Petőfi Népe, 1964. augusztus (19. évfolyam, 179-203. szám)
1964-08-30 / 203. szám
Furulyaolaj “Tibor barátom immár * több évtizedes, önmagával és másokkal vívott küzdelem után elhatározta, hogy igába hajtja a fejét. Régóta kerülgette már a forró kását, de féltette a nyelve hegyét tőle. Most igent mondott ugyan Marikának, de — híven önmagához — továbbra is rsik kifogásolcat keresett. Egy kifogást talált is. Mindnyájunk igen nagy csodálkozására vásárolt egy furulyát. Nem is akármilyen furulyát. Százhatvan forintot adott ki ette. Tárogatószerű hatalmas jószág ez a furulya, szétszedhető, mint a komoly zeneszerszámok. Tibor azt mondja róla: rózsafából készült. Hogy mennyire komoly zeneszerszám ez a hatalmas furulya, látszik abból is: a használati utasítás egyik sarkalatos pontja arról szól, hogy a furulya forgó részeit időnként valódi furulyaolajjal kell kenegeini. Tibor ezt a szigorú utasítást csak akkor vette észre, amikor már késő volt: otthon kibontván a csomagot, elolvassa az ukázt. Nosza, rohant is vissza a hangszerboltba, követelvén a furulya jogát a kenőolajat. A furulyaolaj azonban hiánycikk. Ezt közölték vele az eladó csinos kislányok. Mit tehetett Tibor, rettentő haraggal és hangos szemrehányással beírta a panászkcnyvbe, hogy a gonosz eladók furulyát adtak el neki, holott tudván tudták, hogy nem lehet hozzá olajat kapni. Talán hadd mondjam el azt is, hogy minek Tibornak a furulya. Mi köze a házasságnak a furulyához? Nagyon is sok, jelen esetben legalább is nagyon sok. Marika ugyanis imádja Schu- bertot, Mozartot és minden vágya az, hogy az ő Tiborja furulyán adja árt neki eme két titán dalocskáit. És Tibor igyekezett a kivánalmaknak eleget tenni. Az én barátom elkezdte a nagy tudomány elsajátítását. Odahaza a lakóbizottság elnöke már felkereste a lakók kívánságával, a lakók ugyanis torkig vannak a furulyaleckékkel. Erre Tibor odahaza csökkentette a gyakorlatokat és a hivatalba jár be egy órával hamarabb, itt szívja, illetve fújja magába a tudományt. Mellesleg megemlíthetem, hogy igen lassan halad a tudománnyal... H anem a furulya megszerzése óta pokol lett valamennyiünk élete. Általános mozgósitás van nálunk: mindenki aki épkézláb ember, tegye tűvé a várost ne nyugodjék addig, amíg nem lel egy üveg valódi furulyaolajat. Tibor barátom már egészen magán kívül van, nyugtalanok az éjszakái, hajszoltak a nappalai, soványo- dik és egyre idegesebb. Érthető. Amíg nincsen furulyaolaj, addig nincsen furulyatudomány, már pedig — mondja Tibor — addig nem lehet nász, amíg nem perfekt a furulya kezelésében. Egyébbként barátom bevallása szerint Marikának is ez az álláspontja. Furcsa dolog ez az egész. Mondom, már annyira megviselte ez a furulyaolajügy kollektívánk idegeit, hogy írtunk a szerszámot előállító német gyárnak: küldjenek a csodaszerből egy üveggel. Jött a válasz: megteszi annak közönséges varrégépolaj is. Tibor azonban ezt a tésztát nem vette be. Tovább követe- lödzik, tovább dühöng, harcban áll az egész világgal furulyaolajért. A napokban aztán fordu- •• lat következett be az ügyben. Ahogy reggel bejött a hivatalba, asztalán poharat talált, rajta felírás: VALÓDI FÜRÜL? AOLAJ Két lágyra főzött tojás volt benne. Isten látja a lelkem, a célzást nem értem, de úgy látom, a medicina hatásos volt. Tibor megbékélt és már a furulyát sem említi előttünk, nemhogy az olajat. ... József Vége a beiratkozásoknak kezdődik az iskola. Tele az állomás, amikor befut a délutáni vonat, s a mozdony- vezető figyelmesebben indít ilyenkor, hogy időt adjon egy utolsó csókra, kézszorításra a búcsúzkodóknak. „Vigyázz magadra! írjál!” — Mintha összebeszéltek volna, szeptemberi papák és mamák, valamennyien ezt kiáltják még Örök szeptember ebben egyetértettünk. Mónijuk a vér se jó, de akkor ki kell találni valamit helyette. Ott van például az ember haja — jobb híján az is megteszi. Kéznél volt a bicska, lenyi- száltunk néhány szálat az ő gnnegyszer a lépcsőről meg a vonat ablakéból. A mi korosztályunk sem különbözött a többitől, ugyanolyan megilletődve fogadtuk az első tanárt, aki átlépte az osztályterem küszöbét, mint bizonyára elődeink beláthatatlan sora. Másnap, szünetben, már náiunk is röpködött a kréta meg a szivacs, harmadnap a folyosón nehéz csatát vívtunk az A) osztállyal. Délutánonként felvertük az iskolakertet, kardot, lándzsát szerkesztettünk és zajos háborúkat rendeztünk. Akkor kötöttünk örök barátságot Nyeszivel. Tűnődve piszkálta lándzsájával a süppedös avart. — Tudod mit? — nézett a szemem közé. — Kössünk sz vétségét. — Vérszerződést — bólintottam rá, bár nem szó szerint érhettem én, csak úgy a hatás és a komolyság kedvéért. Hanem Nyeszinek tetszett ez az ötlet nagyon, hogy mi igazi vérszerződést kössünk, igazi esküvei. igazi vérrel, és egyáltalán mindennel, ami vérszerződő feleknél szokás. Abban mégis megállapodtunk, hogy nem vágjuk lel az ereinket. — De valami vér csak kellene — vélte ő. Kezdte nyomkodni az orrát, gyúrni, dömöeköini, mondván, hogy ő azt kipróbálta, és ha akarja, elered az orravére. — Te meg szúrd meg az ujjadat. Nem akartam gyávának látszani, hát ráhagytam, csak akkor szóltam neki, amikor erősen kiveresedett már az orra: — Tudod ... nem is a vér számít, hanem a fogadalom. Ezen ismét elgondolkoztunk. Én mindenesetre elhajítottam a tövises akácfagallyat. — Jól van — mondta később. — De valami... valami csak kellene. Épp az iskolakert túlsó végében kószáltunk. Akkor lábam először a kétlábú fát. Valamikor két, szomszédos fiatal csemetét összesodortak mint a drót két végét szokás. Idővel a két fa egymásba nőtt, csak egy csigavonalú forradást őrzött meg a közös kéreg. Olyan volt a vastag fatörzs, mint egy fejére állított Y. Ott, a kétlábú fa alatt tanyáztunk le. A csupasz fogadalom nem elég, az akár volna, akár se — dörülő fekete hajából, majd az én fakó, szálkás tincseimből u. összesodortuk a hajszálakat, és egy kibelezett vadgesztenyébe dugtuk. Aztán mély lyukat fúrtunk a lándzsával az öreg fa nyakkendőjébe újságpapírt dug soványka zsebpénzéből hajnec- cet vásárol, a cipőjét minden reggel kipucolja, a fejére .hat- szert csurgat. S a szobafőnöktől elcsent önberetvát, és — úgy szárazon — levakarja al Iáról a pelyheket, az orra alól kétszer is levakarja, mert hallotta már, hogy úgy gyorsabban nő a szőr. Nos, a mi időnkben kietlen sorsa volt Patakon a kamaszodó diákseregnek. Gimnázium, tanítóképző, teológia — volt itt annyi diák, hogy déli egy óra tájban majd szétvetették az utcákat, de: fiúk, csupa fiúk! Mennyi gondosan megkötő .t nyakkendő (minden bólintásnál ropogott benne a papíros), mennyi párna alatt vasalt hasz- szúnadrág — és ki veszi észre?! Sehol egy lányiskola vagy lányinternátus, melyet napközben többször is útbaejthetne az ember. Legalább a környéken lett volna. Kispatakon vagy akár a szomszédos falvakban valahol, mert miből áll az egv szerelmes diáknak: az isko.at >1 a konviktusig — az utca szemközti oldaláig — menet útoaej- teni Végardét vagy akár Maktövén, az ipszilon két szára -tóit, s belenyomtuk a lyukba a gesztenyét. Most következett volna az eskü. Baj volt vele; lehet, szégyell- tük hangosan kimondani. Kitéptem hát a zsebnaptáramból egy lapot — a szeptemberi első hetet, mert az már lejárt akkor —, s arra írtam az eskü szövegét. Ilyesmit írtam, c>ak ceruzával, hevenyészve: „Mi örök barátságot fogadunk, jóban-rosszban kitartunk, egymást segítjük.” Ledugtuk a papírost is, a gesztenye után, s ezzel kész volt a szertartás. Talán hamarabb a kelleténél; én legalábbis úgy éreztem, elsiettük a dolgot, és nem volt eléggé ünnepélyes. A fogadalmat különben sohasem említettük egymás között. Talán szégyelltük a gyerekes felbuzdulást — nem tudom. Az is igaz, nem lettünk olyan ha- lálraszánt barátok, mint azt a kétlábú fánál elképzeltük, csa-r éppen együtt jártunk néha, együtt játszottunk, tanultunk vagy verekedtünk, és csak később, felsős korunkban melegedtünk össze megint. A. diák életében van egy furcsa időszak, amikor csupa érthetetlen dolgot követ el. A fésűjét ilyenkor gyakrabban használja, mint a ceruzáját, a koshotykát is, azzal a dobogó reménységgel, hogy annak a bizonyos lányinternátusnak bizonyos ablakán meglibbenjen a fehér függöny. De ilyen lányinternátus nem volt, s fehér függöny is elég kevés, szerte a városban. És előtte annyi sétá’- gató diák, hogy szegény k;s- lány odabent az ablak mögött azt a függönyt akár egész nap libegtethette volna. Igaz, a gimnáziumba vettek fel lányokat „bejáró magántanuló” címen, s minden osztályba jutott belőlük egy-kettő mutatóba. A csinosabbakhoz huszonöt-harminc fiú is eljá'-nga- tott vizitelni vasárnap délutár,, körülülték a nagy asztalt, s azt hiszem, mindnyájan rosszul érezték magukat, a házikisasz- ázonnyal együtt. Mert ha a lányból megárt a kevés, az udvar- lóból Is megárt a sok. Ez a kemény diáksors újra összehozott Nyeszivel. Mi nem álltunk be sokadiknak a vasárnapi vizitelők hadába; feltérképeztük inkább ■ - függöny szempontjából — a város perifériáin a fehér foltokat, és hol Kispatakon, hol az Újtelepen kergettek meg bennünket az odavalósi suhancok, csak Há- cén nem, mert az volt a Nye^.i hazája. Közös szerelmeink is voltak, de sosem haragudtunk össze emiatt. Ugyanígy megértei’a* egymást másik nagy közös szerelmünk, az irodalom dolgáoan is. írói művekkel akartuk felnézni a világot. Mert ha az emberfia tenni nem tehet kedvere, mint a bibliai Ür, legalább mondja ki, hogy: „Légyen világosság!” Tervekkel voltunk tele, csorduló nagy érzésekkel, feszengő akarattal. Persze, amolyan tehetetlen és zabolátlan akaraitai, sem a cél, sem az út nem vol. tiszta előttünk, csak az a bizonyosság, hogy: tenni kell, té’ini, tenni. A felszabadulás után ellátogattam egyszer Patakra, egy őszbe hajló vasárnapon. Sétálgattam az iskolakertben, futballoztam a gesztenyékkel, is sokáig elidőztem a kétlábú fánál. Magamat is megmosolyogva, egy száraz ággal kotorni kezdtem a tövét, ott valahol, anová a kibelezett gesztenyét dugtuK húsz évvel azelőtt. A fülledt avar alól szétmálló gyufásdoboz került elő, valamilyen foszló papírossal a belsejében. Mi ez? Utódaink is tesznek egymásnak fogadalmat? Üres volt az iskolakert, és kihaltak voltak az utcák. Patak áhitatos csendben várta a szeptembert, mint évszázadok óta annyiszor; várta diákjai., akiken nem fog az idő. örökké fiatalok maradnak, szépek, töp- rengők, álmodozók, s az iskoia- kertben évről-évre megvívjás a világról mintázott harcaikat, és megteszik szent fogadalmaikat Fekete Gyula Háromszor három év Háromszor három év: homályos arcod még homályosabb kontúrját láttam az égen, az időben, csak elsóhajtott szavaid, az áhitat és szeretet zsoltárát hallottam. Tiszta volt ez a szerelem, talán nem is szerelemnek szánta nékem a Törvény; valami más rendeltetéssel küldött elém a kétségek végenincs erdejébe, amikor elsuhant fölöttem a szeretetlenség világot beborító árnya! Keszthelyi Zoltán wniwrniTffflTrwrr<mviffTWiT"‘"ftT-rn"‘T‘(ifiiflrffniiBnwrfifmvm-TfwwwviiirmHwwwwi 14. A felfedező azt állítja: X. azért érzett lelkiismeret-furda- lást, mert előzőleg gázt szívott magába. Ezt mondja a felfedező, igen tisztelt kollégám, Zi- mányi Ottó... Én azonban ezt kétségbevonom, és azt állítom: Semmi összefüggés nincs a kettő között. X-ben akkor is felébredt volna a szocialista lelkiismeret — különböző erők hatására — ha előzőleg nem szív magába Lefu-gázt. Zimányi vélt összefüggéseket tudományos eredményeknek tüntet fel... Ha megkérdeznék azt az építésvezetőt a Ló utcai építkezésen, vagy a főmérnököt, hogy a gáz hatására volt-e lelkiismeretes, egészen biztos azt felelné: nem, ő mindig ilyen lelkiismeretesen végzi a munkáját... Summa summárum: a Lefu 156 Zimányi fantáziájában létezik... Lehet, hogy nincs igazam, ez esetben kérem Zimányi kollégát, bizonyítsa be nekem, hogy tévedtem. .. Éjfélig tartott a vita, végül is abban egyeztek meg: néhány nap múlva ismét összeülnek. Ha azon a megbeszélésen sem tudják lezárni a vitát, akkor vándorgyűléseket tartanak Tihanyban, Siófokon, Galyatetőn és Lillafüreden. A vegyész fáradtan, zúgó fejjel, elkeseredetten Indult el hazafelé. A kapuban találkozott Hédivel. A lány gúnyosan rámosoly- gott, aztán elfordította a fejét, és belekarolt a mellette álló Efefefbe. XI. Egy nyugati nagyhatalom titkosszolgálatának mindenható főnöke, Mr. Chippendale, akinek valódi nevét senki sem tudta, magához hívatta két magyar származású ügynökét: Mr. Kisst. aki 1956-ban disszidált, és Mr. Vargát, aki 1948-ban mondott búcsút hazánknak. — Uraim — mondta Mr. Chippendale —, rendkívül fontos és kényes megbízást kapnak. A két kém tisztelettudóan, csodálattal és megrettenve bámult főnökére, akit a kémkedés Paganinijének neveztek.
