Petőfi Népe, 1964. augusztus (19. évfolyam, 179-203. szám)

1964-08-23 / 197. szám

r CJ-elstán fa oalósáq y Ami Baja kulturális korképéből kimaradt j Gyertek fel néma ősök BAJÁRÓL akart kulturális körképet festeni a Magyar Nem­zet augusztus 2-i számában Szász István. Sajnos, ez nem sikerült. A „körkép'’ helyett csupán felszínes, szinte légből kapott megállapításokat olvas­hatunk, s egészében véve hamis képzeteket kelt az írás a lap olvasóiban a Duna menti város Kulturális életéről, igényeiről. A válaszra különösen az a kö­rülmény serkentett bennünket, hogy ez már a második, orszá­gos lapban megjelent ilyen cikk Bajáról és mindkettő ferde be­állításban tárja az emberek elé a valóságot. Az egyik Jobbágy Károlynak, az Élet és Irodalom múlt évi 22. számában jelent meg, a másik pedig a mostam. Jobbágy írására akkor vála­szoltunk, Szász Istvánnak és a Magyar Nemzet olvasóinak most szeretnénk elmondani az igazságot. Azzal nem vitázunk, hogy vá­rosunk lakói otthonuk szebbé, jobbá tételében sok objektív akadályba ütköznek, hétközna­pi nyelven szólva kevés a pénz — mint ahogy ezt a tanácsel­nök is elmondotta. Indokolat­lan és a tények ismeretének teljes hiányára utal az, hogy a város kulturális életét olyan fehér foltnak tünteti fel a cikk „ ... ahol kevesebb pénzzel, de több ügyszeretettel, merészebb kezdeményezéssel is eredmé­nyeket lehetne elérni.” Ezek sze­rint Szász István nem tekinti eredménynek, hogy a könyves­bolt forgalma havi 160 ezer fo­rint, s ez az összeg állandóan emelkedik. A boltnak a' város üzemeiben, hivatalaiban 22 bizo­mányosa van és közülük pél­dául a ruhaüzemben havi 20 ezer forint értékű könyvet vá­sároltak a dolgozók, s a világ- irodalom jelentős alkotásai kö­zül válogatott Arany-könyvtár sorozatból csak ebben a gyár­ban százharmincat vettek meg. A bizományos nyolc éve műkö­dik, s egyre eredményesebben. A posztógyárban 10 éve árusíta­nak könyveket, s a havi forga­lom 10 ezezer forint. A művelődés közvetlen szer­veiről — ismét elárulva tájé­kozatlanságát — azt írja a szerző, hogy „Sajnos, éppen ezek a szervek Baján a leg­tehetetlenebbek, fantáziátlanok és csupán az évek óta csődöt mondott, de annál kényelme­sebben alkalmazható sémákat igyekeznek évről évre tovább palántáink” HOGY EZ mennyire nem így van, arról könnyen meggyőződ­hetett volna Szász István, ha olyan emberrel beszél, aki ada­tokat tud mondani és nem csupán a saját, szubjektív vé­leményét hangoztatja. Mert például a József Attila Műve­lődési Ház keretében működik 28—30 fővel a zenekedvelők klubja, a zenebarátok köre, az ifjúsági klub, a táncklub, az ifjúsági filmesztétikai kör, a dzsesszkedvelők klubja, amelyet rendszeresen harminc—negyven fő látogat. Közel 400 színházi bérletet adtak el tavaly Baján, s ennek 60 százalékát üzemi dol­gozók vették meg. Némi fárad­sággal azt is megtudhatta vol­na az újságíró, hogy a TIT városi szervezetén belül 16 szakkör működik, s hogy az egy főre jutó olvasottság szem­pontjából az ország 62 városa közül Baja a hatodik helyen áll. A városi könyvtár több mint 38 ezer kötetét 5341 em­ber olvassa, és 1963-ban 189 690 esetben kölcsönöztek könyvet. Véleményünk szerint ezek az adatok egyáltalán nem arról vallanak, hogy „zsibbadt” a város és tehetetlenül a sült­galambot várja. NÉHÁNY SZÓT még a Tóth Kálmán Irodalmi Társaságról, amelynek egyetlen vezetőjével, vagy tagjával sem beszélt a cikk megírása előtt Szász Ist­ván. Alaptalanul elmaraszta­ló ítéletét csupán abból meríti, hogy a cukrászdában megkérde­zett egy fiatalembert (?): mit szokott rendezni a Tóth Kál­mán Társaság? Az illető erre azt válaszolta, hogy többnyire halvacsorákat. Ezt a választ készpénznek vette az újságíró, ahelyett nogy utánanézett vol­na, valóban így van-e? A felü­letesség leginkább itt bosszulja meg magát, mert passzivitás­sal vádol egy olyan társaságot, amelynek tagjai sokat tettek • a város — sőt a járás — irodalm/i igényeinek kielégítéséért. Nem akarjuk felsorolni azokat az író-olvasó találkozókat, amelye­ket éppen ez a társaság rende­zett „fővárosi” írók, költők részvételével. Halvacsorát pe­dig legutóbb két évvel ezelőtt tartottak egy jól sikerült író­olvasó találkozó után a jelen­levő fővárosiak megvendégelé- sére. AZ A „KULTURÁLIS KOR­KÉP” tehát, amelyet Szász Ist­ván festett Bajáról, nem a valóságot mutatja be. Kár, hogy csak a felszín utólagos áttekintéséből, „egy fiatalem­ber” véleményéből indult ki, amikor egy várost, annak szor­galmas, többre, jobbra törő la­kóit az egész ország előtt tehe­tetlen, maguktól semmire sem képes embereknek tünteti fel. Nem azt mondjuk, hogy min­den rendben van a Sugovica partján épült városban. Kétség­telenül vannak fogyatékosságai a kulturális életnek is, de a hibák feltárását, a problémák megoldását r\?m a rosszindulatú, megalapozatla'n odamondoga- tás segíti elő. hanem az alapos, a körülmények és tények isme­retében tevékenykedő segítő szándék. G. S. #/••• az üdüléshez..." Hajnalban madárkórus ébreszt: galamb búg, és rigók trilláznak, napfény önti el aranyárként barátságos, kicsi szobánkat. itt nincs más gond: pihenni, enni., fürdeni gyógyforrás vizében, (vagy gondolkozni séta közben: kit illet a jog s kit az érdem?...) De — tán lelkiismeretem megnyugtatásaként, én, dőre! — most gondolok legtöbbet a négyszázmillió éhezőre . . . ANTALFY ISTVÁN A félig alvó reggel csöndfája elvirágzik kis álom-lepkék szállnak parányi szárnyveréssel didergő szellő rebben a folyótól a fákig s a zengő levelek közt már őszi szendergést lel. Keletről égre zúdul a fény nagy forradalma s a roppant magasságon vörös derűvel száll át bronzszínű hajjal hajlong az erdő lomha halma s feszengő fűszálakra teríti vaskos árnyát. Kukoricák sápadtan szorgalmas kézre %árnak szőlő rengeti telten égő rubin-gyümölcsét a napraforgó enged az örök elmúlásnak, hogy olajízű magját hűs magtárakba öntsék Vígság fogan a tájon kocsik zörgése hallik kiabálás kíséri a lovak nyerítését a hangok bársonyában a nyár zenéje alszik s az őszi elmúlásnak harmóniája néz szét. Gyertek fel néma ősök hátat görnyesztő vének akiket csontig vájó korbács ütése járt át, akiknek bús szemében az alázat tüzének bilincs sem tudta szítni hamar-kialvó lángját. Gyertek fel, földbe hagyva a rothadt, nyirkos ágyat, melyet a múlt korán és keményre vetett néktek gyertek volt koldusai egy elnyomott országnak halálig éhezői a szónak, a kenyérnek. Nézzétek ezt a népet hát ezért folyt a munka századok háborúján s törvények útvesztőin ezért került az abroncs feltépett homlokunkra s ezért szálltunk a síkra negyvennyolc harcmezéin. Ezért tápláltuk mindig túl börtönön, halálon örökké égő lángját a szabadság tüzének ezért dördült a fegyver a véres barikádon s a száműzöttek ajkán ezért zendült az ének. Ezért tesszük hitünket a világ mérlegére s eszménk igaz folyója világgá ezért árad, mert szent az emberekben a tenni vágyó béke és áldott csöndessége merengő éjszakáknak. Sok érdekből szőtt ember még tőrt fog a világra, de csontjaikat őrli s szétszórja ez a század és megvalósul, ami eddig csak képzelt álma jövőtől várt reménye volt minden proletárnak. Gál Sándor K! ekem ne ajánlja senki töb­■* bet Siprikó Ferencet tüze­lőszer-fuvarosnak. Megmondom őszintén, már az elején gyanús volt a dolog, a végén azonban akkurátusán le kellett vonnom a dolgok konzekvenciáját: Olyan fuvarosra nem bízom a munkát, aki nem tud magyarul károm­kodni. Boldog emlékű szülém mesélte suttyó koromban a csongrádi öreg pap esetét az igáslovakkal. Történt, hogy az apátplébános úrnak dolga akadt kinn a ta­nyáján. Ügy vélte, alkalmatos lesz, ha egyik bérese kocsijára felül és kikocsikázik a birtokra. Tette is, amint elgondolta. Űt- közben a megrakott szekér ke­rékagyig süppedt bele valami is­tenverte kátyúba. A lovak meg­álltak, mintha parancsba lett volna nekik kiadva. A béres már nekiveselkedett, hogy a ma­ga módja szerint elindítsa a te­hetetlen lovacskákat. A lóval bánni kell tudni, nem engedel­meskedik akárkinek. A jámbor lelkipásztorban fel­ébredt a szánalom az oktalan állatok irányában. Leszállt a szekérről, odatotyogott a lovak­hoz és felszentelt kezével simo­gatni kezdte a sörényüket; — No, istenke állatkái, indul­jatok el szépen, no, induljatok már ... Hanem az okos szemű lovacs­kák nem indultak meg a jámbor papi szóra. Álltak veszteg, a bé­reskocsis türelmének fogytára. — Nohót, főtisztelendő úr, nem így kell ezeket elindítani — szólalt alázatosan a béres. Száll­jon csak fel, mindjárt elindu­lunk! A lelkiatya fel is kászálódott ” az ülésre, kezét féltve tör­delvén az elkövetkezendők miatt. — Hinnye, az anyátok erre meg arra, azt a kínkeserves mindenit a kurázsival megvál­tott világnak! — kurjantotta ás ostorával veszettül csapkodott a levegőben. Csak kurjongatott cudarul, de a lovakra a világért sem csapott volna rá. Tudta, mi az emberség. A vezényszó hatott. A lovak nekiugrottak az akadálynak ás olyan irammal rántották ki a szekeret a kátyúból, hogy meg sem álltak a papi tanyáig. — Így kell ezekkel beszélni, főtisztelendő úr! — oktatta ki a papot az öreg. Nos, ez a kis történet jut eszembe, amikor az általam ezeatúl immáron mellőzendő Siprikó Ferencre terelem a szót. Nem volt sok bizodalmám a tüzelőszeres emberek irányában, sok mindent beszélnek felőlük. Gondoltam, nem engedem ma­gam kitenni egy esetleges súly­csonkításnak, meg miegyébnek. Inkább fogadok egy belevaló maszek fuvarost, aki a tüzelő­met hazaszállítja. Megállapodtam Siprikóval. Tisztességes képe volt, minden bizalmammal megajándékoztam az öreg kocsist. A megbeszélt időben odaállí­tott az én kocsisom egylovas kocsijával a tett színhelyére és szabályosan megrakta a kocsit. Nem egészen mellékes dolog­ként megemlítem, hogy három tonna tüzelőhöz kéttonnás ko­csit hozott, arra pakolta fel a töméntelen szenet és a szén tete­jére a fát. Rossz volt nézni a felpúpozott rozzant alkotmányt. C lindult a ló, utána az is- ™ tenkísértésként ható ra­komány. Magam a kocsi után ballagtam, hogy az egyre gyak­rabban lepotyogó fa- és szénda­rabokat a kocsira visszadobál- jam. Volt munkám bőven! Egyik fogadalmat a másik után tettem arra az esetre, ha ezzel a rakománnyal mégis si­kerülne hazaérni. De felesleges volt a fogadkozás, kilátásaim egyre rosszabbak lettek. Az utcán éppen csartonát fej­tettek, csak az úttest egyik olda­lán volt szabad a közlekedés. Az én fuvarosom ebbe az utcá­ba fordult be, hogy az utat megrövidítse. Nos, ahogy a fel­bontott csatorna mellé ért, na­gyot zökkent a kocsi, a csator­naárok felőli oldalra billent és vagy tízmázsányi tüzelő belezú­dult az árokba. Már ez is szerencsétlenség egymagában. Hanem szemben jött egy lakodalmas menet, amelynek az új párt és a nász­nagyokat szállító két első ko­csija immár velünk szemben állt az egy kocsi számára is keskeny úttesten. Visszafordulni lehetet­lenség. A násznép és a csatorna- építő munkások együttes segít­ségével kétórai társadalmi mun­kával (amit a csatornások szá­mára az én zsebemből kifizetett öt liter bor koronázott meg a sarki kocsmában) felraktuk a le­dőlt rakományt, majd az öreg a türelmetlen vőlegény jókíván­ságaitól terhelten hátranyomatta a kocsit és másik úton folytatta hivatalának teljesítését. M egint jó utat választott, lejtős utat, ahol a kerék­páros is csak kontrával halad­hat lefelé. Kézifék nem lévén a kocsiján, hatalmasan megló­dult a jármű és a ló farát sú­rolva igyekezett a fizikai tör­vényeknek eleget tenni, itt az­tán vm ism fcsfjlp» sérői tisztemet betölteni. Fél ki­lométernyi hosszúságban a ra­komány fele leszóródott az út­testre. Mire a kocsi a lejtő al­ján nagynelhezen megállt, haja­mat téptem a maszek fuvaros­ság iránt való mérgemben. Ciprikó, leszállván a bakról, ** odajött hozzám és látván a kárvallott szállítmányt, meg a tetejére fordult jó kedvemet, imigyen nyilatkozott meg: — Ne tessen mérgelődni, majd megsegít a jóisten ... Újabb három órai munkával nagynehezen összetakarítottuk a leszóródott tüzelőt. Aztán ismét nekiindult a szerencsétlen ló. Mentünk, mendegéltünk, az alaposan megfogyatkozott tüze­lőszer most már nem potyogott olyan szorgalmatosán, hiszen kisebb lett a kocsin a púp. Ha­nem amikor a lakásomhoz látó­távolba értünk, egy mellettünk elsuhanó teherautóról kiálló rúd úgy kihasította Siprikó lovának oldalát, hogy menten kiborult a bendője, ott helyt összeesett és kimúlt még abban az órában. Mit volt mit tennem, mozgósí­tottam családom valamennyi felnőtt tagját és talicskával ha- zahordtuk, éjjel egy órára a ke­servesen megfogyatkozott tüze­lőt. így segített meg bennünket a jóistenéi-ftateáii József CÁZ isleti(élő ItyYÁi^O^;

Next

/
Thumbnails
Contents