapasztalatai, eredményei, helyi ismerete igen nagy segítséget jelenthetnek a pályája kezdetén álló ifjú pedagógusnak.

Az idősebb nevelőkön kívül azonban segítse őket mindenki, aki bármiképpen segítséget adhat. Elsősorban a Hazafias Népfront, a nőszöveí- ség, a tanács. Mindazok a tömegszervezetek és tömegmozgalmak, amelyek igen sok vonatkozásban maguk is nevelnek, feladatuknak kell érezzék a nevelést, ennek kapcsán a nevelők támogatását is.

Ezek az új pedagógusok ragyogóan fénylő „erkölcsi bizonyítvánnyal” keltek útra intézetük falai közül. Valamennyi fiatal tanár szívesen vállalta a nevelői hivatást, s vállalták a vidékre szóló beosztást még azok is, akik eddig mindig városban éltek. Mindannyian tudják, hogy falvainkban por ugyan akad még, de a kultúra már meggyökeresedett mindegyikben és évről évre kisebb területre szorítja vissza azt, ami még. — poros. Az avult nézeteket, a maradiságot, a múlt rossz emlékeit. S ezt a port végkáp kisepregetni lelkesedéssel vállalták az új pedagógusok.

Ez az új nemzedék hittel, szívvel zárkózik fel az őt megelőző nemzedékekhez és velük együtt kívánja folytatni a „háborút” a kulturális forradalom újabb eredményeiért. Ha volt értelme valaha „a pedagógus hígítása” szavaknak, akkor ma van értelme és belső tartalma. Nagyobb is a réginél, s a lehetőségeiben mozgalmasabb.

Az új nevelők készen állnak a nagy munkára, megérdemlik, hogy mindenütt szeretettel fogadják őkét. Otthont kell teremteni nekik. Erezzék, hogy haza jöttek, hogy ott, ahol megkezdik emberformáló, alkotó munkájukat, szeretik is őket, megbecsülik erőfeszítéseiket.

ki viszont az életeleme volt a harc a jobbért emberibbért.

„... Minden hidat felégettünk..

A lap, amely élőttünk fekszik, a Félegyházi Proletár 1919. június 24-i száma hozza a legközelebb a ma emberéhez Hédery Antalt. „A vasárnapi pártgyűlésről” szóló elsőoldalas beszámolóban olvashatjuk a többi között az ő felszólalását is. Szavaiból tisztán látás, meg nem alkuvás, kemény bíráló ‘ készség, határozottság árad. Mindennnél többet mond ez a pár sor a sárgult, tépett- szélű papírlapon arról a korról és erről a jellemről.

— Ez az ő lelke — mondja csendesen a lánya. Magunk is így érezzük, s szinte halljuk apja számonkérően érces hangját, amint így beszél:

— „Most, amikor az eszméért kellene kiállni, sehol sincsenek azok, akik csupán a segélyért tódultak be a szakszervezetbe. Félegyházán maga a proletáriátus rettent meg a kezébe került hatalomtól és nem merte azt úgy. alkalmazni, mint kellett volna. Köztük is ott lappangott a kérdés: Hátha megfordul még? Holott mi március 21-én minden hidat felégettünk magunk mögött. Nincs visszatérés, csak előre mehetünk!”

Egy hónapig és egy hétig reménykedett, küzdött és lelkesített még ezután. A Tanácsköztársaság bukásakor, a román hadsereg bevonulásának napján letartóztatták.

Egy csendőr és két román tiszt jött érte — éled fel a törékeny kis öregasszonyban az az iszonyú nyári nap. — „Nesírj, majd visszajövök” —, ez volt a búcsúszava. Nem jött vissza soha többé... A Kiskun Múzeum épületében — a félegyháziak „megyeházának” mondják — őrizték őket. Naponta egyszer találkoztunk,

* *

B

eérett már a kecskeméti kajszi, homokunk aranya. Várja ezt most nemcsak Budapest, hanem Becs is, de még London is, mert ennél jobb barack aligha terem a földön. Hát még ami készül belőle a konzerviparban, a szeszpárolóban, no meg a kis háztartásokban, anyánk, feleségünk tűzhelyein, az ő kedves gondoskodásuk és szorgalmuk jóvoltából!

Baracklekvár! Mi lehet ennél finomabb édesség, ínygyönyör- ködtetőbb zamat, má- morítóbb gyümölcsízvarázs, üdítőbb ételillat! Semmi a világon! Kisgyermekkorunkban is már valósággal megmámoro- sodtunk ilyenkor a konyhában, mikor a nagylábosban Totyogott az egész házat szívderítő illattal elárasztó baracklekvár, — s ma is így vagyunk vele.,.

Volt egyszer egy barátunk, nagy darab török ember, egy kucseBaracklekvár

bér, akinek a neve így hangzott: Hasszán- begovics Szuljó. Talán inkább bosnyák volt, de Ada Káléh szigetén, az Aldunán toll a családi lakása. Egyszer meghívtam öt ebédre, vasárnapon és szép szalagos fánkot is evett akkor nálunk, baracklekvárba már- togatva. — No, mondtam, ennél jobbat aligha ettél, amióta kétágú vagy. — Legyintett: jó, jó, de adok én neked Ada Káléhn olyan lekvárt, ariinöt csak az istenek ehettek az Olimposzon, mert abban együtt van az ambrózia és a nektár íze, a szaga, meg a legnemesebb virágillat, s ez együtt mindennél csodálatosabb aromát ad ...

£

zt mondta és nemsokára kitűnő alkalmunk nyílt megkóstolni a török nektárt.

1913-ban Magyarország vette birtokába

gendás ínyencséget, amelynek régi-régi hasonmásától Mohamed szakálla is naponta csillogott. A legillatosabb rózsák szirmaiból készítik ezt különleges módon, s csak kivételes barátságból adnak belőle idegennek — magyarázta derék kucséberünk. — Persze, mézzel készítik, s a méz is rózsaméz. Csakugyan csodálatosan édes és illatos, de, Szul'jóék legnagyobb csalc c ásó ra, r al > n'<

nem érte el a várt ha-, tiist. Hóti Egyszerűen nem is igen túrit:.k még lenyelni se, egyrészt mert émelyítőnek bizonyult, másrészt mert nem gyű- mölcsszaga van, hanem virágszaga. Mintha mézes parfümöt inna az ember. . Még szerencse volt, bogi utána valamiféle éti áru fügepálinkával kúrálhattuk magunkat.

H

át nem sokkal jobb a barack- \ lekvár, meg a barack-; pálinka? Sokkal!

Simonka György '

Dr. Hédery Rozália bírósági fogalmazó itt él édesanyjával Kiskunfélegyházán, abban a házban, ahonnan annak idején a család fejét örökre elragadták a gyilkosok. A másik testvér nyomdász a fővárosban.

Hédery Antal ma hetvenhárom éves lehetne. Harmincéves volt, amikor a proletárok forradalmáért életét adta. S a kegye- letes emlékezés. így fiatalként őrzi őt. Mert a vértanúk nem öregszenek. ök is és az Eszme is, amelynek harcosai voltak és hősi halottaivá váltak — örökké ifjú marad.

Jóba Tibor

Ada Káléht. (Régebben a Habsburg-monarchia fennhatósága alatt volt, de török közigazgatás alatt. A trianoni szerződés iii- mániához csatolta.) A magyar okkupáció alkalmával, fiatal újság- nők, Orsováig hajóztunk, onnan . keltünk ál a tündéri kis szigetre, öt-hat muzulmán édenkertjébe, a dunai csempészeti hires búvóhelyére, ahonnan Jókai Aranyrmbe- r; varázsolta bele a roma unka arany világába Ali Csorbad- zsit és diákálmaink legfinomabb szüzet, T i irmát.

Czuljó barátunk

' négy felesége közül a legfiatalabb és legszebb szervírozta elénk legöregebb és a konyhai dolgokban legjártasabb feleség- társa mesterművét: A sziget híres-szép élő rózsáival is körüldíszített kerasszáni ötvözött fémtálon a leNYUQD IJ BAN

A szív lassan meg tud már nyugodni,

De az ujj, az engedetlen ujj,

Ahelyett, hogy csöndesen malmozna, Asztalszélen indulót dobol.

Az ujjak még örökkön keresnek, Csinálnak mindig valamit,

Csak a két láb nyugszik meg sorsaiban, Asztal alatt csöndesen lapít.

Ügy“ délután indulnak el aztán, Cammogva, e fontolt öregek,

Sétáltatni viszik a tíz ujjat,

Mint nagyszülők fészek-gyerekei.

Darázs Endre

amikor az ebédet vittem be neki. Alig beszélhettünk egymással. A harc elbukásán kívül a legjobban a testi bántalmazás fájt neki. — „Mi senkit nem bántottunk, ők viszont nap nap után megvernek” — mondotta.

„Keresd meg a gyilkosomat...

— A fiam négy, a lányom kétéves volt akkor. A gyerek állandóan azt kérdezte tőlem: — Hol van apuka? — Fáj a lába — ezt mondtam neki. Tudta, hová hordom az ebédet. Egy napon a kis kocsit, amit az apja eszkábált neki össze, elhúzta a fogda elé, hogy hazahozza apukát.

— Szeretett barkácsolni. A kislánynak bababútort készített, • amíg őrizetben tartották.

Kezemben tartom a mártírkéz faragta apró asztalt. Alsó lapján tintaceruzával írott H. A. monogram. A kis lócán belekarcolt dátum: 920. V. 29. — öt nappal a halála előtt készítette. Mert a család úgy tartja számon, hogy a június 3-ról 4-re virradó éjjel végeztek vele.

— Azon az éjszakán a különítményesek az épületben dolgozó hivatalsegédet, akire a foglyok őrzése volt bízva, megfélemlítették azzal, hogy ha nem adja át a fogda kulcsát, kiirtják a családját. Tudták jól, hogy kik az eszme leghűbb katonái, csak ezeket ölték meg. (A férjemmel együtt letartóztatottakból ketten még ma is életben vannak.) Kihallgatás ürügyével csalták ki őket a cellából, s aztán ..

A felszabadulás után lefolytatott rehabilitációs eljárás során felvett jegyzőkönyvben az agnoszkálásban, illetve boncolásban részt vett hivatalos személyek azt vallották, hogyMár- tonffy Ernőn „törnél vékonyabb sszköztől származó sok apró szúrás nyoma volt.”

— Apámnak — mondja a tárgyaláson részt vett lánya — a nyakán és a csuklóján az ereket vágták el. Némedi-Varga Sándort elhurcolták, nyomave- szett. Iványi Sándort, aki nem halt meg nyomban, a családja Kecskemétre vitte. Ö állítólag halála előtt azt mondta a feleségének: „Keresd meg a gyilkosomat, a dulakodás köz- oen meghasítottam az arcát, írről ráismersz.”

*

Csak előre mehetünk!

Emlékezés Hédery Antalra

„Ebben a házban gyilkolták meg az ellenforradalom bérencei . .. Hédery A.ntal betonmunkást... 1920. június 4-én" — olvassa a Kiskunfélegyházán járó-kelő ember a Kiskun Múzeum falán, a bejárat mellett elhelyezett emléktábla feliratát. E név mellett még másoké is sorakozik, szomorú, intő mementóként. Mi azonban most Hédery Antalra irányítjuk az emlékezés fénycsóváját, akinek hátramaradotlai egyedül élnek még ebben a városban. Reá, a kiskunfélegyházi egykori munkástanács alelnökére, az eszme mártírjára.

Szerényen húzódik meg a Zrínyi utca végén a kis ház, amelyben özvegye és leánya él, akikkel most róla beszélgetünk.

A direktórium tagja

— Kiskunfélegyházán született 1890-ben. Építőipari dolgozó, betonmunkás volt. Már 22 éves korában tagja a szak- szervezetnek, 1918-ban pedig belépett a kommunista pártba. A következő évben — a Tanács- köztársaság megalakulása után — a helyi munkástanács alel- nöke, tagja a direktóriumnak, s a város közigazgatásában a VII. ügyosztály vezetője.

így kezdik e harcos élet som- mázását a hozzátartozók. Ezek a szűkszavú, rideg életrajzi adatok milyen keveset mondanak! S milyen nehéz a fakult, holt emlékekből, ereklyékből is felidézni egy másokért elégett éiet lényegét.

Fénykép kerül elő. Szelíd férfiarc tekint ránk, csaknem fél évszázad távlatából./ A mélytüzű szemekben elmondhatatlan derű, bizakodás, a jövőbe vetett hit. Sötét felöltője zsebében összehajtogatva a Népszava egy példánya.

S a fájdalmasan múltba néző özvegy, meg az árva ajkáról — aki „akkor” kétéves volt, s szinte csak néha ejtett szavakból, túlélő elvtársak emlékezéseiből Rakosgatta össze a képet, amit apjáról magában őriz — tovább pereg a szó.

— Tizennégyben, amint a szarajevói puskalövés eldördült, az elsők között vonult be, és csak 1918-ban jött haza. Itthon á munkanélküliség fogadta. De a rákövetkező tavaszon már ott látjuk a forradalom élharcosai közt. Iványi Sándor kéményseprőnek, a direktórium elnökének ő volt a helyettese.

— Anyám, örök asszonyi gyengeséggel, féltette őt, mindig intette: Ne politizáljon. Ne-